(Ahogy írtam már ez a fejezet Edward szemszögéből látja a történteket.)
Végrendelet
Mindenki el akarta kerülni a mai napot. Nem csak a Volturival való találkozás miatt. Nem a harc miatt, ami a mai napon volt elrendelve. Forks változott. Egy hatalmas változás előtt állt, amit nem biztos, hogy meg tudunk akadályozni. Ami még jobban aggasztott, hogy nem biztos, hogy a változás miatt maradhatunk a városban. Bella miatt nem lenne jó, és a korcs is eléggé ragaszkodna a maradáshoz. Nem értené meg, hogy nem lehet.
- Edward, elkéstünk! A harc már elkezdődött – mondta Carlisle, miután meghallgatta Alice mondanivalóját.
Láttam rajta, hogy mennyire aggódik Cassie-ért. Nem csodálom, hiszen mindenki megkedvelte az utóbbi időben. Még Renesmee is, bár, neki nem volt nehéz. Cassie elhalmozta őt az ajándékaival, a figyelmével és a szeretetével. Emmettel és Jasperrel együtt azonnal elindultunk. Alice-nek most is igaza lett, ami a jövőbe látását illeti. Mire odaértünk a harc már folyt. Néhány Volturi tag állt Cassie és közénk. Nem mintha segíteni akartunk volna neki, de ha a szabály lehetővé tette volna, akkor megtesszük. Demetri hirtelen elrohant az erdőbe. Cassie gondolkodott néhány másodpercet majd ő is útnak indult.
- Ne! Ne menj utána! – kiabálta Carlisle, de teljesen feleslegesen.
Gyorsan távolodtak, ami azt jelentette, hogy hamar el fogom veszíteni a gondolataikat. Az eltűnése előtt Demetriében nem láttam semmi érdekeset. Biztos megvolt tettének az oka, de nem gondolt rá.
- Miért nem hagytad békén? –kérdezte Arótól Carlisle. – Nem csak a kislány volt az oka, igaz?
- Makacs volt mikor közénk tartozott. Ha csak simán elmegy nem lett volna ekkora gond, de nem. Neki meg kellett ölnie három kiváló emberemet és magával vitte Johnnyt is.
- Szóval bosszú – vonta le a következtetést Jasper.
- Nevezd aminek akarod. A lényege, hogy a mai nap során minden eldől. Remélem kihasználtátok ezt az egy hónapot és elbúcsúztatok tőle.
- Ő fog nyerni – mondtam határozottan. – Van elég tapasztalata, hogy legyőzze Demetrit.
- Én nem bíznék benne ennyire.
Nem tetszett az a hangsúly, amivel ezt mondta. Gonoszul és fölényesen vigyorgott, de nem láttam, hogy miért. Hallottuk a kidőlő fákat, és felismertük az irányt, amerre haladtak.
- Igen, én is így vélem – válaszoltam Carlisle-nak, akinek szintén feltűnt az útvonal. – Szerintem is Forksba tartanak.
Alighogy ezt kimondtam az eddigi sorfal megszűnt, és egy kör lett belőle.
- Remélem, nem baj, ha még egy ideig a körünkben tartalak titeket – mondta Aro.
- Miért? – kérdezte Carlisle.
- Jobb lesz ez így nektek és nekünk is.
Nem adott konkrét választ, viszont kiolvastam a gondolataiból az igazat. Bárhogy, akárhogy, de meg akarja keseríteni az életünket. Ennek az első lépése Forks elpusztítása vagy a mi elüldözésünk innen. Ő személy szerint az első lehetőséget tartja jobb megoldásnak.
- Ugyan barátaim, minek idegeskedni? Néhány óra maximum és vége az egésznek.
Igaza lett. két órával később a kör feloszlott. Nem láttuk, hogy ki tér vissza, de tudtuk, hogy készen kell állnunk. Megszólalt Carlisle telefonja. Először hagyta csörögni, de mire meggondolta, hogy felveszi, addigra megszakadt. Aztán megszólalt az enyém.
- Igen?
- Edward! Vége, mindennek vége. Fél Forks romokban és Cassie… Cassie meghalt.
- Alice, biztos vagy benne? – kérdeztem, mert nem akartam hinni a fülemnek.
- Bella és én is láttam a saját szememmel. Charlie-nál találkozunk.
Megszakadt a vonal. Abban a pillanatban a fák közül kilépett Demetri.
- Örültem a találkozásnak – búcsúzott Aro.
Az egész csapat elvonult. Nem titkolták, hogy nyertek. Látszott rajtuk, hogy mennyire örülnek Cassie halálának.
- Nem lehet…? – kezdett bele Emmett.
- Nem lehet. Demetri nem téved ekkorát. Egy vámpírt egyébként se lehet könnyen megölni ezt te is tudod. Menjünk el Charlie-hoz. Bella és Alice ott várnak.
Szörnyű látvány fogadott a városba beérve. Mindenfelé megrongálódott falak és szobrok. Az emberek nem értették, hogy mi történt. Nem látták, hogy ki vagy mi tehette.
- Jól vagy, Edward? – kérdezte Emmett.
- Nem, ez nem lehet – válaszoltam neki, de nem a kérdésre.
- Mi a baj? – kérdezte mellém lépve Bella.
Észre se vettem, hogy mikor értünk oda Charlie-hoz. Annyira el voltam foglalva a kutatással, hogy megtudjak bármit is a történtekről, hogy nem figyeltem másra.
- Használta a képességét – mondtam.
- De az… - fogott bele Jasper. – Az lelassítja, és eltereli a figyelmét. Próbáltunk úgy harcolni, de mindig alul maradt.
- Nem tudom megmondani a pontos indokot, és azt sem, hogy tényleg ez történt, de valószínűleg. Ha pedig igazam van, akkor szerintem arra használta az erejét, hogy ne derüljön ki a létezésünk.
- Gondolod, hogy direkt csinálta? – kérdezte Emmett.
- Igen. Láttam mikor elhatározta mit tesz – válaszolta Alice. – Mikor megláttam, hogy erre tartanak és mire készül azonnal idejöttünk.
- Hiányozni fog – suttogta Bella. – Sajnálom Carlisle.
Nem volt ott. Alig néhány pillanattal korábban még igen, de utána nem. Láttam, hogy hova ment. Charlie háza felé menet elhaladtunk a középiskola mellett, ahol a tűzoltók voltak. Valószínűleg ott ért véget a harc. Összeszedtük magunkat, és hazamentünk. Haza a nagy fehér házba, amit mindenki még Cassie is nagyon szeretett. Carlisle egy órával utánunk érkezett meg. Jasper nem tudott megmaradni a közelében. Hirtelen egy barna boríték jutott eszébe. Egy pillanat alatt megfordult az irodájából a borítékkal a kezében. Óvatosan, mintha porcelánból lenne, felnyitotta. Először egy kisebb borítékot vett ki belőle, amin rajta volt egy New Yorki ügyvéd neve és címe. Aztán egy levelet.
„Ha ezt olvasod, azt jelenti, hogy nem élek. Azt csinálsz a felfedezéseddel, amit akarsz. Nyugodtan világgá kürtölheted, engem nem érdekel. Eddig sem igazán érdekelt, de reménykedtem benne, hogy lemondasz róla, ha nem látod rajtam az érdeklődést. Úgy gondolom, elég bizonyítékod van a nyilvánosságra hozatalhoz, hogy ne kelljen személyesen is ott lennem. Cassie”
Carlisle azonnal útnak akart indulni New Yorkba, hogy megtudja, mi van az ügyvédnél és miért. Erről szerencsére sikerült lebeszélnünk. Igaz, nem sokáig csak másnapig. Csak Carlisle és én mentünk, de mi is repülőgép fordultával tértünk is vissza. Megkaptunk néhány papírt, néhányat alá kellett írnunk, de semmi komolyabb nem történt az ügyvédnél. Forksban voltunk mikor kibontottuk a második borítékot. Egy végrendelet esett ki belőle és egy közjegyzői levél.
- Nem gondoltam, hogy ilyen gazdag – mondta Carlisle, miután átnézte az adatokat.
Mi már hallottuk az ügyvédnél a végrendeletet, de a tartalmát csak akkor tudtuk meg pontosan, amikor itthon össze tudtuk rakni a listát.
- Volt Kanadában két háza és egy lakása New Yorkban. Egy másik Las Vegasban és Beverly Hillsben. Egy nyaraló Maimiban, Franciaországban és a Karib-tengeren.
- Komolyan? – kérdezte Emmett.
- Igen. Volt egy saját hajója, ami kirándulókat visz. A neve: Mary Alice. Néhány jól jövedelmező részvény és egy tucat bankszámla.
- Miért hagyta ránk? – kérdezte Esme jogosan.
- Nem tudom.
- Várj! Van benne még egy levél – mondta Alice.
Ezt abból a borítékból vette ki, amit az ügyvédtől hoztunk el.
„Kedves Carlisle!
Tudom, hogy most szörnyen érzed magad, de nézd a jó oldalát. Nem osztom meg a családodat. Komolyan pedig a következő: A harcban, amit a Volturival folytatok remélem, senki sem sérült meg. Ha mégis vagy megrongálódott volna valami, akkor kérlek, fizesd ki helyettem a helyreállítást. Úgy gondolom, van elég pénz a számlákon hozzá. A másik fontos dolog. Létrehoztam egy alapítványt. A borítékban ott az alapító okirat. A neve: Dr. Carlisle Cullen Alapítvány. Szeretném, ha támogatnád belőle Renesmee tanulmányait és a tehetséges fiatalokat, akiknek szüksége van rá. Nem számít, hogy halandó vagy vámpír, esetleg a kettő között valami, mint Renesmee vagy én. A legjobb lenne, ha sulit hoznál létre. Elegen vagytok, hogy tanítsatok, de ezt rátok bízom. Nem hiszem, hogy egyetlen percet is megbántam volna azok közül, amit veletek töltöttem. Köszönöm, hogy megtanítottatok szeretni.
Cassie”
- Már akkor tudta, hogy mi fog történni? – kérdezte Esme.
- Szerintem nem akarta túlélni ezt a harcot. Akkor, amikor ezeket a dolgok keletkeztek biztos nem – válaszoltam. – Viszont tényleg élvezte minden percét, amit velünk töltött.
- Le se tudta volna tagadni – mondta Jasper.
- Nem hiszem, hogy ma reggel is így gondolta volna, mint ahogy leírta – mondtam.
Nem kell senkinek tudnia róla, de reggel elmentem oda ahol üldögélt. A gondolatai nem sötétek voltak. Azon gondolkodott, hogyan fogja megállítani Demetrit, hogy tovább élhessen velünk.
- Min gondolkodsz? – kérdezte Carlisle. – Cassie? Talán tudsz valami érdekeset?
Nem láttam kiutat elvégre néhány gondolata családomra is tartozott.
- Velünk akart maradni – fogtam bele. – Nem a házban, hanem Forksban. Már ki is nézte a helyet, ahova építkezne. Végre úgy érezte, hogy családja van, mióta a szerelme meghalt. Pontosabban fogalmazva, hogy nincs egyedül.
- De akkor miért akart egyedül maradni az este?
- Jogos kérdés, amire nem tudom a választ.
- Talán azért, hogy felkészüljön. Talán, mert nem akart fájdalmat okozni nekünk – szólt Jasper.
Harc terén ő a tapasztaltabb. Nem gondolt másra, de tudom, hogy más is lehetett a háttérben. Ő is tudta, hogy nem csak erről a két indokról van szó.
- Fordítsd meg a levelet, Alice! – szólt Bella.
Alice megfordította és gyorsan átfutotta a szöveget. Nem volt sok csak néhány gondolat, amit odaírtak kutyafuttában. Mégis megindított valamit Carlisle-ban, mikor Alice felolvasta. Egy új érzést, egy új lehetőséget.
- Bocsánat, azonnal felolvasom: „Ne haragudj, hogy hazudtam. Nem én vagyok az egyedüli kapocs. Van egy másik hozzám hasonló lány Párizsban. Anne-nek hívják. Ha gondolod, keresd fel, de vigyázz vele, mert nagyon harapós, ha rossz kedve van.
- Hihetetlen – szólalt meg szerelmem. – Hányan lehetnek még?
- Szerintem nem sokan. Nem mindenki tud alkalmazkodni az új környezethez. Ha igaz, amit Cassie állított, akkor elég régóta élnek már.
- Miért ne lenne igaz? – Carlisle hangja dühösen csengett.
Jogosan, hiszen bebizonyosodott, hogy Cassie elég régóta él már ehhez. Le merném fogadni, ha végigjárnánk az örökölt házakat, akkor találnánk rá bizonyítékot is. Másnap elmentünk a város vezetőjéhez és felajánlottuk, hogy segítünk helyreállítani a károkat. Örült neki, de nem szívből. Látszott rajta és a gondolatain keresztül is, csak ezért fogadja el, hogy ne bántson meg minket és azért mert kell neki a pénz. A helyre, amit Cassie kinézett magának felépítettünk egy házat, amiben az alapítványt működtettük. Egyedül Esme vett benne részt teljes erejéből, mert szerette csinálni. Ő volt a vezetője a helynek, de néha-néha Alice, Bella és Rosalie is besegítettek. Gyorsan elterjedt a híre ennek az alapítványnak, így az ország minden részéből jöttek diákok, akik vagy itt szerettek volna tanulni vagy csak anyagi támogatást kértek. Azt oktatást nem vállaltuk el, de akinek lehetett adtunk pénzt a tanulmányaira. Pont, ahogy Cassie kérte és tette volna. Soha nem volt rossz. Így utólag belegondolva mindig is igaza volt. Ha mi nem tartjuk itt, ha akkor békén hagyjuk mikor el akart menni, még most is élne.
- Igen, Edward – mondta Carlisle egy vadászat alkalmával. – Még mindig élne, de boldogtalan lenne. Szerintem nem cserélné el semmire azt az időt, amit velünk töltött.
- Szerintem se – feleltem, és soha többé nem esett szó róla.
Ezzel vége is a történetnek. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
