Döntő
Másnap a Volturi kicsit korábban érkezett, mint gondoltam. Igazából nem volt jelentősége az időpontnak. Annak viszont igen, hogy mennyien érkeztek. Alice-nek igaza volt, amikor azt mondta, hogy háborúra készülnek.
- Felkészültél? – kérdezte Demetri.
Láttam az arcán, hogy mennyire biztos a győzelmében. Ez felidegesített, és elhatároztam, hogy le fogom győzni. Pontosabban még jobban felhergeltem magam, hogy biztosan győzzek.
- Szerintem a kérdés az, hogy te felkészültél-e – mosolyogtam.
Nem tetszett neki, aminek örültem. Minél idegesebb annál valószínűbb, hogy hibázik. A Cullenek még nem értek ide, aminek örültem egy kicsit. Demetri kivált a tömegből, és felvette a támadó pozícióját.
- Várj egy percet! – szólt rá Aro.
Demetri lazított a testtartásán, de nem vette le a szemét rólam.
- Rúgjuk fel a szabályokat. Mondd, hogy nem akarsz harcolni, és vess véget a dolognak.
- Aro. Te és én is tudom, hogy miért van ez. Harc nélkül nem fogom megadni magam.
- Ez esetben… Csináljátok!
Demetri megint felvette a támadó pozícióját, de ezúttal én is csatlakoztam hozzá. Igyekeztem kikapcsolni minden érzékszervemet és csak Demetrire figyelni. Nem szerettem ezt a módszert alkalmazni, de muszáj volt. Elrugaszkodtam a földtől, hogy leteszteljem a gyorsaságát. Nem volt gyorsabb nálam, amit egy szép bal egyenessel nyugtáztam. Nem azért, mert számított, de tesztnek jó volt. Volt egy előnyöm vele szemben. A testi erő viszont nála volt. Pont, mint Emmettnél.
- Cassie! – hallottam Edward hangját.
Tehát ideértek. Fél szemmel láttam, ahogy a Volturi által hozott néhány ember körbeállja a Culleneket ezzel elvágva a közöttünk lévő utat. Gondolom attól félnek, hogy közbeavatkoznak.
- Menjünk odébb, hogy ne zavarjanak minket – szólt Demetri és eltűnt a fák között.
Megtorpantam és gondolkodni kezdtem. Miért akarna elmenni innen? Örülne, ha Aro látná nyerni és azt sem bánná, ha a Cullenek látnák a halálom. Akkor miért csinálta? Nem gondolkodtam tovább rajta. Utánaeredtem, ha másért nem, hogy visszacsaljam.
- Ne, ne menj utána! – kiabálta Carlisle, de nem érdekelt.
Eszembe jutott, hogy Demetri jó nyomkövető, tehát az erdőben, ha elszalasztjuk egymást, ő hamarabb megtalál engem. Ez így is lett. Meglepetésszerűen előtűnt egy fa mögül és ledöntött a lábamról. A furcsa az volt, hogy ennél tovább nem ment. Ott feküdt rajtam egy ideig, de nem bántott. Ledobtam magamról, de már nem volt időm támadni. Arra viszont volt, hogy kitérjek az övé elől, amit sikerült a visszájára fordítanom és visszatámadnom. Nem számított rá ez látszott rajta. Szegény fenyő viszont bánta a dolgot.
- Hopsz – jegyeztem meg. – Majd a természet helyrehozza.
Nem figyeltem oda ellenfelemre, így volt lehetősége támadni. Még mindig nem tett bennem kárt, ezért úgy gondoltam, hogy csak tesztel, hogy milyen erős vagyok valójában. Nem vettem észre, hogy valójában ez egy elterelő hadművelet. Nem figyeltem, hogy merre haladunk, de amerre mentünk mindenfelé kidőlt fák jelezték az utunkat, amiket vagy Demetri vagy én döntöttem ki. Egy szép fogás után megszabadítottam őt az egyik fülétől és a karja egy darabkájától. A válasza az volt, hogy kiharapott egy részt mindkét lábamból, ami lelassított engem.
- Nem gondoltam, hogy ilyen puha vagy. Hogy lehet ez? – kérdezte döbbenettel a hangjában.
- Jó testápolót használok – feleltem mogorván. – Számít ez?
- Igazad van, nem számít.
Megint nekem esett, de sikerült kivédenem a támadását. A rossz hír az volt, hogy ezúttal nem fának csapódott az ellentámadásom következtében, hanem egy ház falának, amit be is tört. Elértük Forksot, és észre se vettem. El kellett csalnom a város közeléből.
- Hova olyan sietősen? – kérdezte engem visszarángatva.
Ugyanúgy nekicsapódtam egy másik ház falának, ahogy ő. Választanom kellett. Ha használom a képességem, lelassulok, ha nem, akkor fény derül a létünkre.
- Nem gondolod, hogy egy város közepén harcolni veszélyes? – kérdeztem megpihenve.
- Nem érdekel – válaszolta Demetri. – Egy város kiirtása nem nagy feladat ennyi vámpírnak. Aro felkészült erre, ezért hozott ennyi embert magával.
Tehát valójában ez volt a cél. Demetri nem előlem menekült, hanem hogy leromboljuk harc közben a várost. Így akartak ártani a Cullenéknek. Elpusztítva azt, amit szeretnek, hogy ne legyen hova visszatérniük és talán még rájuk is kenve a történteket. Ekkora aljasságot még nem tapasztaltam. A kiharapott részek visszanőttek úgy ahogy, így újra elég gyors voltam. Őt megkerülve elindultam az erdő belseje felé. Próbáltam rávezetni ellenfelemet, hogy ne legyen a város az elsődleges célpont, hanem én. Egy kilométer után rájöttem, hogy a tervem nem vált be. Tehát elhatározta, hogy lerombolják a várost. Visszaindultam nem lévén más választásom, és megpróbáltam eltitkolni a létünket azzal, hogy használtam a képességem. Muszáj volt, ha másért nem is a Cullenek miatt. Túl sok mindent kaptam tőlük, hogy most az én hülyeségem miatt elveszítsenek mindent. Vállaltam a kockázatot, hogy emiatt veszíteni fogok, de megérte a dolog. Demetri jó harcos lévén észrevette ezt a döntésemet, és ki is használta. Lassan haladtunk a középiskola felé. Egy- egy kidőlt villanyoszlop vagy megrongálódott ház és szobor jelezte az utunkat. Ennek a legtöbbjét én rongáltam meg és csak nagyon keveset Demetri. Tudtam, hogy végem, de nem adtam fel. A középiskolához érve már olyan mértékű hátrányban voltam, hogy csodálkoztam a létezésemen.
- Vége van, ezt te is beláthatod – mondta Demetri.
Talált néhány fából készült padot és asztalt, amit meggyújtott.
- Soha nem adom fel! – mondtam megpecsételve a sorsom.
Nem tartott sokáig és nem is éreztem semmit. Nem fogtam fel, hogy mi történt velem, mert nem volt rá időm. Az egyik pillanatban még éltem a másikban már nem. Utolsó gondolatom a kimondott szavak előtt az volt, hogy remélem sikerült megóvnom a Culleneket a lebukástól.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
