Lassan múló idő
Egy órán belül Emmett és Edward is megérkezett. Alice távozott ugyan, de amint történt valami, felhívott minket. Gondolom az otthon maradtak rajta keresztül értesültek a fejleményekről. Néha ezek a hívások olyan gyorsan követték egymást, hogy szinte még meg sem szakították a beszélgetést, és már megint csörgött. Úgy éreztem, hogy ez a tökéletes pillanat, hogy elbeszélgessek a fiúkkal.
- Öhm – mondtam bátortalanul. – Kérdezhetek valamit?
- Megtetted – válaszolta mogorván Edward.
Nem hagyhattam annyiban a dolgot. Elképzeltem magam köré egy nyugodt, csendes szigetet. Nem akartam senkit kizárni a dolgokból. Így Edward nem láthatta előre, hogy mit tervezek vagy gondolok.
- Mi az oka annak, hogy ennyire gyűlöltök? – kérdeztem makacskodva.
- Az, hogy létezel.
Edward volt a szószóló. Nem tudom miért, de el akartam tüntetni a környezetemből. Erre azért nem voltam képes.
- Emmett, Jasper. Ti is… de miért?
- Nem elég, hogy meg akartál ölni? – kérdezett vissza Jasper.
- Hé, ti támadtatok rám! El akartam menni a környékről. Nem is az én hibám volt – mondtam emelt hangon, de még nem veszekedtem.
- Ez igaz. Nem… - fogott bele Carlisle, de nem fejezte be, mert Edward félbeszakította.
- Te vagy az oka!
- Miért? – kérdeztem megsemmisülten.
Azt hittem, hogy végre megtudhatom mi a bűnöm, és talán meg tudom békíteni majd a fiúkat, de tévedtem. Nem tudtam meg mit követtem el, ami miatt ezt a bánásmódot érdemeltem. Visszajátszottam annak a pár napnak a képeit, amit első alkalommal itt töltöttem, de nem találtam az okát. Egyet leszámítva – a férfi vérének kiszívása -, de abból sem lett semmi, mert időközben meggondoltam magam. Pontosabban, fontosabbnak tartottam elhagyni a várost.
- A Volturi az oka – szólalt meg Emmett. – És ezen keresztül te. Alice egyik látomása.
- Alice látta, hogy a városba érkezel, ezzel változást hozva – toldotta meg Jasper.
- Oké, de ebben semmi rossz nincs – értetlenkedtem.
- Valóban. De azt is mondta, hogy magaddal hozod ide a Volturit.
- Igen, de én… - Be kellett látnom, hogy igazuk van.
A jóslat, a jövő, amit Alice lefestett valóra vált. Még akkor is, ha nem pontosan tudtam, hogy miről is szólt valójában. Nem akartam elhinni, hogy ennyire előre meg tudta mondani a Volturi és az én kapcsolatomat.
- Teljesen mindegy, hogy mi volt. A lényeg, hogy most mi van. Ha lehet, akkor próbáljuk meg elkerülni a harcot.
- Szerintem adjuk át nekik, és húzzunk el! – mondta Emmett.
- Öm. Lehet egy… - Nem láttam értelmét, hogy befejezzem.
Nem hallgatott rám senki, nem figyelt rám senki. Megszüntettem a képet a fejemben és elvonultam. Felültem egy fa ágára, hogy elég messze legyek tőlük. Elég messze voltam ez igaz, de mégsem olyan messze, hogy jól érezzem magam. A tudat, hogy ott vannak a közelemben pont elég volt, hogy rosszul érezzem magam. Már nem tudtam mit kitalálni, hogy megbékéljenek velem. Tényleg az lett volna talán a legjobb, ha elmegyek vagy átadnak a Volturinak. Láttam Jaspert, ahogy engem keres. Nem foglalkoztam vele. Vámpír képességei lehetővé teszik, hogy pillanatok alatt megtaláljon. Az ég felé emeltem tekintetem abban reménykedve, hogy találok valami érdekeset a felhők között.
- Beszélhetek veled? – kérdezte a fa alatt állva Jasper.
- Nekem teljesen mindegy. Eddig úgyse sikerült – mondtam félvállról. – Igaz, akkor én próbálkoztam.
Felugrott mellém és leült az ágra velem szembe.
- Az érzéseid, komolyan…
Az érzéseim? Szomorúság, magány, csalódottság, félelem és fájdalom. Csupa olyan érzés, ami nem pozitív benyomást kelt valakiben.
- Tényleg így érzel?
- Jasper. Ti voltatok az első, akiktől nem menekültem el. Annak ellenére, hogy ti gyűlöltök engem, én szeretek veletek lenni. Pont emiatt nem mentem soha közel hozzátok. Tiszteletben tartottam az akaratotokat, hogy nem kedveltek és a hátatok közepére kívántok. Hogy talán csak Carlisle miatt viseltek el annyira amennyire. Valójában már azt sem tudom, hogy ő miért tart még mindig a közelében. Az összes kérdése a létezésemmel kapcsolatban megválaszoltatott.
- Mi van azzal a férfivel, aki a férjed volt? – kérdezte Edward a fa alá lépve és becsatlakozva a beszélgetésünkbe.
- Ő… Ő volt az egyetlen férfi az életemben, akit igazán szeretni tudtam. Szerelemmel.
- Miért nem mesélsz róla soha?
- Minek? – kérdeztem vissza. – Nem ismertétek és nem kell a sajnálatotok. Jobb lenne, ha már vége lenne ennek az egésznek.
Talán kicsit durvábban válaszoltam, mint eredetileg akartam, de ez van. Mikor meghalt megfogadtam, hogy soha senkinek sem beszélek róla, és akármennyire is megkedveltem a Culleneket ez alól a fogadalom alól ők sem kivételek.
- Tehát Alice-nek igaza volt – szólalt meg Carlisle. – Te tényleg meg akarsz halni? Végérvényesen? Azért hívtad ide Arót is?
- Nem akarok meghalni, de ha úgy hozza a sors, akkor nincs mit tenni.
- Megőrültél – mondta Edward. – Mi sem szeretjük ezt az életet, de azért eltűrjük.
Leugrottam mellé egyedül hagyva Jaspert, akit eddig is kikészítettem a folyton változó érzéseimmel. A mellettem álló szemébe néztem és úgy kérdeztem meg a számomra logikus gondolatot.
- Most kanyarodjak oda vissza, hogy egyedül vagyok? Nem feltétlenül a szerelemre gondolok. Ti itt vagytok egymásnak, ezért nem érzitek milyen, ha egyedül van az ember. Ha közületek bármelyikük egyedül maradna, mert elhagyja a szerelmét vagy a családját, akkor beleőrülne. Nem akarna továbbra is élni, mivel nem találja értelmét. Egy vámpír életében csak egyszer jön el az igaz mindent elsöprő szerelem. Soha sincs második esély, ahogy a család fogalma is csak nálatok létezik.
Elmentem mellőlük, hogy főjenek a saját levükben. A mező egy másik szegletét vettem célba. Már szó szerint menekültem tőlük. Nem gondoltam, hogy pont nekik kell majd elmagyaráznom ezt. Bár, ha soha nem éltek egyedül, amit kétlek, akkor lehet, hogy szükséges volt ez a figyelmeztetés. Ennek ellenére jó volt velük, és végre sikerült normális hangnemben is beszélgetnünk egy kicsit, amit ráadásul nem is én kezdeményeztem. Éreztem a felőlük áradó bizalmatlanságot és láttam a kellő távolságtartást. Velem szemben ők majdnem mindent tudtak rólam, míg én semmit se tudtam róluk. Persze egy gondolatolvasóval, egy jövőbe látóval és egy érzelmekre érzékeny személlyel az oldalukon ez nem nehéz feladat.
- Most miért menekülsz előlünk? – kérdezte Carlisle.
- Nem menekülök előletek. Egyszerűen nem értem, hogy miért kéne veletek lennem. Jót beszélgettünk, de ez nem változtatott semmin.
- Mert nem engeded, hogy változtasson. Elzárkózol…
- Na, vajon miért? – szóltam közbe.
- Megengeded, hogy befejezzem? – Bólintottam, de nem fordultam feléjük. – Szóval, elzárkózol a változás elől. Megértem, hogy sok mindent láttál, sok mindent megtapasztaltál és betokosodtál egy világba. Egy világba, amit a társad elvesztése után létrehoztál.
- Ez nem igaz! – csattantam fel. – Változtam, és nem is keveset. Miattatok változtam meg, de így is tiszteletben tartottam az akaratotokat.
- Nem fogunk előrébb jutni – állapította meg Edward.
- Hát, nem – válaszoltam beletörődően.
- Akarsz egyáltalán vagy beletörődtél, hogy ez így lesz és kész. Ideje lenne felébredned.
Felébredni? Igen, talán igaz. Ideje lenne felébrednem. Rájönni, ami miatt Forksba jöttem. Rájönni, hogy miért alakult így az életem, és ezt lehunyt szemmel nem lehet.
- Ha engednél egy kicsivel több betekintést az emlékeidbe, talán segíthetnénk.
- Nem, köszönöm Edward. Igazad van. Ideje felébrednem, de egyedül kell megtennem azt az utat.
- Ideértek – mondta a mező keleti felé fordulva Emmett.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
