Haladék
Napok óta mentem, de semmi sem változott. Se az érzések, se a gondolatok és egy idő után az elsuhanó tájak sem. Az étel minősége is ugyanaz volt akár állatról volt szó akár emberről. Pont ezért úgy döntöttem, hogy eljött az ideje, hogy visszamenjek Forksba. Rá kellett kérdeznem arra a dologra, amit Edward mondott. Egyébként is, ha nem tenném volna meg, akkor csalódást okoznék nekik. Nem merem kimondani, hogy a családomnak, mert olyan hihetetlenül hangzik. Pont ezért akarok rákérdezni még egyszer. Korántsem vagyok biztos benne, hogy Edward komolyan gondolta mikor mondta, és Emmett sem viccelt csak velem. Vagy talán azóta nem gondolták-e meg magukat. Gyorsan közeledtem a város felé, és ahogy közeledtem egyre jobban lassítottam a tempón. Végül megálltam, hogy még egy pillanatra átgondoljam a dolgokat.
- Sokáig tartott a vadászat. Nem találtál fogadra valót a környéken? Már azt hittük elszöktél – csatlakozott hozzám Emmett.
- Nem kérdek a megjegyzéseidből. Hogyhogy egyedül vagy?
- Vadásztam – hangzott a tömör és egyszerű felelet.
- Rám? – hunyorogtam rá.
Nem volt szokásuk, hogy egyedül vadásszanak ezt már megtanultam, amíg velük voltam. Csodálatos napfényes idő volt, ami ritkaságnak számított Forks környékén.
- Gyere velem! – Megfogtam a kezét, és vonszolni kezdtem a város központja felé.
- Ne, ne csináld. Ha meglátnak, akkor…
- Akkor? – kérdeztem. – Bízz bennem egy kicsit, kérlek!
Olyan volt, mintha elfelejtette volna, hogy mire is vagyok képes valójában. Erősebb volt nálam, mégse állított meg és rángatott vissza a ház felé. Ezek szerint megbízott bennem, miközben nem tudta, hogy mire is készülök valójában. Elmentem vele vásárolni, amitől eléggé kikészültek az idegei. Már ha lehet ilyet mondani egy vámpírra.
- Adhatok még valamit? – kérdezte az élelmiszerbolt eladója.
- Igen. Két hatalmas nyalókát kérek az egyiket ennek a mamlasznak.
Közben folyamatosan mutogattam Emmettre, aki úgy tűnt nem veszi magára, amit mondtam. Mosolyogtam. Hosszú idő óta először mosolyogtam szívből. Kifizettem a vásárolt holmikat, és elindultunk a ház felé. Néhányan furcsán néztek partneremre, de tudtam, hogy nem a ragyogása miatt. Azt csak én láthattam egyedül. Amint kiértünk a városból rohanni kezdtünk az erdőn keresztül a Cullen ház felé. Emmett a nyalókával a kezében rontott be az ajtón.
- Hihetetlen volt – mondta lelkesen. – Úgy sétáltam az emberek között, mintha mi sem történt volna. Ezt nektek is ki kell próbálnotok.
A lelkesedése végig megmaradt a mondókája alatt, de a végére alább hagyott, mert mindenki szúrós tekintettel meredt rá. Egy rakás holmi volt összecsomagolva, mint aki indulni készül.
- Megyünk valahova? – kérdezte értetlenül.
- A jó voltodból, igen. Ideje gyorsan lelépni mielőtt elterjed a városban a hírünk. – Még sohasem hallottam Rosalie-t ilyen megvetéssel beszélni.
- Emmett – lépett hozzá Carlisle. – Te is tudod, hogy ne mutatkozhatunk napfénynél.
Nem értettem eddig, hogy mire fel van ez a felfordulás, de most megértettem. Gyorsan a védelmembe vettem szegény fiút mielőtt az egész család ellenszenvét kivívná.
- Nem, nem láttak minket. Pontosabban nem látták a ragyogásunk.
- Tényleg így van – csatlakozott Edward.
Gondolom kiolvasta Emmett és az én gondolataimból is. Az emberek azt látták, amit akartam, hogy lássanak. Ezért imádtam a képességemet.
- Kit vigyek el egy körre? – kérdeztem mosolyogva.
Carlisle és Edward egymásra néztek. Szerintem mind a ketten ugyanarra gondoltak. Ezúttal kocsival mentünk be a városba. Első alkalommal kinéztem valamit az egyik kirakatban, így kapóra jött, hogy Edward a saját szemével akarta látni, amit Emmett is.
- Ne maradj le nagyon! – figyelmeztettem, mert, ahogy a fejekben kutakodott egyre jobban lemaradt. – Ha nagyon távol kerülsz tőlem, akkor lebuksz!
Gyors léptekkel felzárkózott hozzám. A ruhaboltban megvettem, amit akartam és mentünk haza. Elmesélte mindenkinek, hogy mit tapasztalt. Így már nem volt gond az Emmettel történtekből. Kipakoltak a táskából, és úgy folytatták az életüket, ahogy abbahagyták a csomagolás előtt.
- Beszélhetnék veled? – kérdezte Carlisle.
- Persze, egy pillanat – mondtam és odamentem Bellához.
A kislánynak vettem egy ruhát, amit nem tudtam, hogy mennyi ideig lesz neki jó, de szerettem volna meglepni valamivel.
- Mehetünk. Mit szeretnél látni?
- Nincs kapcsolatban a mondandóm a képességeddel.
Felmentünk az irodájába és becsukta az ajtót. Ebből gondoltam, hogy fontos és nem publikus lehet a mondandója. Bár, sejtettem, hogy Edwarddal legalább megbeszélte már.
- Mi van abban a dossziéban, amit odaadtál?
- Csak néhány személyes irat. Semmi jelentősége nincs – hazudtam, de nem bántam meg.
- Akkor nem bánod, ha megnézem? – lépett oda a széfhez.
- Mondtam, hogy személyes! – kiabáltam. – Ha zavar, hogy itt van, akkor hazaviszem. Néhány nap alatt megfordulok.
- Nem véletlenül hagytad nálunk megőrzésre. Korábban el tudtad volna vinni már. Nem hiszem, hogy olyan nagy kitérő lett volna New Yorkból jövet.
- Pontosan, de üzentél és nem akartalak megváratni. Már bánom, hogy ne így tettem.
- Sajnálom, hogy nem bíztam benned.
Megdöbbentett ez a fordulat. Nem gondoltam, hogy bocsánatot fog kérni.
- Semmi gond. Jogod van tudni róla, hiszen ez a te házad.
- Azért kérdeztem, mert Alice-nek látomása volt, amiben Edward egy végrendeletet tart a kezében.
Felkacagtam és elindultam kifelé a szobából. Reméltem, hogy Carlisle nem azért mondta el az igazat, hogy ezzel megtörjön. Ilyennel nem lehet. Miközben lefelé haladtam az emeletről folyamatosan motyogtam a végrendelet szót. Teljesen elfelejtettem, hogy mi vár rám, ha harcolni fogok Demetrivel. Hogy miért is írtam meg a végrendeletet valójában. Mert azt írtam, de a Cullenek közül erről senki sem tudhatott. Még nem.
- A papírokhoz addig nem érhet hozzá senki, amíg a harcnak nincs vége Demetrivel – váltottam komoly hangnemre, mikor megint Carlisle felé fordultam.
- Miért akkor? Mi lesz akkor?
- Minden akkor dől el. A sorsom, a sorsotok, a Volturi sorsa. Szeretném, ha addig a származásom sem firtatnád.
- Mitől félsz ennyire? Tapasztalt vagy és gyors. Kell ennél több? Demetri még nem sokszor harcolt szemtől-szembe segítség nélkül.
- Ez igaz. Szerintem van esélyem a nyerésre. Igazam van?
Próbáltam erőt meríteni a beszélgetésünkből. Látni akartam a jobb jövőt. Annál jobbat, mint amit én elképzeltem magamnak. Sikerült is, ami javított a kedélyállapotomon. Az elkövetkezendő napokban megtanítottam őket néhány fogásra és Jasper is segített nekem tanulni néhány újdonságot. A legfőbb dolgunk az volt, hogy megtanítsam nekik, hogy kell az ismeretlen terepen előnyre szert tenni egy harc során. A következő lépés az ismeretlen terep volt, de úgy, hogy az ellenfél ismerte a helyet. Nagyon összeszoktunk, és tényleg úgy éreztem, a családjuk rész lettem.
- Ne így csináld, Bella – mondtam. – Egy kicsit fürgébben, különben legyőznek.
Egy egyszerű fogást akartam mutatni neki, de mindig elkalandozott. Nem tudom merre jártak a gondolatai, de biztos nem ott ahol kellett volna. Így nem láttam értelmét annak, amit csináltunk. Edwarddal és Alice-szel volt a legérdekesebb az edzés. Általában előre tudták, hogy mire készülök és azt is tudták, hogy lehet kivédeni azt. Néha hagyták, hogy elmondjam a lényeget, de semmi egyéb. Úgy vettem észre, hogy egyre jobban kezdtek megkedvelni.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
