Papírok
Lassan teltek a napok, és a monotonitása már engem is kifárasztott. A lassan telő napok alatt semmi sem történt, ami felkeltette volna a figyelmem. Alice, Carlisle kérésére figyelte, hogy Aro mikor hozza meg a döntését a kihívással kapcsolatban, de eddig semmi sem volt. A család továbbra sem kedvelt, ami számomra frusztráló volt. Nem telt el úgy nap, hogy ne vesszek össze valakivel a családból. Ez volt az egyik napi program a másik a vadászat. A harmadik Carlisle. Ő továbbra is előállt furcsa kérdésekkel és kérésekkel, amiknek vagy engedtem, vagy nem. Így történt meg az a dolog, hogy látogatást tettem a forksi kórházba, hogy röntgenfelvételt készítsen rólam. Egyszer, amíg vadászni volt megnéztem a rólam szóló aktáját. Minden bizonyíték, leírás, elbeszélés megtalálható volt benne. Talán egy hónap telt el így Forksba költözésem óta, mikor Alice felkeresett szokásos helyemen, a folyóparton. Általában minden szabadidőmet itt töltöttem. Ha távolabb kerültem valamiért tőlük, akkor valaki jött utánam, hogy hova megyek. Mostanában, ha közelebb mentem a házhoz, akkor jött ki valaki elém, hogy mit akarok tőlük.
- Mióta határoztad el, hogy meghalsz? – kérdezte Alice, mikor odaért hozzám.
- Nem határoztam el. Nem akarok meghalni. Bár, mióta itt vagyok, egyre többször fordul meg a fejemben. Láttál valami konkrétat vagy csak…
- Miért nem mész akkor el? – kérdezte teljes joggal.
- Ha elmennék, Alice – mondtam a szemébe nézve. – Carlisle utánam jönne. Azt pedig nem nagyon szeretném, mert ti is jönnétek. Tehát teljesen mindegy, hol vagyok.
- Aro döntött –bökte ki végül, amiért idejött hozzám. – El fog jönni, hogy harcoljon veled.
- Kit hoz még magával?
- Azt nem tudom. Egyelőre csak ennyit tudok mondani.
- Akkor honnan tudod, hogy meghalok? – Kicsit dühös voltam, mert ezek fél információk voltak, ráadásul olyanok, amiket eddig is tudtam.
Aro eljön, mert kötelezi a kihívásom. Viszont a szabályok értelmében neki is megvan a lehetősége, hogy válasszon maga helyett egy harcost. Alice vagy tényleg nem látta, hogy ki jön még, vagy Aro se tudja.
- A sorsodat csak te irányíthatod. Abban az összecsapásban…
- Oké, oké! Felfogtam - mondtam védekezésképp.
Meg kellett változtatnom a döntésemet, hogy ne zaklassanak ezzel a „Miért akarsz meghalni?” dologgal. Úgyis a legtöbben teljesen alávetik magukat Alice látomásainak. Arra is rájöttem ez alatt a röpke egy hónap alatt, hogy Edward akkor nem látja a gondolataimat, ha használom a képességem. A nagy felfedezésben elfelejtettem, hogy akkor éppen hall mindent és örömujjongásom közepette rájött, hogy már én is tudom nem csak ők. Ezért sem és más okok miatt sem szoktam ezt alkalmazni. Kivéve, ha nagyon fontos dologról van szó, és csak rám tartozik. Az nagyon is furcsa lenne, hogy mindig használnám a képességem, hogy Edward ne láthassa a gondolataimat. Alice nem szólt többet, ez azt jelentette, hogy nincs mit megbeszélnünk a továbbiakban. Ami azért nyugtalanságra adott okot nekem, hiszen az indulás időpontja még mindig nem volt meg. Döntenem kellett néhány dologban és nem vehettem őket figyelmen kívül.
- El kell mennem New Yorkba – mondtam Carlisle-nak Alice-szel történt beszélgetésünk másnapján.
- Elmegyek veled, ha akarod. Vagy Esme is ráér. Alice szerintem egyenesen imádná.
- Ez magánügy. Nem kell, hogy velem gyertek vagy elkísérjetek. Nem vagyok kisgyerek, akire vigyázni kell – emeltem fel a hangom jelzés képen.
Komolyan elegem volt, hogy folyton a nyomomban loholnak, de csak Carlisle miatt. Szerettem volna már hosszabb időre is lerázni őket és nem csak addig, amíg elmegyek vadászni. Merthogy oda soha nem jöttek velem. Lévén, hogy vegetáriánus életmódot – mekkora marhaság ez, de ha ragaszkodnak hozzá, akkor legyen – folytatnak és túl nagy kísértés számukra egy vadászat velem.
- Sajnálom, azt hittem, hogy…
- nem ennyire megterhelő a gondoskodásod? – folytattam a befejezetlen gondolatot. – Pedig így van. Egy olyan személy számára, aki élete közel száz százalékát egyedül élte le, annak mindenképp.
- Akkor ezért vagy folyton egyedül.
- Nem csak ezért, de ez is szerepet játszik benne.
A valóságban még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mi a fenét is akarok kezdeni ezzel a helyzettel, amibe belecsöppentem. Egy komplett család, és ha nagyon akarnám és ők is, akkor a részesük lehetnék.
- Mennyi időre mész?
- Nem tudom, de amint végeztem visszajövök. – Ezt csak azért mondtam, hogy őt megnyugtassam, vagy azért mert tényleg így gondolom? Nem tudom, de hamarosan úgyis kiderül.
- Akarod, hogy kivigyelek a reptérre?
- Én nem mondtam, hogy repülővel megyek – húztam fel a szemöldököm.
Carlisle teljesen le volt döbbenve. Olyan komolyan mondtam – de feleolyan komolyan gondoltam -, hogy elhitte. Végül elárultam neki az igazat. Elvitt Seattle-be, ahol felszálltam egy New Yorkba tartó járatra.
New Yorkban az első eltöltött néhány napot vásárlással foglaltam le, hogy ne unatkozzak. Szerencsémre ezekben az időszakokban nem sütött a nap, így nyugodtan tudtam mászkálni a városban. Egy-két színházi előadásra is beültem mire végül arra az elhatározásra jutottam, hogy ideje lenne intéznem azokat a dolgokat, amiért idejöttem. Az ötödik nap délelőttjén az ügyvédem irodája felé vettem az irányt.
- Jó napot! – mondta a titkárnő. – Az ügyvéd úr várja?
- Nincs időpontom, de sürgős lenne. Kérem, szóljon neki, hogy itt vagyok.
- Sajnálom, de időpont nélkül nem tehetem. Esetleg a jövő hétre tudnék adni egyet – mondta a számítógépet bogarászva közben.
Rácsaptam az asztalra úgy, hogy néhány dolog leesett róla.
- Most beszól a főnökének és bejelent!
A nő megijedhetett, mert nem a biztonságiakat hívta, ahogy normális esetben kellett volna, hanem a főnökét. A férfi azonnal fogadott is, ahogy meghallotta, hogy ki keresi.
- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdezte, és hellyel kínált.
- Jó napot! – köszöntem már visszafogott stílusban. – Csak egy kis apróságban. Néhány papírt kéne kitölteni.
- Mire is gondolt pontosan? – kérdő tekintete többet elárult nekem, mint kérdése.
Visszaült a helyére és letett maga elé egy pohár kávét. Engem is kínáltak, de elutasítottam, mondván, hogy nem maradok annyi ideig. A valóság persze más volt, de ez nem különösebben tartozott rájuk. Gyorsan végiggondolva a történteket rá kellett jönnöm, hogy legutóbbi látogatásom óta lankadt az irányomba tanúsított figyelem és fegyelem. Nem hiszem, hogy van még egy olyan ügyfele, aki ennyi pénzt fizetne neki, mint én. Mondjuk valószínűleg nincs is még egy olyan ügyfele, aki úgy fenyegetőzik, mint én. Túlléptem ezen a problémán, és a lényegre tértem. Nem foglalkozhattam vele a továbbiakban, hiszen nem állt szándékomban többet idejönni, de erről szintén nem kellett neki tudnia.
- Szeretnék végrendelkezni.
- Maga? Ugyan, kérem – mondta és majdnem kinevetett.
- Igen, gond van ezzel? – kérdeztem felvéve a korábbi stílusomat, hogy tudja ki az úr kettőnk közül.
Majdnem belemásztam a képébe, úgy szűrtem a szavakat a fogaim között. Pont az ilyen dolgokra gondoltam az előbb, mint bánásmód. Az ügyvéd kiszólt a titkárnőjének, hogy mondja le a későbbi találkozókat, és ha végzett ezzel, akkor menjen haza. Felhívtam a drága ügyvéd úr figyelmét arra az apró tényre, hogy tanúknak is alá kell írnia a papírt. Így a titkárnőt készenléti helyzetbe állította. A dolog nagyon egyszerűen ment a számomra. Még az ügyvéd sem tudta, hogy mit csinál. Minden ingó és ingatlanom, ami egy kicsit értékesebb volt, kapott egy kódot, és úgy van nyilvántartva. A kódokhoz tartozó megnevezések közjegyző által lettek hitelesítve, és eddig a New York-i otthonomban voltak. Az ügyvéd nem tudta, hogy mit ír és ez így volt jó. Amikor kész voltunk, aláírta őket két tanú. Két példány készült belőle. Az egyiket magamhoz vettem, míg a másik az ügyvédnél maradt.
- Csak akkor kerülhet napvilágra, ha az én példányommal megjelenik az örökösöm – mondtam.
- Mi lesz a kódokat rejtő borítékkal? Anélkül nem sokat ér a végrendelete.
- Az egyik fele az örökösömnél lesz, a másik magának adom – nyújtottam neki egy borítékot.
Az ügyvéd elvette és becsúsztatta abba az aktába, ami a dolgaimat tartalmazta.
- Remélem, találkozunk még. Nem szeretnék hamar elveszíteni egy ilyen jó ügyfelet – mondta, de nem érezte jól magát.
Le mertem volna fogadni, hogy valójában azt akarta, hogy soha többé ne találkozzunk.
- Hamarosan kiderül, hogy találkozunk-e még.
Kimentem az ajtón és elkezdtem gondolkodni azon, amit tettem. Aztán arra jutottam, hogy semmi gond nincs ezzel a dologgal. Azon azonban nem tudtam túltenni magam, hogy vajon miért is tettem, amit tettem, hiszen semmi okom sem volt rá. Egyet leszámítva, az pedig a levél és következményei. Ha Aro nem is vállalja el a harcot, egy olyan harcost fog választani, aki mellett biztos a győzelme. A Volturinak nem általam lesz vége, egy ilyen dologból kifolyólag. Egy egyszerű bosszú nem rombolhatja le egy harc során, amit Marcus, Aro és Caius ennyi idő alatt épített fel. Bár, lehet, hogy alábecsülnek engem, és meg fognak majd lepődni. Nem számít. Korai még az ilyen dolgokra gondolni.
Otthon egy üzenet várt, amit a takarítónő vett át. Szegényt nem volt szívem kirúgni, mikor a férjem meghalt, ezért megtartottam. A fizetését is folyamatosan kapja. Addig biztos, amíg élek, mert az ő sorsáról nem nyilatkoztam a végrendeletemben.
„Alice-nek új hírei vannak. Amint tudsz, keress fel valahogy. Fontos lenne! Carlisle”
Nem izgatott hány nap van vissza az életemből. Telefonálni nem akartam, de kíváncsi voltam honnan tudták meg a New York-i lakásom címét és ezáltal a telefonszámot. Úgy döntöttem, hogy ráérek akkor megkérdezni, ha már visszamentem. Nem szerettem volna, mégis felszálltam az első gépre, ami Seattle felé tartott. Sokszor éreztem már szerencsémnek, hogy nem tudok aludni, de ez most különösképpen igaz volt. Ha nem így lett volna, biztos kipurcanok idegileg, mire odaérek hozzájuk. Nem tudom, hogy a fél vámpír kislány mit tenne ilyen esetben, ha róla lenne szó és nem rólam.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
