Volturi
Közeledett az egy hét lejárta Jacob látogatása óta. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mi legyen. Nem igazán foglalkoztatott a dolog, hogy mit akar a Volturi Cullenéktől. Egyébként is mi a fenének menjek oda, ha engem akarnak elkapni? Ugyanakkor egy másik érzés is kavargott bennem. Ők voltak azok, akik normális emberként bántak velem. Szerelmem halála óta ők voltak az elsők. Johnny mindent megadott nekem és elfogadott olyannak, amilyen voltam. Nem kérdezett, nem találgatott, csak szeretett. A halandó férjem csak egy búvóhely volt egy olyan helyen, ahova a Volturi nem nagyon ment. Persze, a pasas majd megőrült értem. Szegényt kihasználtam, de ez sohasem zavarta. Annyira nem, hogy minden vagyonát rám hagyta.
- Elmegy, kisasszony? – kérdezte egy helyi lakos miközben zártam az ajtót.
Valószínűleg munkából jöhetett vagy valami nagyvárosból, mert a kezei tele voltak szatyrokkal, amik nem tűntek könnyűnek.
- Igen. Nem tudom, hogy mikor jövök vissza. Addig is vigyázzon a falura! – mondtam, ami egy kicsit nevetségesen hangzott.
Hogy Volterra lett volna a legbiztonságosabb? Legalábbis, ami a vámpírokat illeti, talán. De ez a kis falu minden téren biztonságos volt. Nem voltak betörések, gyilkosságok, emberrablások. Nem azóta, hogy ott éltem. Még rendőr sem volt a kis községben. Hogy a városiak mit tapasztaltak belőle, azt nem tudom. Ahogy azt sem, hogy mennyire hozták összefüggésbe a megjelenésemmel. Nem tettem kitérőket Forks felé. Egyszerűen odamentem, de mikor közel kerültem tétovázni kezdtem. Még mindig nem tudtam eldönteni mit is akarok valójában.
- Miért nem jössz közelebb? – kérdezte Carlisle.
Szerintem vadászni volt. Egyébként nem tudhatta, hogy ott vagyok.
- Mit akartok, mit tegyek, ha a Volturi idejön? – kérdeztem cseppet sem nyugodtan.
- Be kell vallanom valamit.
Hangja érdekesen csengett. Mintha bűntudat, aggodalom és megkönnyebbüléssel vegyes izgalom csengett volna benne.
- Rosszul kezded. Biztos vagy benne, hogy akarom tudni? – kérdeztem visszafogva magamból.
- A Volturi nem idejön, hanem a házadhoz Kanadába.
Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy meghallotta-e a kérdésem, de jól döntött, hogy nem köntörfalazott. Aztán eljutott a tudatomig, hogy mit mondott. Nagyon meglepődtem rajta. Nem akartam elhinni, hogy talán megmentették az életem.
- Miért hívtatok ide? Miért Jacobot küldtétek? Miért mentettétek meg az életem?
Ezek a kérdések jutottak először eszembe. Fogalmam sincs, hogy miért. Talán inkább köszönetet kellett volna mondanom.
- Ne itt. Még nem vagy biztonságban.
- Miért, ha elmegyek hozzátok, biztonságban leszek?
- Nem ezt mondtam. Talán jobb lenne, ha…
- Oké, oké – morogtam magamban, miközben megadtam magam az akaratának.
Egyébként sem tudnék ellent mondani neki. Megváltoztatott a Cullen családdal való első találkozás. Korábban, ha egy vadászatból tértem vissza senkinek nem szabadott látnia. Korábban sohasem tettem olyat, hogy életben hagyok valakit azokban az órákban. Nem szerettem, mert sebezhetőnek éreztem magam és lassúnak. Jacob Blacknek mázlija volt. Gondolom nem véletlenül küldték őt. A házban senki sem volt rajta és Esmén kívül.
- Alice tud rajtunk kívül róla, hogy itt vagy – fogott bele Esme.
- Igen. A többiek nem nagyon örülnek, ha szóba kerülsz.
- Na, vajon miért? – kérdeztem mogorván. – Edward se tud róla?
- Nem. Mikor Alice szólt nekem a látomásáról mindenkit elküldtem nyaralni, de mindenkit máshova.
- Miért csinálod? – kérdeztem.
Jelenleg ez volt a legfontosabb kérdés, amire választ akartam kapni. Nem akartam elhinni, hogy csak azért, mert én lehetek a hiányzó láncszem a gépezetben.
- Különleges vagy.
- Igen, és talán az egyetlen. Nehéz elhinnem, hogy nincs semmi hátsó szándékod.
- Pedig nincs. Hacsak annyi nem, hogy maradj velünk.
- Pont te mondtad, hogy senki sem kedvel rajtad kívül. Akkor miért is kéne veletek maradnom?
Kezdtem kicsit ideges lenni a rengeteg kerteléstől és mellébeszéléstől. A végére belőtt válaszok, pedig egyáltalán nem tetszettek.
- Teljesen igazad van – mondta Esme. – Nem akarunk semmire rákényszeríteni. Ez a mi óhajunk, de te döntesz.
- Mennyi idő, amíg a Volturi elhagyja Kanadát? – kérdeztem és igyekeztem közben eltakarni a valódi szándékomat.
- Csak néhány óra, ami számodra veszélyes.
- Remek. Éhes vagyok, szóval…
Kiléptem az ajtón. Nem tudták mire készülök, ami tökéletes volt. Most, hogy tudom, amit tudni akartam – az első három kérdésemet leszámítva – már semmi sem marasztalt. Jobb volt nekik, ha nem tudtak a terveimről. Mondjuk, azt nem ártott volna megtudni, hogy kivel futhatok össze, ha hazamegyek.
- Mit művelsz? – kérdeztem felháborodva futás közben.
- Szemmel tartalak – felelte Carlisle.
Megálltam és szembefordultam vele. Nem tartott sokáig a nyugalmam, amit a magányos futás váltott ki belőlem. Amit azért tettem, hogy még egyszer át tudjam gondolni a dolgaimat, mielőtt komolyabb döntést hozok.
- Mit képzelsz? – kiabáltam vele. – Nem vagy az apám, hogy folyton a nyomomban loholj! Nem akarok veletek maradni és nem akarom, hogy velem gyertek! Nem akarok semmit tőletek!
- Oké, csak gondoltam együtt is mehetnénk – próbálta menteni a menthetőt, de feladta. – Alice hívott, hogy megváltozott a jövőd. Miért akarsz visszamenni?
Őszintén érdekelte az, amit mondani készültem. Még nem láttam, hogy valaki ennyire figyelt volna rám. Ott álltunk egymással szembe az erdő közepén, és arra várt, hogy magyarázkodjak.
- Nem akarom, hogy gyere. Miért nem lehet ezt egyszerűen elfogadni? Azt akarom, hogy ne kelljen tovább menekülnöm. Ha ehhez az kell, hogy szembenézzek velük, akkor megteszem.
- Értem. Nem baj, ha veled tartok?
- Nem adod fel, igaz? – kérdeztem, de közben már mosolyogtam.
Nem felelt a kérdésemre, de tudtam a választ. Nem fogja feladni, amíg megteheti. Márpedig egyre nagyobb befolyást tud rám gyakorolni, ami a végén a győzelméhez fog vezetni.
- Menjünk kocsival. Kényelmesebb, mint folyton rohanni.
- Gyere kocsival, ha akarsz. Azt csinálsz, amit akarsz. Nem csak elvárom, hogy ne szóljanak bele az életembe, de én se szoktam megmondani másoknak, hogy mit tegyenek.
Megfogta a kezem, és elkezdett visszafelé vezetni. Megkönnyebbült, amikor nem érezte az ellenállásomat. Pedig gondolatban rengeteg indokot hoztam fel a tiltakozás mellett. Visszaértünk a házhoz, de nem mentünk be. Megkerülve azt a garázshoz sétáltunk. Csak egy fekete Mercedes volt ott, ami bizonyította, hogy a család többi tagja nincs a közelben. Egész úton nem szóltam semmit csak akkor, ha útba kellett igazítani a sebesen száguldozó járművet. A házhoz érve egy kisebb tömeg fogadott az ajtóban. A kocsival alig tudtuk megközelíteni a házat, utána pedig kiszállni.
- Mi a fene folyik itt? – kérdeztem túlkiabálva a tömeget.
- E-elnézést, asszonyom – mondta egy kislány.
Ő volt az egyetlen, aki ki mert lépni a tömegből és megszólítani.
- Mi történt? – kérdeztem tőle, de már normális hangnemben.
Carlisle odalépett mögém, amitől mindenki hátrált egy lépést. A kislány is távolodott egy keveset követve a tömeg mozgását.
- V-volt itt néhány alak. magát keresték – szólalt meg egy férfi a tömegből.
- Jól gondolom, hogy lincshangulat alakult ki? – súgtam oda Carlisle-nak.
- Valami olyasmi. Hihető magyarázattal állj elő.
- Köszi – morogtam majd a tömeg felé fordultam. – Hogy néztek ki a látogatóim?
- Nem tudjuk, mind csuklyát viseltek.
A tömeg felmorajlott, akár a tenger. Mindenkinek volt valami szólni valója a másikhoz.
- Elég! – mondtam, azonban nem hallották meg így kiabálva is megismételtem. – Na, most, hogy mindenki rám figyel, van még egy-két kérdésem. Mondtak valamit az idegenek?
- Csak annyit, ha legközelebb jönnek, akkor legyél itthon.
- Ez elég kevés.
- Nem is ez a baj. T-tudjuk, h-hogy – fogott bele egy asszony.
Megakadt a mondandójában. Kezdtem félni attól, hogy le kell mészárolnunk Carlisle-lal a falut. Vagy csak nekem egyedül. Nem számított, melyik változat valósul meg a végeredmény szempontjából.
- Szóval… - Most egy másik hangot hallottam. – Amióta itt vagy a falunk biztonságos volt. Még akkor is, amikor hosszabb-rövidebb időre elmentél.
- Igen – szólalt meg egy másik férfi. – Szerintünk te vagy az oka, bár, nem tudjuk hogyan.
Kezdtem félni, hogy kiteszik a szűröm a városkából. Talán igazuk is lenne.
- Ha bajban vagy mi szeretnénk segíteni neked – mondta az előttem álló kislány.
A moraj megint elkezdődött, és én megint nem sokat értettem belőle.
- Elég legyen! – kiáltottam el magam. – Már jobb – mondtam miután csönd lett.
- Az egész város szeretné, ha tudnád, hogy…
- Köszönöm a felajánlást, de nincs rá szükség. Nem vagyok bajban. Menjenek haza szépen.
Nem tetszett a népnek a kérésem, de megtették. Nem azért, mert olyan szépen kértem őket. Biztos voltam benne, hogy Carlisle miatt.
- Szerinted mennyi idő, amíg visszatérnek? – kérdeztem őrzőmtől.
- Nem tudom. Attól függ, hogy milyen feladatot kaptak. Szerintem egy-két nap maximum. Szerencsédre biztos, hogy Aro és a többiek nincsenek itt. Biztos vagyok benne, hogy akkor a város nem úszta volna meg ennyivel.
- Gondolod, hogy csak néhány kifutófiú jött el? – kérdeztem belépve a házikóba. – Ennyire lenéztek volna? – kérdeztem suttogva és inkább magamtól.
- A Volturi nem szokta lenézni vagy lealacsonyítani az ellenfeleit. Szerintem egyszerűen azt gondolják, hogy meg fogod adni magad és akkor könnyebb lesz elbánni veled.
- Hülye gondolataik vannak? Arónak már ismernie kellene annyira, hogy tudja, harc nélkül nem fogok feladni.
- Biztos vagy benne, hogy Aro is tud a vadászatodról?
Felnevettem. Logikus kérdésnek hangzik egy olyan személy szájából, aki nem ismeri a teljes történetemet.
- Igen, teljes mértékig biztos vagyok benne.
Jó házigazda módjára körbevezettem Carlisle-t a házon. Minden megvolt benne, amire valakinek valaha szüksége lenne. Fürdő egy hatalmas fürdőkáddal. Azonnal beleszerettem ebbe a helyiségbe a házban, amint megláttam. A legjobb dolognak tartottam a fürdést egy vadászat után. A konyha félig modernesítve volt tele rengeteg géppel. Azon csodálkoztam, hogy valaki nyugodtan tudott tevékenykedni és nem zavarta meg soha semmi. Mondjuk soha nem voltam oda az ilyen dolgokért. A nappaliban volt tévé és egyéb hasonló szerkentyű. Ezt az egy dolgot szerettem. Ha valaki mégis arra vetemedett, hogy eljött hozzám, akkor úgy tűnt, mintha én is olyan normális lennék, mint ő. A két hálóban ugyanaz volt megtalálható. Egy hatalmas franciaágy, egy gardrób és egy pipere asztal. Nem véletlenül volt így. A korábbi lakója egy ember volt. Mikor meghalt a család gyorsan túladott a házon, hogy ne kelljen nekik mérföldekről idejárni rendben tartani. Nekem tökéletesen megfelelt itt az isten háta mögött, ahogy az előző tulajok fogalmaztak, mikor a ház után érdeklődtem.
- Takaros – jegyezte meg Carlisle.
- Mondjuk úgy, hogy az előző tulajnak jó volt az ízlése. Akarod hallani, hogy került hozzám?
- Alice imádná. Biztos változtatna rajta néhány dolgot, de semmi olyat, amit nem akarsz. Komolyan elmondanád?
- Tudom, hogy meglepő, de semmi különösebb dolog nincs benne. Egyébként nekem tökéletesen megfelel így is.
- Nos? – kérdezte kíváncsian.
- Pont erre jártam, hogy egy kicsit elvonuljak a világtól a „férjem” halála után. A tulajok akkor próbálták meg rátukmálni az egyik vevő jelöltre a házat. Szó nélkül bejöttem és körbenéztem. Eleinte csak úgy tettem mintha érdekelne, de a végére már tényleg érdekelt is. Azonnal megalkudtam a tulajdonossal. Még aznap beköltöztem. Szegény annyira örült a sikerének, hogy majdnem elfelejtette elkérni a házért járó pénzt. Szerintem akkor már nem kis ideje próbált túl adni rajta.
- Mi van azzal a dologgal, amit a városlakók mondtak?
- Semmi. Féltettem az irhámat, ezért minden erre tévedő piti bűnözőből vacsorát csináltam. A vámpírok is hasonló sorsra jutottak, ha nem értették meg elsőre, hogy a város az enyém. Szerintem azért találtak meg itt a Volturi tagjai, mert eljutott hozzájuk a hírem. Most kérdezek én. Itt akarsz ülni, amíg ideérnek megint? Nem volt így is elég egy látogatás?
- Gondoltam, hogy beszélgethetnénk egy kicsit.
- Most? – kérdeztem megdöbbenve.
Hirtelen nem akartam elhinni, amit mond. Bármelyik pillanatban ideérhetnek, és ő beszélgetni szeretne. Oké, én se menekülni akarok, de nem a város szeme láttára megöletni magam.
- Mit gondolsz, mit tesznek veled, ha kiderül, hogy te vagy a kapocs az emberek és a vámpírok között? – kérdezte teljesen nyugodtan és csevegő hangon.
Megrántottam a vállam. Nem is érdekelt, hogy mit tennének velem, és nem is akartam tudni.
- Hidd el nekem, hogy Aro magángyűjteményébe kerülnél. Ha pedig megpróbálnál elszökni, megölne. De szerintem csak azután, hogy rájött, mekkora hibát követ el és mégis megteszi.
- Ez a véleményed? – kérdeztem felé pillantva. Bólintott, mire egy kis felvilágosítás mellett döntöttem. – Azonnal megölnének. Ha más miatt nem, akkor azért, mert annak idején faképnél hagytam. Mennyire ismered őket?
- Eléggé, de nem tudok róluk mindent.
- Carlisle, a valóság sokkal rémisztőbb, mint gondolod. Ha kiderülne, hogy nem félvér vagyok, hanem a kapocs a halandók és a vámpírok között, azonnal megölnek. Aro azt hiszi, hogy a vámpír egy magasabb rendű faj, és ők ennek a fajnak a királyai.
- Igen, tudom, hogy így van, de nem…
- De igen. Nem véletlenek a háborúk, a törvények, és hogy mindenki fél tőlük.
Valaki csöngetett. Abbahagytuk a beszélgetést. Ajtót nyitottam, de addigra eltűnt az illető. Pedig biztos voltam benne, hogy halandó volt az. Az ajtóra tűzve találtam egy üzenetet.
„Egy óra múlva az erdőben lévő mezőn. Kíméld meg a városka életét, és gyere el, hogy beszélhessünk. Vagy, ha jobban tetszik, akkor saját magad miatt tedd meg.”
Nem tudtam elképzelni ennél nagyobb pazarlást. A levelet vérrel írták. Nem tudom ki lehetett az a szerencsétlen, de reménykedtem benne, hogy nem az egyik városlakó. Odaadtam a levelet Carlisle-nak. Nem volt nehéz elolvasni ezt a két sort, és nem is tartott neki sokáig.
- Gondolom, odamész – szólalt meg végül a papírlappal a kezében.
- Nem kérdés. Nem valószínű, hogy helybeli vére, de jobb szeretem magam megölni az áldozataimat.
- Nem a te áldozatod, hanem a Volturié.
- Nem számít. Jössz vagy maradsz? – kérdeztem az ajtóban állva.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
