Menekülés a család elől. 3. rész
A gyönyörű lány, aki a rét közepén állt most felém jött. Egyre csak jött és jött semmi félelem nem látszot rajta. Csak az a nagy boldog, és vidám mosoly, ami igazán csak az ember szívéből jöhet. Olyan, amit csak a kisgyerekek tudnak, mert valahogy ahogy felnövünk, eladjuk ezt a szívből, tiszta szívből jövő mosolyt. Már csak pár méter választott el minket. A döbbenettől mozdulni sem tudtam. De tudtam a lelkem legmélyén, hogy el kellene mennem minél messzebb minél gyorsabban. De a lábaim gyökeret vertek a talajban a szememet pedig rabul ejtette a lány meseszép, tündéri arca.
- Szia! A nevem Alice! – kacagott fel vidám csengő hangon.
- Az enyém… ő szóval az én nevem… Nessie – nyögtem ki végül.
- Szia Nessie! Mit keresel itt? Már ne vedd sértésnek. Csak egyszerűen erre a madár se nagyon jár. Régen volt, amikor valaki is erre mászkált.
- Nem’ tom. – Ez csak úgy kicsúszott nem tudom, hogy de olyan érzés volt mintha megbabonázott volna a tekintetével vagy is nem is a tekintetével inkább az egész arcával, testével és az egész lényével elkápráztatott még a gondolataim is zavarosak lettek. Nem tudtam mást csinálni csak állni és bámulni. De lassan, csiga lassan, de derengeni kezdet, hogy elkénne mennem innen minél gyorsabban. És örömmel tudatosult bennem, hogy a lábaim ismét az enyémek és tudom őket mozgatni, a tekintetemet is el tudtam már kapni a lány arcáról, sőt még a gondolataim is a helyükön voltak. Nem tudom, hogy mi történt velem az, előbb, de hál’ istenek már elmúlt. Így fogtam magam és már indultam is hogy elhúzzam innen a csíkot, mikor hirtelen a lány, vagyis Alice megragadta a karom. Nem erősen, nem kelemetlenül egyszerűen csak megfogta.
- Miért akarsz elmenni? - kérdezte már bátortalanul, de félelemnek továbbra sem volt semmi nyoma. – Kérlek, nem menj el! Olyan régen nem beszéltem már senkivel – mondta kis habozás után. De olyan szomorúan mondta ezt a pár szót. Végül nem tudom, hogy a kérlek vagy a szívszaggató hangja győzött-e meg, de visszafordultam és egyenesen a bánatos szemébe nézetem.
- Kérlek, üljünk le! Látom rajtad, hogy te is szívesen beszélnél valakivel. Már bocsáss meg, de olyan elveszt a tekinteted. Mintha te sem tudnál beszélni a gondjaidról pont, ahogy én sem. Tudom, hogy még nem ismerjük egymást annyira, hogy ilyenekről beszéljünk, de kérlek legalább beszélgesünk kicsit. Ismerjük meg egymást. – Ezen el kellet gondolkodnom. Hisz mit árthat, ha csak beszélgetünk. Mert ha jobban belegondolok tényleg nincs kivel beszélnem, mert oké ott van Rose, de ő az egyetlen barátnőm, és nem beszélhetek meg vele mindent. Egyetlen nem vámpír barátom sincs. Csak a farkasokból, de ott is az van, hogy nem mondhatok el mindent. A városban pedig nem kereshetem emberi barátokat hisz túl gyorsan nőttem és túl okos voltam nem hittek volna nekem, de legalább is nagyon feltűnő lettem volna, amit pedig nem engedhetünk meg. Amikor pedig már nem nőttem tovább el kellet költöznünk, plusz amúgy is kerültek, mert már nem láttak túl „ő is egy a titokzatos Cullenek közül” mondókán. Ami nagyon idegesítő.
- Rendben, beszélgessünk – egyeztem bele végül, aminek eredménye egy hatalmas barátságos mosoly lett. Még csak pár perce ismertem Alice-t, de már nagyon szimpatikusnak tűnik. Alice visszaindult a tópartra, ahol nem rég állt. Most azonban leült, követtem és leültem mellé.
- Szóval mit keresel itt?
- Hát… szóval… hogy is mondjam… végül is mit árthat… hmm… mene… külők! –nyögtem ki dadogva.
- Ezt még is, hogy érted? Mi vagy ki elől menekülsz? Még most is követ? – kezdett aggodalmaskodni és gyorsan körbe pásztázta a körülöttünk elterülő erdőt.
- Nem már nem követ! Nyugodj meg! – próbáltam megnyugtatni is úgy tűnt sikerült is, mert szépen visszaült a földre és felém fordult.
- Honnan tudod? És egyáltalán mi volt az, ami üldözött?
- Már nem érzem, hogy közeledne. Ne kérdezd, hogyan mert nem mondhatom el, de nem jön már utánam. Nyugi biztonságban vagy.
- Mi? – nyíltak tágra a szemei. – Még hogy én biztonságban? Én nem az én biztonságomért aggódtam csak is a tiedért. Azért néztem körül, hogy ha kell, megvédjelek.
- De miért? – gondolom a döbbenet, amit éreztem az arcomra is kiült, mert meg is eresztet egy kis mosolyt és tényleg nem értetem, hogy miért kockáztatná az életét értem, amikor a nevemen kívül semmit sem tud rólam. Azt már ne is említsük, hogy readásul itt nem én vagyok az, akinek esetleg baja eshet. Főleg, hogy nagyon törékenynek tűnt, ahogy ott ült előttem a fűben, semmilyen hatékony fegyvert nem láttam rajta. Ami így nagyon furcsán és hihetetlenül hatott, hogy pont ő a gyenge kis bocs, de ember majd megvédi az igenis veszélyes és halálos fél vámpírt. Szinte majdnem a szemébe nevetem, de sikerült visszanyelnem, de ennek ellenére valami csak látszódhatott rajtam, mert egyből kaptam egy goromba tekintetet.
- Mi van, azt hiszed, nem tudnálak megvédeni? – kérdezte.
- Már ne haragudj, de nem tűnsz valami nagyon veszedelmesnek. Sőt tényleg bocs, de nagyon is törékenynek látszol.
- Mhhh! Mindig ez van, mindig mindenki azt hiszi, hogy engem kell megvédeni, mert én vagyok” a kicsi törékeny lányka” hogy rühelem én ezt – morgolódott egy kicsit, de aztán pár másodperc alatt el is tűnt és már megint a mosolygó Alice volt.
- Tényleg sajnálom.
- Tudom! Nem haragszom. Inkább mesélj, hogy kerültél ide.
- Hát elszöktem otthonról, mert volt egy kis nézeteltérésem a nagybátyámmal. És úgy voltam vele, amíg le nem nyugszom, inkább eljövök és írtam egy levelet. „hogy egy-két napig nem leszek otthon, ha majd lenyugodtam visszamegyek, és ne jöjjenek utánam” de persze valamelyik családtag szart rá mit kértem és utánam jött így kerültem ide, de már leráztam és szerintem haza ment.
- Értem, de hol fogsz addig lakni és hol van a cuccod. Mert csak hoztál otthonról valamit nem?
- Nem igazán.
- Jaj, te kis butus vagy.
- Köszi! – nyafiztam.
- Tudod mit én nem messze innen lakom egy kis házban itt az erdőben. Gyere, el hozzám majd ott beszélünk, még mert már elég késő van nem sokára be fog sötétedni.
- Ez nagyon kedves tőled köszönöm – hálálkodtam majd mind a ketten felkeltünk és elindultunk Alice otthona felé.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
