Egy kis kitérő
Meg kellett volna lepődnöm azon, hogy Edward már várt rám a reptéren, de nem tettem. Gondolom Alice elmondta, hogy mi a gép járatszáma, amivel érkezhetek és onnan könnyű volt kiszámolni, hogy mikor száll le. Vagy bevetik a jó öreg telefon trükköt és megkérdezik úgy.
- Minek köszönhetem a díszkíséretet? – kérdeztem morcosan.
- Hát, nem a modorodnak. – Bedobta a táskámat a csomagtartóba és beszálltunk a kocsiba.
- Ó, köszi. Ezt valahogy gondoltam.
A városban még egész normálisan haladtunk, de amint elhagytuk a határát Edward rálépett a gázpedálra. Kinéztem a száguldó autó ablakán és figyeltem a sebesen elsuhanó fákat, házakat és lemaradó autókat. A sofőrjeik talán észre se vették, hogy elment mellettük egy autó.
- Én nem sietek ennyire – mondtam csak odadobva a szavakat.
- Nem is miattad megyek ilyen gyorsan.
Mire kimondta a szavakat elértük a Cullen házat. Edward vezetési stílusa teljesen más volt, mint Carlisle-é. Pont ezért értünk vissza gyorsabban, mint a távozásom alkalmával Seattle-be.
- Végre megjöttél! Carlisle hamarosan ideér. Azt mondta ne engedjünk el sehova.
- Kösz, Esme a kérdésed. Jól vagyok és nagyszerűen utaztam. Nem öltem meg senkit, csak majdnem, de az nem számít – mondtam szarkasztikusan.
Miközben egyfolytában mondtam a magamét csak azt nem tudtam, hogy minek, leültem a tornácon. Morogtam, ami látszólag senkit sem érdekelt, csak a kislányt szórakoztatta egy kicsit. Ebből is látszott, hogy nem tartoztam közéjük. Csak egy idegen voltam, akit túl régóta tűrnek meg a házuk környékén. Igazából fogalmam se volt róla, hogy Carlisle-t mi kötötte még mindig hozzám. Már mindent megtudott, amit meg akart tudni.
- Örülök, hogy ilyen hamar megjöttél – szállt ki a kocsiból a családfő. – Gyere, szállj be!
Meglepett a dolog, hiszen csak most ért haza. Gondoltam először üdvözli a családját és biztosítja őket róla, hogy azért mert kettesben leszünk, nem kell semmitől sem tartaniuk. Valószínűleg vissza fogunk térni és egyéb hasonló marhaságok.
- Elviszel haza? – kérdeztem gyanakodva.
- Nem. Egyszerűen szeretnék beszélni veled valamiről négyszemközt.
- Nem gondolom, hogy… - Megijedtem a tekintetétől. – Oké, menjünk.
Volt nálam egy mappa az iratokkal, amit bedobtam a hátsó ülésre, de úgy, hogy szem előtt tudjam tartani. Nem mentünk messze vagy csak nekem tűnt így, mert gyorsan hajtottunk. Nem olyan tempóban, mint mikor Seattle-be vitt. Inkább olyan tempóban, mint mikor Edward hozott visszafelé. Egy félreeső útszakaszon hajtottunk le, és onnan egy földúton folytattuk a menetelést. A földút nem tette lehetővé a száguldozást, de így is elég gyorsan mentünk. Egy kis idővel később megálltunk a földút végénél nem messze attól a helytől, ahol az erdő kezdődött. Nem szálltunk ki azonnal, amiért kérdőn néztem a mellettem ülőre. Hangot nem adtam ki és Carlisle nem volt gondolatolvasó, így választ sem kaptam a fejemben kavargó kérdésekre. A kilincs felé nyúltam, de a mellettem ülő megállította a kezem.
- Carlisle, szerintem sokkal kényelmesebb lenne a kocsin kívül beszélgetnünk.
- Maradj csak még pár pillanatot.
Megrántottam a vállam. Neki volt fontos. Azt hittem, hogy addig mesél vagy szól pár szót, de tévedtem. Némán ültünk egymás mellett. Az erdő szélén megjelent néhány farkas és egy félig meztelen férfi. Carlisle kiszállt a kocsiból, mikor meglátta az érkezőket. Mivel nekem nem mondott semmit, követtem a példáját.
- Sam, örülök, hogy eljöttél – mondta a férfi felé indulva, de meglehetősen óvatos léptekkel.
- Kár, hogy nem mondhatom ugyanezt. Ha felkeresel, mindig baj van. Gondolom, most is.
- Nincs. Pontosabban nem olyanok, mint eddig. A közeljövőben érkezik néhány barátunk az óceán felől. Szeretném tudni, hogy biztonságban átkelhetnek-e a földeteken?
Sam nem válaszolt azonnal. Látszott rajta, hogy nehéz döntésnek bizonyul ez a számára. Végül beleegyezett, de csak feltételekkel. Carlisle megígérte, hogy Jacobon keresztül meg fogják tudni, hogy ki az a néhány személy, akikről szó van. A farkasok távozásával a családfő felém fordult.
- Aro holnap fog elindulni. Egyelőre ő és néhány testőre jön csak – kezdett bele a számomra fontos részbe.
- Gondolod, hogy tárgyalni akar?
- Nem tudom. Talán. Ismer téged személyesen?
- Ó, hogyne – mondtam, de deja vu érzésem volt. Oké, hogy nem nagyon beszéltem a múltamról, de arról biztos, hogy Aro ismer és a Volturi tagja voltam. – Ott volt, amikor megölték a társamat. Mind ott voltak. Egy kész kis vendetta volt.
- Aro akkor talán tényleg tárgyalni akar. A levelet csak akkor lehet semmisnek tekinteni, ha az egyik fél halott.
- Vagy közös megegyezés alapján eltekintenek tőle, de ennek feltételei vannak.
- Aro talán azt akarja majd, hogy legyél a Volturi tagja.
- Ez rendben is van. Lehet rá számítani, de mit ad érte ő? Hatalmat? Szabadságot? Életet? Szeretőt?
- Ennyire ne rohanjunk előre. Menjünk vissza a házba.
- A többiek nem tudnak róla, igaz? Alice csak neked szól az engem érintő látomásokról. Ezt mondjuk elég nehéz így elhinni tudván, hogy Edward képes a gondolatolvasásra.
- Igen, még mindig nem kedvel senki. Nem is kell, hogy kedveljenek, amíg elfogadnak.
- Elfogadnak?- kérdeztem megdöbbenve.
Már tartottunk vissza a ház felé az autópályán. Ez mindig rossz érzéssel töltött el. Olyan volt számomra, mint egy börtön.
- Igen. Miért olyan furcsa?
- Utoljára akkor hallottam ezt a szót, amikor a férjem bemutatott a lányainak. Azt mondta, hogy nem érdekli, mit gondolnak, amíg elfogadják a döntését.
- Érdekes – szólalt meg egy kis gondolkodás után, de már a ház előtt.
A motor még mindig járt, mintha várt volna valamire, de meggondolhatta magát, mert leállította az autót, és kiszállt.
- Beszélnék, pontosabban kérdeznék tőled valamit – szólaltam meg, miközben kivettem a dossziét a hátsó ülésről.
- Persze. Az irodámban jó lesz?
- Tökéletes.
Felmentünk az irodájába. Rögtön leült az íróasztala mögé. Bátortalanul lépkedtem a helyiségben. Nem azért, mert ismeretlen lett volna. Egyszerűen a sok könyv és fénykép között kényelmetlenül éreztem magam. Végül én is eljutottam a székig és leültem.
- Egy nagyon egyszerű kérdésem lenne. – Bólintott, hogy hallgat, mire felbátorodva folytattam. – Van széfetek?
Elkerekedett szemmel figyelt rám. Már azon gondolkodtam, hogy megismétlem a kérdést, amikor bólintott. Nem tudom miért nem szólalt meg.
- Remek! – Kaptam újult erőre. – Ezt szeretném, ha betennéd oda.
Átadtam neki a dossziét. Nem engedtem meg, hogy belenézzen. Egyrészt nem tartozik rá, másrészt akkor kiderülne, hogy mire készülök valójában. Igaz, hogy az időpont nem számít csak a végeredmény. A végeredmény, amiről az a néhány papír szólt. Odalépett a széfhez én pedig a képeket kezdtem el fürkészni. Szinte undorodtam attól, amelyiken Aróval, Caiusszal és Marcusszal együtt volt látható. Nem tudom miért, de ezek a dolgok soha nem vonzottak. Nincs rólam egy fénykép se, vagy egy videofelvétel. Legalábbis a tudomásom szerint.
- Kész vagyok – mondta végül.
- Jó, akkor én megyek is.
Kiléptem a szobából, és a hátsó kert felé indultam. Vadásznom kellett, különben a városlakók bajba kerültek volna. Carlisle jött velem, amin nem is lepődtem meg. A szeme ébenfekete volt. Azt már megtanultam az itt tartózkodásom alatt, hogy minél sötétebb a szemük, annál régebben voltak vadászni. Ezúttal nem is ellenkeztem az ellen, hogy ne kísérjen el. Egyébként se emberre vadásztam, hanem valami fincsi állatra.
Három nappal később épp egy kis sétából tértem vissza, amikor Carlisle megállított a folyóparton.
- Emlékszel miről beszéltünk az erdő szélén? – Bólintottam. – Indulnunk kell!
- Hova mentek? – kérdezte az ajtóban állva Esme. – A többiek még nem értek vissza.
- Tudom, de nekünk most mennünk kell. Kérlek, szólj a fiúknak, hogy jöjjenek utánunk a baseball pályára.
- Rendben.
Baseball? Egy újabb titok, amiről nem tudtam eddig. A tökéletes család Amerika kedvenc sportját űzi kikapcsolódásképpen. Elmosolyodtam a gondolatra. Egyszer szívesen játszanék egy menetet velük. Legalább lesz alkalmam megnézni, hogy milyen is ez a játék valójában, ha nem profik játsszák, hanem amatőrök kikapcsolódás gyanánt. Mire odaértünk Alice és Jasper ott vártak.
- Van valami változás? – kérdezte Carlisle.
- Nincs. Semmi változás nem történt – válaszolta Alice.
- Menj haza, kérlek. Hamarosan mi is megyünk.
- Nem lesz baj. Nem miattunk jönnek – tette hozzá Jasper.
Tudtam, ha a Volturi a Cullenek ellen fordul Jasper lesz az első, aki megöl engem. Ezzel a tudattal vártam az elkövetkezendő néhány órát.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
