Első ütközet
Még szinte fel sem tettem a kérdésem és már ott volt mellettem, ezért feleslegesnek is tartottam. Bezártam a házat, nem mintha valamit is számítana a dolog, de szerettem, ha legalább a látszat megvan. Rengeteg mező volt a környéken, de tudtam, hogy melyikre gondolnak. Ha az Atlanti-óceán felől jöttek, akkor csak azon jöhettek keresztül.
- Carlisle, figyelj! – fogtam meg a karját, amikor már majdnem ott voltunk. Megállt és kíváncsian várta a folytatást. – Nem akarom, hogy tudjanak róla, hogy itt vagy. Maradj egy kicsit távolabb. Csak akkor avatkozz közbe, ha nagyon muszáj.
- De…
- Nincs „De…”! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.
- Rendben. Látótávolságon belül leszek.
Tovább futottunk, hogy ne késsünk olyan sokat. Megálltam ott, ahol Carlisle-nak a legjobb lesz maradnia. A legbiztonságosabb számára. Rossz mezőt választottak, mert ezt nagyon ismertem. Carlisle tökéletes biztonságban volt, mert ő mindent látott, de őt nem látta senki. Kiléptem a fák közül a zöldellő és virágzó mezőre, ahol már három fekete csuklyás alak várt. A társaságukban volt még egy halott is. Gondolom az, akinek a vérével írták a levelet. Nem ismertem ezt a férfit; biztos nem a városomban lakott. Városom. Már annyira a szívemhez nőtt, hogy el se tudtam képzelni, hogy máshol éljek, vagy valaki kárt tegyen benne a beleegyezésem nélkül, amit sohasem kapott volna meg.
- Ugye tudod mit jelent a drága vérrel írt meghívás? – kérdezte a középen álló.
A hangja nem volt ismerős. Ettől függetlenül a másik kettőt ismerhettem.
- Én is voltam a Volturi tagja, tudom, mit jelent a meghívásotok.
Reménykedtem benne, hogy Carlisle nem tudja. Valószínűnek tartottam, hogy nem, mert különben nem állt volna ott meg, ahol hagytam. Kivéve, ha el akarta hitetni velem, hogy nem tud semmiről. Végignéztem a halott alakon, és megvetettem a szemben álló három csuklyást.
- Melyikünket választod? – kérdezte megint a felszólaló.
- Arót – feleltem a kérdésre.
Mind a hárman felbolydultak. Tanácskoztak néhány másodpercig, majd az egyik levette a csuklyáját. Jól sejtettem, hogy nem ismerem őt.
- Aro ilyen ficsúrokat küldött a legyőzésemre vagy ti választottátok önként? – kérdeztem. – Gondoljátok, hogy akár hárman egyszerre harcolva el tudtok bánni velem? Összesen nincs annyi tapasztalatotok, mint nekem.
- Ne dumálj annyit! Inkább mutasd meg mire vagy képes!
Megrántottam a vállam. Gyorsan gyűjtöttem egy kevés rőzsét és nagyobb fadarabot, majd tüzet gyújtottam. A tűz mellett álltam behunyt szemmel. Szándékosan úgy, hogy jól lássák a lehunyt szememet.
- Ennyire nem kéne elszállva lenni magadtól! – mondta megsértődve az egyik még mindig csuklyát viselő. – Vagy talán te becsülsz le minket?
- Nem számít, ha ő így akar meghalni – mondta a csuklya nélküli alak, és támadott. Hallottam minden egyes lépését. Hallottam a lélegzetvételeket. Mikor egy karnyújtásnyira volt kinyitottam a szemem és szembe fordultam vele. Meglepődött ugyan, de nem hagyott fel a támadással. Tudtam minden egyes mozdulatát. Az én első mozdulatom az volt, hogy letéptem az egyik karját és a tűzbe dobtam. Borzalmasan büdös volt. A következő a másik karja volt. Két percen belül égett az egész test. Az első karja után fel sem ocsúdhatott igazán és már nem élt. Társai felé fordultam és mosolyogtam rájuk.
- Ki lesz a következő? Nekem elég egy valaki, aki visszamegy Volterrába és elmondja az üzenetemet.
A jobb oldalon álló alak lépett elő a sorból. Nem számítottam könnyebb harcra, de nehezebbre sem. Viszont másféle technikát kellett alkalmaznom. A lényege nem volt más. Megpróbáltam kitalálni, hogy milyen módszerrel akar majd támadni. A módszer eredménytelennek bizonyult. Ugyanott végezte, ahol a társa. Szó szerint nevezhetnénk lelki társnak.
- Nos, mázlid van – fordultam a harmadik felé. – Mondd meg Arónak, ha akar valamit, akkor jöjjön ide! Egyébként van valamim a számára, ami érdekes lehet.
- Megmondom – válaszolta azzal távozott.
Carlisle csak akkor merészkedett elő a fák takarásából, amikor már nem volt érezhető közelségben a küldönc.
- Ugye tudod, hogy csak elhúztad a halálod idejét?
- Köszi. Várj, te tudtál róla? – kérdeztem megdöbbenve.
- Persze. Kíváncsi voltam, hogy mit csinálsz majd, ezért nem szóltam. Reménykedtem benne, hogy egyszerűen elintézed majd a levél íróját és nem halasztgatod a dolgot, de amint látom ez nem volt valós remény.
- Akkor sem lett volna vége ezt te is tudod. Ennek a dolognak csak egyféleképpen történhet meg a lezárása. Majd meglátjuk, hogyan alakul a továbbiakban. Attól nem félek, hogy Aro nem fog eljönni, hiszen ő hozta ezt a szabályt. Nem fogja ennyire nyilvánvalóan semmibe venni.
- Tudod, mind tanulhatnánk tőled.
- Ha annyi harci tapasztalatod lenne, mint nekem, nem kéne tanulnotok. Látod Carlisle, ezért nem tanácsos veletek lennem. Nekem mindig a nyomomban jár a veszély, ami elkerülhetetlenné teszi a harcot. Ti nem vagytok hozzászokva. Egy komolyabb ütközetben valószínűleg alulmaradnátok.
- Amikor Emmettel és Jasperrel harcoltál…
- Ne itt. Menjünk vissza a házba. Nem félek tőle, hogy valaki meghallhatja, de jobb az óvatosság. A vadászok szeretik ezt a rétet.
Szó nélkül követett. Az ellen se volt egy szava, hogy leintettem és nem hagytam beszélni. Vártam, hogy majd valamit fog reagálni, de nem tette. Egyszerűen követett vissza a házig. Azonban, amint becsukódott mögöttünk az ajtó, azonnal fel is tette nekem a kérdését.
- Amikor Emmettel és Jasperrel harcoltál, akkor miért nem ölted meg őket, ha ilyen sok tapasztalatod van, és látszólag nem okoz gondot, ha egyszerre többen támadnak rád?
- Nem tudom. Láttad, hogy nem tartott semeddig elbánnom velük. Talán, akkor megzavart az idegen jelenlét. Az, hogy nem tudtam kik vannak ott rajtatok kívül.
- Most mit fogsz tenni?
Féltem, hogy nem hagyja annyiban ezt a kérdést, de úgy tűnt szerencsém volt. Azt nem tudtam, hogy meddig.
- Nem tudom. Talán megvárom, hogy mi lesz a válasz az üzenetemre.
Carlisle felajánlotta, hogy marad, amennyiben nem kívánok hozzájuk menni Forksba. Tudtam, hogy milyen fontos a családja számára pont ezért mérlegeltem kicsit jobban a lehetőségeimet. Beleegyeztem a távozásba. Odaadtam egy lezárt borítékot az egyik lakosnak melyben leírtam a tartózkodási helyem. Azzal a meghagyással tettem így, hogy csak akkor szólhatnak, ha nagy baj van. Egyébként nem szeretném meglátni őket a közelben.
Tudtam, hogy mi vár rám, ha elhagyom a házamat, és mégis megtettem. Nem azért, mert én akartam, vagy mint általában, ahogy szoktam, önös érdekből. Azért tettem, mert nem akartam valakit értelmetlen dolgok miatt elszakítani a családjától. Viszont soha sem gondoltam volna, hogy valójában akkora gondot okozok, mint amekkora kerekedett belőle. A család korábban ért haza a nyaralásból, melyre Carlisle küldte őket és nem vették jó néven, hogy szeretett apjuk engem pátyolgatott. Azt legfőképp megbocsáthatatlannak tartották, hogy erről senkinek sem szólt. Persze Alice-t leszámítva, de erről szintén senki sem tudott. A bűnöm az volt, hogy - akármit mondott Carlisle - veszélybe sodortam őt és a családját is. A vérrel írt levél volt a legnagyobb bűnöm.
- Nem erről van szó, Carlisle – mondta Edward. – Mi van akkor, ha nem ilyen szerencsésen alakul a dolog?
- Edward! Nem engedtem volna, hogy baja essen – próbáltam nyugtatni a kedélyeket.
- Te csak fogd be! – mordult rám Jasper.
- Nyugodjatok meg! – vette magához a szót a családfő. – Önként mentem és nem erőszakoskodtak velem.
- Nahát, ezt nehéz elhinnem – jegyezte meg Emmett.
Láttam a szemén, hogy a jelre vár, amikor megint nekem ugorhat és megverekedhetünk, de ezúttal csak mi ketten.
- Pedig jobban teszed, ha elhiszed – mondtam mogorván, mert már elegem volt az egészből. – A hátam közepére se kívántalak titeket. Púpnak is púposak vagytok.
- Örülök, hogy ilyen jól egymásra találtatok, de elég legyen most már – szólt ránk Esme.
- Carlisle, akárhogy nézzük, ebből nagy baj lehet. Szerintem…
- Tudom.
- De…
- Tudom, Edward. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Azt hittem, hogy visszaérek, mire ti is megjöttök. Jobban is odafigyelhettem volna.
Valószínűleg Carlisle is gondolatolvasó, mert nekem sejtésem sem volt róla, hogy min vitatkoznak Edwarddal. Azon belül fogalmam se volt róla, hogy valami velem kapcsolatban.
- De egy vérrel írt levél? – kérdezte Jasper. – Ennél azért meggondoltabb is lehettél volna.
- Először is a levél nem nekem szólt. Másodszor, ha nekem is szólt volna, nem harcoltam volna egyedül.
Kíváncsi voltam, hogy mitől olyan biztos benne, hogy harcoltam volna az oldalán. Persze, egy esélytelen harc esetén biztos mellé álltam volna. Ennek ellenére kíváncsi vagyok, mégis mi a fenéből gondolta ezt ennyire biztosra.
- Elmondaná nekem valaki, hogy mit jelent az a levél? – kérdezte Bella, de hangját azonnal elnyomta Edward gondolata, amit megosztott a többiekkel.
- Mázlitok volt, hogy nem Jane és Demetri ment oda.
- Nem volt mázli. A kölykök talán nem is tudták miért vannak ott. Csak egy parancsot teljesítettek. Vakon követték Aro szavát, aki talán így akart megszabadulni tőlük.
- Miért vagy benne olyan biztos? – kérdezte bizonytalan hangon Edward.
Nem tudta, amit én. Figyeltem a gondolataimra a jelenlétében.
- A három ficsúrnak nem voltak különleges képességeik és harcban is találkoztam már ügyesebb vámpírral. Vagy önként választották a feladatot és tényleg nem tudták, hogy mire vállalkoznak, vagy Aro küldte ide őket, hogy végezzek velük. A véres levél csak egy olyan dolog, amire Aro nem számított. Szegény fiút előre sajnálom, hogy mit fog ezért kapni majd.
- Mit jelent a vérrel írt levél? – kérdezte megint Bella.
Eddig álltam Edward tekintetét, de úgy döntöttem inkább elmagyarázom az újoncnak, hogy mit jelent ez a dolog. Valakinek meg kell tennie, ha a családja nem képes rá.
- Gyere velem! – mondtam majd kirángattam a ház mögötti részhez.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
