Vadászat
- Hihetetlen! – mondta lefelé jövet az emeletről Carlisle.
Nem is tudtam, hogy miért álltam még mindig a nappali közepén. Már régen ki kellett volna mennem, és elhagyni a környéket. Vagy nem is akartam igazán elmenni? Azért álltam ott, mert nem akartam elmenni?
- Mi történt? – kérdezte Alice, de mindenki bejött a házba.
Gondolom meghallották, hogy a fontos beszélgetésnek vége, ezért engedélyezték maguknak, hogy bejöjjenek a házba.
- Genetikailag is bizonyítható, hogy a kapocs ember és vámpír között.
- Hurrá – mondtam a lelkesedés legcsekélyebb jele nélkül. – Mihez akarsz kezdeni ezzel az információval?
- Még nem tudom. Talán, ha Aro idejön, akkor…
Feszültség volt a levegőben. A feszültséget az okozta, hogy a nyakánál fogva tartottam Carlisle-t. Nem mintha komoly kárt tudnák ezzel tenni benne, de tény, hogy nem tartana sokáig nekiesnem. Hosszú idő óta először használtam a képességemet, de hatástalan volt. Elengedtem, de nem léptem el tőle. Tartottam a szemkontaktust tovább.
- Tartsd meg magadnak a felfedezésed! Nem szeretném, hogy bárki is tudomást szerezzen róla. Legfőképp a Volturi nem.
- De…
Mögülem hallottam a morgásokat, de nem törődtem vele. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak. Az én életemet készültek tönkretenni ezzel a dologgal.
- Hova mész? – kérdezte Emmett, mikor megindultam a bejárati ajtó felé.
- Vadászni – mondtuk egyszerre Alice-szel.
- Me… - kezdett bele Carlisle.
- Ne gyere velem! – morogtam rá, ugyanakkor meglepett, hogy a történtek után még mindig velem akart jönni. – Nem fogok városlakóra támadni. Kivéve, ha az utamba áll az erdő közepén.
Nem jött velem senki. Elmentem majdnem Seattle-ig, mikor megálltam. Nosztalgiázni kezdtem. Még azokra a napokra emlékeztem vissza, amikor itt laktam. Nem volt több egy hónapnál. Bevetettem magam a város forgatagába. Egy kis sikátoron mentem keresztül, amikor elém lépett néhány srác.
- Mit keresel errefelé, szivi? – kérdezte a bandafőnök.
- Téged. Olyan jó lenne megismerni közelebbről – válaszoltam.
Csont részegek voltak. Ha kimondom, hogy a vérük kell nekem, azt sem fogták volna fel ép ésszel.
- Látod ott azt a házat? – Össze-vissza dülöngélt, de tudtam melyikre gondol. – Menjünk be! Csak te és én.
- Nekem megfelel, haver.
Egy normális ember nem ment volna bele egy ilyen dologba, de annyira el volt telve magától, hogy fel sem tűnt neki, hogy nem vagyok normális. Nem hiszem, hogy sok lány mászkál tizenegynéhány fokban, egy miniszoknyában és topban. Persze biztos akadnak kivételek is. A kölyök ráparancsolt a haverjaira, majd bementünk az épületbe. Undorodtam a kölyöktől, de már nagyon éhes voltam. Tudtam, hogy a srác által elfogyasztott és a vérében keringő alkohol nem lesz rám hatással. Pont ezért is választottam őt. Humánus dolognak tartottam valakit így megölni. Mikor jó alaposan bementünk az épületbe, elkezdett vetkőztetni, amit eleinte elutasítottam, hogy jobban felizguljon, majd egy idő után készségesen hagytam. Mikor meguntam, amit csinált, eltoltam magamtól, és a szájára tettem a kezem.
- Most én jövök – súgtam meg neki.
Odahajoltam a nyakához és lassú csókokba kezdtem. Nagyon élvezte a helyzetet, de a keze siklott lejjebb a fenekem felé, hogy kezdjünk bele a komolyabb dolgokba is. Ezt akartam elkerülni, ezért a csókokat átváltottam vérszívásra. Fel sem tűnt neki, hogy megöltem. Felvettem a felsőmet és a maradék ruhadarabjaimat, majd a hátsó ajtón keresztül kivonszoltam a hullát. Ott meggyújtottam a testet. Régen is ez volt a szokásom. Így nincs tanú, nincs áldozat és nincs bűntény. Ha a rendőrök kérdezgetnének szegény fiú miatt, simán le tudom tagadni. Egyébként sem hiszem, hogy bárki kapcsolatba tudna hozni a kölyökkel. A srácnak nagy volt a szája, és biztos más testrésze is, de nem volt valami laktató. Szükségem volt még egy kis vérre, így a következő balek felé indultam az épület azon részére, ahol a kölyök haverjait hagytuk. Levettem a fölsőmet, és hanyagul magam elé tettem, hogy takarjon, de ne annyit, hogy ne keltse fel az érdeklődését.
- Gyere szívem! – mondtam mézesmázos hangon. – A főnököd egy hármast akar.
A balga elsőre beleegyezett. Őt is elvittem az épület hátsó részlegébe, de mire megkérdezhette volna, hogy hol van a haverja, már meg is öltem. Ezzel a testtel is ugyanúgy jártam el, mint a korábbival. Elégettem, és eltűntettem még az égetés nyomait is. Mázlim volt, mert nem tartott egy óráig sem a Seattle-i kiruccanásom. Úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza rögtön Forksba. Arra szavaztam, hogy körbejárom a környéket szép tájak után kutatva. Így egy egész napos kirándulás lett belőle, amit nem bántam meg. Persze a legtöbb helyet már ismertem korábbi itt tartózkodásom miatt, de jó volt nosztalgiázni. A Cullenek úgyis tudták, hogy merre járok. Én egyedül voltam megint, mint annyi éven keresztül mindig. Furcsa volt, de nem megszokhatatlan. Soha nem hiányzott valakinek a társasága. Egy személyét leszámítva, de azt inkább nem emlegettem fel senkinek. Javában tartott az éjszaka, amikor a nagy fehér ház a látómezőmbe került. Nem tudtam mire számítsak, ezért óvatosan közelítettem meg. Nem is mentem be, inkább leültem a folyóparton. Figyeltem a tovarohanó vizet, és gondolkodtam. Nem akartam elfogadni a sorsom. Tudtam, hogy mi vár rám, ahogy tudta mindenki a házban. Azt is tudtam, hogy Carlisle felfedezése az egyetlen, ami megmentheti az irhámat. Nem voltam biztos benne, hogy komolyan akarom akármelyik végkifejletet.
- Nem jössz be? – lépett oda hozzám Esme.
- Nem köszönöm. Egy ideig elüldögélek még itt, aztán keresek majd valami elfoglaltságot.
- Gyere be nyugodtan. Úgy ahogy megbékéltek veled a gyerekek.
- Kedves vagy Esme, de nem. Ez a ti családi fészketek. Belőlem pedig egy óra is elég, mint vendég. Nem akarok bajt. Eddig akárhányszor megjelentem, veszekedés lett a vége.
- Nem tudlak rábeszélni, igaz?
- Nem, de köszönöm, hogy megpróbáltad.
- Tudod, hol találsz, ha meggondolod magad.
Mosolyogtam a felajánláson. Nem akartam zavarni. Biztosra vettem, hogy nem zavartam volna, de nekem elég volt abból, hogy akárhányszor meglátogattam ezt a házat, mindig baj lett belőle. Átkoztam a napot, mikor úgy döntöttem, hogy körbenézek Forksban, és azt is, mikor eljöttem segíteni a Volturi elleni harcban, ami meg sem történt. Mindezek ellenére, mégis volt valami, ami mindig visszahúzott ide, csak még nem sikerült rájönnöm, hogy mi az. Talán pont emiatt a valami miatt nem mentem el mikor megvolt rá az esélyem. Annyi helyre tudtam volna menni, és soha nem jönnek rá, hogy hol vagyok. Már teljesen mindegy volt. Visszajöttem, és ez ellen nem tehettem semmit. Talán nem is akartam tenni ellene semmit.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
