Nem mintha számított volna, hogy hol vagyunk éppen. Nem is igazából az miatt rángattam ki Bellát az udvarra, mert nem akartam, hogy a többiek hallják, mi miről beszélünk. Vámpírok között elég nagy távolságot kell megtenni ahhoz, hogy valaki ne halljon meg valamit. Egyszerűen nem akartam részt venni tovább, az értelmetlen vitájukban. Szembeálltam a lánnyal, és kegyelem nélkül árultam el neki mindent egy vérrel írt levélről.
- Ha egy vámpír vérrel írt levelet kap, akkor jobban teszi, ha elbúcsúzik a szeretteitől – fogtam bele a mondókámba.
- Annyira rossz?
- Nézőpont kérdése. A levél annyit takar, hogy az írója kihívja egy párbajra azt, aki kapja a levelet. Ezeknek a párbajoknak az a vége, hogy az egyik fél meghal. Ez szokott legtöbbször az a személy lenni, aki kapta az üzenetet.
- Mit tartalmaz pontosan ez a levél?
- Nem sokat. Az időpontot vagy egy meghatározott időintervallumot, a helyet, ahol a találka van.
- És te egy ilyet kaptál? – kérdezte megdöbbenve.
Láttam az arcán, hogy megdöbbenti valami. Talán nem is egyvalami, de nem akartam rákérdezni.
- Igen. Van egy szabály, amit jó, ha tudsz ezzel kapcsolatban. Ha egy-egy irányú küzdelem nem tehetsz semmit. Harcolsz, amíg megölnek vagy megölsz valakit. Ha egy-több személy van, akkor választhatsz, hogy kivel akarsz harcolni. Ugyanez a helyzet, ha mondjuk a Volturival állsz szemben.
- Választottál?
- Igen. Arót választottam. A két ficsúr, akit megöltem nem hagyták annyiban, így meg kellett őket ölnöm. Úgy gondolom a harmadik is halott lesz, ha ez kiderül. A vérrel írt levél alól nincs menekvés. Nem tudsz kitérni előle. Ha megkaptad, akkor ott kell lenned akkor és amikor a levél mondja.
- De te… akkor hogyan?
- Arót választottam. A két kölyöknek meg kellett volna hátrálnia. Nem tették. Arónak nincs más választása, el kell jönnie, hogy lezárjuk a harcot. A választásom kötelezi őt.
- De Aro nem is volt ott.
- Nem, de elég nyilvánvaló volt, hogy ő küldte őket. Ha nem így lett volna, akkor valószínűleg nem így teszek.
- Abból ítélve, amit eddig elmondtál, az egyikőtöknek meg kell majd halnia?
- Igen. Van még valami. Ha viszel magaddal valakit…
- Mint te Carlisle-t? – kérdezett közbe.
- Nem így mondanám. Mindjárt megérted miért. Szóval, felkérhetsz valakit, hogy harcoljon helyetted, de ha elbukik neked is meg kell halnod.
- De Carlisle és te is…
- Carlisle nem volt ott velem. Nem tudtak róla, hogy ott van. Nem is akartam, hogy eljöjjön. Nem is tudtam, hogy ismeri a levél mögötti jelentést. Nem sokan vannak, akik ismerik, pedig mindenkire vonatkozik.
- Szerinted Aro el fog jönni? – kérdezte Esme.
- Biztos. A szabályokat ők alakították ki. Biztos nem jön egyedül, de itt lesz.
- Mi felkészülve várjuk majd őket – szólt hozzá Edward.
- De ugye tudod, hogy nem Aróval fogsz harcolni? – kérdezte Jasper.
- Igen. Valószínűleg Demetrivel vagy Félixszel. Még az is lehet, hogy egy olyan valakivel, akit nem ismerek.
- Jobban át kellett volna gondolnod ezt a dolgot. Nem akarom bírálni a döntésedet, de…
- Akkor ne tedd, Jasper! – kiabáltam vele. – Jól átgondoltam, amit tettem.
- Nekem nem úgy tűnik. Ha igazat mondanál, akkor nem jönne ide a Volturi.
Szépen összevesztünk egy pillanat alatt. A vádló és védekező szavak ide-oda cikáztak kettőnk között. Volt közötte nem kevés gyűlölködő is. odáig fajult a dolog, hogy egymás torkának ugrottunk. Nem akartam bántani csak megmutatni, amiről Carlisle és én beszéltünk. Hogy valójában sokkal erősebb és ügyesebb vagyok, mint azt első találkozásunk alkalmával láttatni engedtem.
- Ha nem hívom ide Arót, akkor örök életemre menekülnöm kellene. Meguntam ezt a dolgot – sziszegtem Jasper fölé hajolva. – Ha nem vetek véget ennek, akkor előbb-utóbb betelik a pohár és gyilkoló gép leszek.
- Megtörtént már? – kérdezte Carlisle.
Lefordultam Jasperről és villámgyorsan felálltam. Felé nyújtottam a kezem, hogy segítsek neki felállni, de elutasított, amin nem is lepődtem meg. Fogalmam se volt róla, hogy a többiek miért nem avatkoztak be, de látszólag nem voltak nyugodtak.
- Igen, megtörtént már. Bár a pontos dátumot nem tudom, de 1850 körül lehetett az akkori német területen.
- Mi történt akkor? – kérdezte Esme.
Eddig mind tartották a távolságot. Még Jasperhez is úgy kellett odarohannom, mikor nekiestem, de most valahogy közeledtek. Nem is csodálkozok rajta, hiszen végre elárultam valamit magamról. Persze a tudat, hogy nem tudnak rólam semmit zavarta őket, de az, hogy én nem tudok róluk semmit, egy cseppet sem zavarja őket.
- Egyedül vándoroltam a kontinensen. Próbáltam keresni egy kis nyugodt helyet, ahol meghúzhatom magam egy időre. Aztán szinte egyik pillanatról a másikra, rengeteg vámpír vett körül, akik lesték minden szavam. Egy idő után besokalltam és egy gyülekezet alkalmával – nevezzük gyülekezetnek – mindenkit megöltem, aki ott volt. Ez a kis gyülekezet volt vagy százfős. Néhányan még alig léptek át újszülött mivoltukon.
- Nem csoda, hogy akkora tapasztalatod van harc terén.
- Nem csak ezért. Túléltem jó néhány évszázadot és nem volt mindegyik fenékig tejfel. Majd ti is rájöttök, ha annyi időt megéltek már, mint én.
- Mit fogsz most tenni?
A kérdés Emmettől eredt, ami kicsit meglepett. Láttam rajta, hogy ő is szívesen harcolna velem, de tiszteletből Carlisle iránt nem csinálja.
- Ez nem kérdés. Visszamegy Kanadába és elfelejt minket – szólalt meg Rosalie.
- Ha ilyen egyszerű lenne – kezdtem bele.
- Nincs ebben semmi bonyolult! Úgy távozol, ahogy jöttél.
- Elég a veszekedésből! – Carlisle felszólalása megakadályozott egy újabb vitát. – Beszélhetnék veled?
- Hogyne – feleltem.
Mivel mindenki a hátsó kertben volt, mi bementünk a házba. Carlisle még az ajtót is becsukta. Edward képessége mellett és a különösen érzékeny hallásnak köszönhetően fölösleges volt. Inkább jelzés értéke volt, mint komoly szándék.
- Megengeded, hogy mintát vegyek belőled? – kérdezte köntörfalazás nélkül.
- Hogy micsodát? – kérdeztem vissza megdöbbenve.
- Szeretném látni, hogy mennyiben térsz el a vámpíroktól és az emberektől. Nem csak azokra támaszkodni, ami látható.
- Készülsz Aro megjelenésére, igaz? Nem akarom, hogy tudjon róla. Azt hiszem mondtam is, hogy miért.
- Ó, bocsi – lépett be a lakásba Jacob. – Bella?
- Hátul vannak – válaszolta sürgetően Carlisle.
- Nem – mondtam. Jacob megtorpant, és felém fordult. – Nem neked mondtam – fordultam felé.
- Gondold meg! – szólalt meg a doktor, miután Jacob már elhagyta a helyiséget.
- Nincs mit meggondolnom. Nem akarom. Ha csak ezért hoztál ide, akkor inkább elmegyek.
- Nekem elég lenne az egyik hajszálad is. Fontos lenne!
Már majdnem térden állva könyörgött, de a hangján tényleg így hangzott. Nem akartam, hogy megalázkodjon a többiek előtt. Féltem, hogy abból én jönnék ki rosszul. Megfogtam egy tincset és kitéptem néhány szálat a hajamból. Átadtam az előttem álló lelkes dokinak. Azt sajnáltam ebben az egészben, hogy én nem voltam olyan lelkes, mint ő. Viszont rá kellett valahogy vennem, hogy elengedjen. Hogy ezt a gondot, amibe belekerültem én magam oldjam meg. Senki másnak a részéről nem lenne ez egy nagy feladat. Mindenki meg akart szabadulni tőlem, csak ő ragaszkodott hozzám makacsul.
AJÁNLOM AZ OLDALT
