Tárgyalás
Félix és Demetri voltak az elsők, akik kiléptek a mezőre. A nyomában ott volt Jane és Aro néhány testőrével együtt. Valahogy nem voltam ezen meglepődve, de ettől függetlenül kevesebb emberre számítottam.
- Miért nem lepődök meg ezen a látványon? – kérdezte undort láttatva az arcán Demetri.
- Aro – üdvözölte Carlisle. – Kicsit hamarabb találkoztunk, mint gondoltam.
- Carlisle! – Aro ugyanolyan jókedvűnek tűnt, mintha csak egy délutáni sétára indult volna. – Számítanod kellett volna rá, mikor a szárnyaid alá vetted ezt az árulót.
- Árulót? – kérdeztem felháborodva. – Ja, igen. Nem öltem meg azt a kislányt. Az volt a bűne, hogy nővéreként szeretett. Szegény árva volt, mert a spanyolnátha idején elvesztette a szüleit.
- A létezésünkről senki sem tudhat. Együtt élni egy halandóval olyan, mintha elárultad volna a létezésünket.
- A kislány öt éves volt! – kiabáltam vele. – A képességem miatt soha nem látta, hogy vámpír vagyok.
- A képességed egy olyan személyt mutat a külvilágnak, amilyet akarsz.
- Az a kislány jelentette az életünket.
- Igen. Sajnálom, hogy akkor a férjednek is meg kellett halnia. Máig nem tudom, hogy menekültél meg. Ja, és őt se sikerült még pótolnom, pedig nagy kincs volt. Te is az voltál és lehetnél még mindig.
Kíváncsi lettem volna Edward egyéni gondolataira. Hallja a szavainkat és azt is, amiket mögötte gondolunk. Az enyémek nem voltak szépek, és nem hiszem, hogy Aróé azok lettek volna.
- Nem a múlt miatt vagyunk most itt – zárta le végül a rövidke vitánkat Aro. – Úgy döntöttem, hogy elfogadom a felkérésedet, és…
- Naná, nincs választásod, ha élni akarsz. Vagy, ha a Volturit akarjátok továbbra is a hatalmon látni.
- és Demetri fog helyettem harcolni – folytatta mintha a közbeszólásom nem létezett volna. – Ha gondolod, most azonnal túljuthatunk rajta.
- Szerintem beszéljük meg – szólt közbe Carlisle.
- Nincs mit megbeszélni rajta – mondta Félix. – A szerződés megkötetett.
- Mind tudjuk, hogy közös megegyezés alapján fel lehet bontani. Két vámpír már meghalt miatta.
- Nem – mondtuk egyszerre Aróval.
- De miért nem?
- Mert, ha most nem vetek véget, akkor életem végéig menekülnöm kell – magyaráztam.
Csak gondolatban egészítettem ki a mondókámat, hogy Aro ne tudjon róla. Ha a Cullenek magukhoz is vennének, hogy ne kelljen folyamatosan menekülnöm, akkor azzal veszélybe sodornám őket. Pont ezt akartam elkerülni
- Ha most nem lesz vége, akkor veszélyezteti a Volturit. Nem ér annyit, hogy aggódnunk kelljen miatta – mondta a mondókáját Aro.
- Nem, igazad van. Annál sokkal többet ér.
Mérgesen néztem Edwardra. Nem akartam, hogy elárulják a titkomat. Nem akartam, hogy Aro tudjon róla, mert akkor azért kellettem volna neki. Vagy, hogy megint a csapata tagja legye vagy azért, hogy megöljön. Ahogy eredetileg is gondoltam, mikor megtudtam az igazat. Nyugalmat akartam, és ha lehet, akkor a Volturitól távol, nagyon távol.
- Mondd meg a helyet és az időt! – utasított a nagyfőnök.
- Nekem itt és most is megfelel.
- Nem! – szólt közbe Carlisle. – Most nem.
- Mi van? Miért nem? – kérdeztem megdöbbenve.
Odajött hozzám és megfogta a kezem. Nem mondott semmit. Azt akarta, hogy szavak nélkül a szeméből olvassam ki a választ. Eleinte nem sikerült, majd hirtelen felismertem.
- Egy hónap múlva. Mához egy hónapra néhány kilométerrel odébb – döntöttem végül. – Ez az utolsó hely és időpont. Ha most nem mondod vissza, akkor nincs vita.
- Egy hónap múlva találkozunk.
Nem tudtam, hogy örüljek ennek a fejleménynek vagy sem. Mindenesetre Carlisle-nak a kedvében jártam azzal, hogy elhalasztottam a csatát. Nem hagytuk el rögtön a mezőt. Megvártuk, amíg biztos távolságba kerülnek. Mikor már elég biztonságosnak tűnt, elindultunk a nagy fehér ház felé. Rövidebb volt az út, mint gondoltam. Talán ez annak is volt köszönhető, hogy elgondolkodtam közben. Fogalmam sincs, hogy miért akarta Carlisle, hogy elhalasszuk a harcot. Egyszerűen teljesítettem a kérését. A szeméből is ezt olvastam ki: „Ne kérdezd, csak tedd, amit kértem.” Mikor visszaértünk a házhoz mindenki boldog volt. Boldogok voltak, hogy nem maradtak egyedül, ahogy én. Igaz, teljesen más volt a helyzet, de a lényegen nem változtatott.
- Örülök neki, hogy örültök, de megtudhatom, miért kellett elhalasztani a harcot? – Durván félbeszakítottam a boldogságukat, de tudni akartam az igazat.
Mindenki felém fordult és láttam, hogy megdöbbennek. Talán azon, hogy élek vagy azon, hogy még mindig ott vagyok. Mivel választ ne igazán kaptam a kérdésemre a távozás mellett döntöttem. Még mielőtt elértem a hátsó ajtót megkaptam, amit akartam.
- Azért kértelek a halasztásra, mert van egy kis megbeszélni valónk. Meg aztán egy kis felkészülés sem árt.
- Carlisle! Szerintem már nincs miről beszélnünk és láttad, hogyan harcolok. Nincs szükségem felkészülésre. Demetri harcmodora egyedi, de nem legyőzhetetlen.
- Demetri a Volturi legügyesebb harcosa – mondta Jasper.
- Mellesleg nem csak a te felkészülésedre gondoltam.
- Carlisle! Nem fogok senki mást belekeverni – hangom visszhangzott a lakásban.
Tudtam, hogy nehéz lesz erről meggyőznöm, de muszáj volt. Nem keverhettem bele őket.
- A családunk tagjává váltál – mondta hirtelen Edward.
A döbbenetem odáig fajult, hogy elfelejtettem becsukni a szám. Hihetetlennek tűnt számomra, amit mondott. Legfőképp azért, mert senki sem erősítette meg. Még Carlisle sem, pedig szerintem gondolkodott rajta erősen.
- Tény, hogy olyan sokat volt már itt, hogy hiányozna, ha elmenne – szólalt meg Emmett.
- Köszi. Vadászni mentem – tértem magamhoz, majd sarkon is fordultam.
Mentem, amíg a lábam vitt. Nem figyeltem az idő múlását vagy a megtett kilométereket. Nem számított, hogy éppen egy falun mentem át fényes nappal. Gyorsaságom és képességem segítségével fel sem tűntem senkinek. Senkinek, ami azt jelentette, hogy megint egyedül vagyok. Egyedül pedig volt egy család, aki elfogadta a létezésem, és volt egy falu Kanadában, ahova szintén bármikor visszatérhettem.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
