Titkok
Benn ültem egy hatalmas fehér ház nappalijának kanapéján. Körülöttem nyolc vámpír. Jobbnak láttam, ha nem mozdulok meg, mert gondolkodni nem maradna időm.
- Megtudhatjuk a nevedet? – kérdezte Carlisle Cullen.
- Mit akarnak tőlem? – kérdeztem hideges és ellenségesen.
Még mindig meg voltam lepődve, hogy nem öltek meg, hanem beszélgetni akartak velem. Ennek ellenére nem volt kizárt, hogy a végén megölnek, ha már megtudták, amit akartak.
- Választ kapni egy-két kérdésünkre. Például arra, hogy mi a neve.
- Cassandra Cullen.
Mindenkinek nagyra nyílt a szeme. Nem tudom miért olyan meglepő ez. Azt hitték, ők az egyetlenek, akik Cullen néven élnek?
- A legutolsó férjem után kaptam a nevem – magyaráztam fásultan. – Semmi közöm hozzátok és remélem nem is lesz.
- Miért jöttél ide? – kérdezte Edward.
Eleinte nem akartam válaszolni a feltett kérdésre. Igaz, hogy egyik kérdésükre sem akartam válaszolni.
- Cassandra, kérem.
- Cassie. A Cassandra olyan hosszú; nem szeretem. Egyébként nem tudom. Valami idevonzott. Aztán arra gondoltam, hogy letelepszek.
Egymásra néztek, majd Alice-ra. Azért igazán szerettem volna tudni, hogy miről volt szó, és mi köze lehetett hozzám.
- Nem akarsz lezuhanyozni? – kérdezte Edward.
- Nem, köszönöm.
- Szerintem igen.
- Akkor miért kérdezted? – kérdeztem mogorván.
Nem lévén más választás, elindultam egy fürdő felé, ami a másodikon volt. Alice jött velem. Megmutatta a szobáját és benne a fürdőt. Adott néhány új ruhát, majd távozott. Szerettem volna tudni, hogy mi volt az oka ennek a sürgős fürdésnek. Az egyik, hogy ne halljam, miről beszélnek. Ezt biztosra vettem. Persze vámpír lévén nem ért sokat. Azt nem értettem, hogy Emmett és Jasper miért kímélte meg az életem. Szemmel látható volt, hogy valamiért tartanak tőlem, pedig még nem is találkoztunk. Biztos nem a puhaságom ijesztette meg őket. Azt akkor még nem is tudhatták. Nem siettem a zuhannyal, hogy ki tudják beszélgetni magukat. Mégis meghallottam valamit, amit nem kellett volna. A Volturi neve ismerősen csengett. Túlságosan is. A szappan kiesett a kezemből, és elszomorodtam a név hallatán. Legutóbbi találkozásunk alkalmával a Volturi mindent elvett tőlem. Csak néhány másodpercen múlott, hogy az életemet nem. Mikor végeztem a zuhannyal, lesétáltam a nappaliba.
- Honnan ismered a Volturit? – szegezte nekem a kérdést Edward.
Teljesen ledöbbentem a kérdésén. Nem tudtam eldönteni, hogy a gondolataimat olvasta vagy ettől függetlenül kérdezte meg.
- Honnan ismered a Volturit? – ismételte meg a kérdését.
Megtörten ültem le a lépcsőre. Már nem érdekelt, hogy melyik feltételezésem a valós. Nem akartam rájuk nézni. Nem akartam beavatni őket. Nem akartam, hogy más is tudjon róla. Esme lépett oda hozzám, és próbált megvigasztalni, de ellöktem a kezét.
- Köszönöm a zuhanyt. Viszontlátásra! – mondtam ellenségesen.
Felálltam a helyemről, és célba vettem az ajtót. Nem válaszoltam a kérdésre, amit feltettek. Az már túlságosan is személyes lett volna. Egyébként is a többség ismeri a Volturit még akkor is, ha nem személyesen. Mielőtt elérhettem volna az ajtót Emmett elém állt.
- Nem akarsz verekedni, igaz? – kérdezte mosollyal az arcán.
Tudta, hogy erősebb nálam, de gyorsabb vagyok. Ez egy vámpírokkal teli házban nem nagy előny.
- Nem akarok, ezt eltaláltad. Sőt, valószínűleg bekövetkezni sem fog, ha elállsz előlem.
- Miért vagy ilyen ellenséges? – kérdezte Rosalie.
Még akkor megejtettük a bemutatkozást, amikor elértük a házat. A részükről még akkor, de már akkor sem érdekelt annyira. Csak a jó memóriámnak köszönhető, hogy tudom, kit hogyan hívnak.
- Nem vagyok ellenséges! – csattantam fel. – Miért baj az, hogy nem akarok beszélni valamiről?
- Rendben, akkor nem beszélsz róla. De ha kérdezek valamit, akkor válaszolsz rá? – kérdezte Carlisle, és megpróbálta lenyugtatni a kedélyeket.
A nappali felé fordultam, hogy lássam őket. Nem érdekelt, hogy Emmett mögöttem áll, bár az ösztöneim azt súgták, hogy ne fordítsak neki hátat. Tudtam, hogy nem fognak megölni, mert már megtették volna.
- Attól függ, hogy mi az.
- Rendben. Akkor elmondom a kérdésem és eldöntöd, hogy válaszolsz-e rá.
Megrántottam a vállam, hogy nekem teljesen mindegy. Ha nem akarok válaszolni, akkor úgysem fogok, ha a fejük tetejére állnak sem. Egyébként is ezt tenném, nem kell ehhez a beleegyezésük.
- Alice látomása szerint a Volturi eljön érted, ha bajt hozol a városra. Barátként, de ellenségként is üdvözölnek. Mi az oka ennek a kettősségnek?
Sokáig némán álltam. Azon gondolkodtam, hogy vajon mennyit mondhatok el nekik az igazságból. Végül a minimum mellett döntöttem.
- Egy ideig a Volturi tagja voltam. Mikor megismertem valakit közülük, ketten elszöktünk. Néhány évvel később megtaláltak, és vele végeztek. Nekem sikerült elmenekülnöm, de azóta se hagytak fel a keresésemmel. Kielégítő volt a válaszom?
Most először voltam teljesen normális velük. Többet mondtam, mint akartam és egész normális hangerőn is. Azt a kis pluszt egyébként se tudtam mellőzni, mert rákérdeztek volna.
- A képességed, hogy tudod mások gondolatát irányítani, elég értékes a Volturinak. Mennyi ideig voltál velük?
Majdnem rákiabáltam Carlisle-ra, hogy ez már más kérdés és inkább távoznék, de nem tettem meg. Lehajtottam a fejem, és leültem a földre, ahol voltam.
- Nem sokáig – válaszoltam. – Sehol se voltam azóta többet két évnél. Nem azért, mert attól félek, hogy megtalálnak.
- Akkor miért?
- Mert… mert keresek valamit vagy valakit. Nem tudom pontosan megmondani.
Mind ismerték ezt az érzést. Hiába voltak nyolcan a családban mégis az az egy személy számított igazán, akivel együtt éltek. A párjuk, aki nélkül üres volt az életük.
- Miért nem kérdeztek rá a zöld szememre vagy a puha bőrömre? – kiabáltam magamból kikelve a társasággal, de még mindig a földön ültem.
- Miért kéne? – lepődött meg kirohanásomon Edward.
- Mert vámpír vagyok ilyen tulajdonságokkal!
- Nem vagy teljesen vámpír, csak félig. Renesmee is csak félig az.
Rápillantottam az alvó gyermekre. Meg nem mondtam volna róla, hogy csak félig vámpír. de nem tudtam elfogadni a dolgot. Ő más volt, mint én. Honnan tudtam? Fogalmam sincs. Éreztem, hogy ő nem lehet olyan, mint én.
- Akartok még valamit tőlem? – kérdeztem felállva a földről.
Nem akartam elfogadni, hogy olyan vagyok, mint a kislány, de kapóra jött. Így nem kellett magyarázkodnom néhány furcsa dolog miatt.
- Nem akarunk semmit, de…
- Remek! – vágtam közbe mielőtt folytathatná. – Akkor el is megyek.
- Carlisle még nem fejezte be! – Hiába indultam a másik ajtó felé azt Jasper állta el.
- Szóval, szeretnélek megkérni, hogy maradj néhány napra.
- Árulj el nekem valamit! Mitől olyan aranybarna a szemetek? Az összes vámpíré, akivel eddig találkoztam, vörös volt.
- Más a táplálkozási szokásunk – magyarázta Esme kedvesen.
- Jó, akkor ti miért féltek a Volturitól?
Mindenképpen megpróbáltam elérni, hogy ne tartsanak a házban. Ha ehhez az kell, hogy kérdezzek és nagyon durvákat, akkor megkapják.
- Nem félünk tőlük. Egyszerűen jobban szeretjük, ha tisztes távolban maradnak.
- Ki csalta meg a feleségét? – kérdeztem gonoszul a gyerekre utalva, de nem azt a hatást keltette, amire gondoltam.
Aztán rájöttem valamire. A valami, ami zavart a kislánnyal kapcsolatban. Ez a dolog maga volt a bizonyíték, hogy nem vagyunk egyformák. A kislánynak dobogott a szíve, de az enyém nem.
- Ez igaz! – Edward hirtelen megszólalt. Először azt hittem a kérdésemre felel, de nem úgy folytatta: - Carlisle, csak egy szívdobogás hallatszik.
Néma csönd támadt a szobában. Teljesen ledöbbentem a mondottakon. Oké a második részét a mondatának megértem, de nem tudom összeegyeztetni az elsővel. Azt nem mondták, hogy van közöttük egy gondolatolvasó. Haragosan fürkésztem Edwardot. Hihetetlennek tartottam, hogy eltitkolták előlem. Persze, nekik ez volt a természetes. Főleg akkor, ha elég sok mindent akartak megtudni rólam és tőlem. Mindenki rám figyelt, ahogy rájöttek, hogy igazam van.
- Mérgező vagy? – kérdezte a családfő.
- Hát, ez alatt azt érted, hogy képes vagyok-e vámpír létrehozására, akkor a válaszom: Igen.
- Tényleg nem olyan, mint Renesmee.
- De akkor micsoda? – kérdezte Rosalie.
- Talán… - Carlisle gondolkodott egy sort mielőtt szólna.
- Gondolod, hogy lehetséges? – kérdezte Edward megdöbbenve.
- Soha nem tudtuk biztosan. Most alkalom van rá, hogy kiderüljön.
- Ha igaz, akkor nem csoda, hogy a Volturinak annyira kell.
- Nem hiszem, hogy tudnak róla, vagy csak sejtenék. Ha így lenne, akkor nem engedték volna el.
Fogalmam se volt róla, hogy miről beszélnek. Ahogy láttam a többieknek se nagyon. Egy ideig még hagytam, hogy értekezzenek. Csöndesen figyeltem őket.
- Ki kell derítenünk minden különbséget Cassie és Renesmee között – mondta végül Carlisle. – Szoktál aludni? – fordult felém.
- N-nem. Nem is emlékszek rá, hogy valaha aludtam volna.
- Mivel táplálkozol?
- Szóljatok, ha vallatáson vagyok. Egyébként, amit megkívánok. Állati vagy emberi vért. Mást nem bír el a gyomrom, pedig próbáltam.
- Mennyi ideje élsz? – kérdezte Edward.
- Elég régóta. Már nem nagyon tudom megmondani.
- Mi az első dolog, amire emlékszel? – kérdezte Carlisle.
Elgondolkodtam. Behunytam a szemem, és visszatekertem az események képét. Az első – ebben az esetben az utolsó – kép, amire emlékeztem egy falu volt valahol a mostani Olaszország területén. Nagyon primitív volt a mai korhoz képest. Nem voltak pénzek, minden vasból készült.
- Hidd el, Carlisle! Elég idős hozzá – szólalt meg Edward.
- Megmondanátok, miről van szó? – kérdezte Emmett.
- Még nem – válaszolt a családfő.
- Kár, engem is érdekelne.
Egyenesen Carlisle szemébe néztem, hogy lássa, amit a szemem tükröz. Haragot akartam, hogy lásson. Rólam volt szó, és ezt nem volt képes megérteni. Rólam és talán a jövőm volt a kulcs. Vagy a múltam, ami elég régre nyúlt vissza.
- Tehát nem alszik, hideg a bőre, mérgező és csak vérrel táplálkozik – foglalta össze Carlisle. – A legtöbb esetben az ellenkezője tapasztalható Renesmeenél.
- És ez mit jelent? – szólt közbe Bella.
- Ez azt jelenti, hogy talán találtunk valakit, aki választ adhat a múltunkra.
- Na, ne nevettess! – mondtam. – Semmi közöm hozzátok.
- Nem személy szerint hozzánk. A vámpírokhoz. Talán te vagy a hiányzó láncszem a kialakulásunk megfejtésében.
- Azt akarod mondani, hogy az emberek és a vámpírok közötti átmenet képviselője? Az első igazi vámpír anyja?
Rosalie-nak nagyra nyílt a szeme, ahogy megtudta a magyarázatot.
- Hogy maradhatott életben ilyen sokáig? – kérdezte Jasper.
- Halihó! Én is itt vagyok! – mondtam, de senki nem hallott meg. – Akkor én el is mentem.
Elegem volt abból, hogy úgy beszélnek rólam, mintha ott se lennék. Úgy döntöttem lelépek, amíg mindenki le volt fagyva a tudattól, amire rájöttek. Ami engem nem igazán érdekelt. Talán el se jutott a tudatomig, amiről beszéltek. Kiléptem a hátsó kertbe, hogy folytathassam az utamat. Még arra sem eszméltek fel, hogy becsukom az ajtót, pedig ott mentem el Jasper mellett. Addig volt jó nekem, amíg nem veszik észre, hogy mit tettem. Kedvesek, aranyosak és mókásak voltak, de nekem túl sokan. Nem tudom elviselni, ha ennyi vámpír van a közelemben. Volterrában is ez volt az elsődleges problémám.
Két nappal később már a kanadai házamban lógattam a lábam. Egy kisebb település határában volt a házam. Az emberek szerettek, mert kedves voltam. Persze csak ők gondolták ezt így, mert feléjük mutattam meg egyedül ezt az arcomat. Valahol muszáj volt élnem, és nem láttam más választást, hogy nyugtom is legyen. Nem mintha unatkoztam volna, abban az időben, amióta eljöttem Cullenéktől. Szinte folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mi lett volna, ha náluk maradok. Végül arra jutottam, hogy semmi jó. Ők már egy összeszokott család, nem valószínű, hogy megtűrnének egy vad idegent a környezetükben.
Egyik nap sétára indultam, amit bátran megtehettem. Nem azért, mert a képességemet tudtam használni, hanem azért, mert nem kellett. Forkshoz hasonlóan itt is felhős volt az ég. Ahogy sétáltam az utcán a város lakói sorban mosolyogtak rám. Ezt csak azért tették, mert nem tudták, hogy vámpír vagyok. Ha emberi vérre szomjaztam mindig elmentem egy szomszédos városba. Amit soha nem engedtem meg nekik, hogy a házam közelébe jöjjenek. Pénzem volt bőven. A legutolsó férjemtől örököltem egy rakással. Jó helyen volt a bankban. Autóm nem volt, ami nem is volt feltűnő a városkában. Talán azért nem, mert ők is inkább tömegközlekedéssel jártak.
Két héttel a Cullen házban tett látogatásom után, felbolydult az életem. Vadászatról tértem vissza, amikor egy alak állt a házam ajtajában, és bebocsátásra várt. Nem volt vámpír, ezt messziről éreztem. Óvatosan közelítettem felé. Még nem felejtettem el, ami a Cullenéknél történt. Mióta eljöttem tőlük, nyugodt volt az életem. Nem akart senki semmit tőlem. Megnyugtató volt ez a tudat.
- Miben segíthetek? – kérdeztem közelebb lépve az idegenhez.
- Segítened kell! – mondta felém fordulva.
- Ugyan minek? Kinek kéne? Ki a fene vagy egyáltalán, és hogy találtál ide?
Azt tudtam, hogy ő szállt be Edward kocsijába, de ezen kívül semmi mást nem tudtam róla. Pont ezért meg sem várva a válaszát be akartam csapni az orra előtt az ajtót. Betette a lábát a keret és az ajtó közé, így nem sikerült a tervem.
- Ha meg sem várod a válaszaimat, minek kérdezel? Egyébként számítottam erre a bánásmódra.
- Persze. Mégis honnan tudtad volna?
- Te is csak egy nyavalyás vérszívó vagy!
Megfordultam, és a falhoz préseltem. Pislogni nem volt ideje, de teljesen nyugodt maradt.
- Honnan tudsz róla? – sziszegtem a szavakat.
- Messziről megéreztem a bűzödet. Egyébként Dr. Cullen küldött. Ő mondta, hogy keresselek fel.
- Mit akar tőlem? Semmi közöm sincs hozzá!
Még mindig ideges voltam, és nem engedtem a szorításon. A Cullen név egyáltalán nem volt megnyugtató válasz számomra.
- Egy hét múlva a Volturi elmegy hozzájuk, és téged keresnek majd.
- Mi közöm nekem ehhez? – kérdeztem engedve a szorításon. – Két hete voltam náluk. Egyedül is meg tudják oldani a gondjukat.
- Téged keresnek! – mondta felemelt hanggal.
- Hogy is hívnak? Mintha nem hallottam volna a neved.
- Jacob Black. Bella…
- Nem érdekel, hogy ki, kivel, miért és hányszor.
Gondolkodtam néhány percet, majd elengedtem. Nem akartam megölni, pedig megtehettem volna. Azt akartam, hogy adja át az üzenetemet. Nem mondtam biztosra, hogy megyek, de azt sem, hogy nem. Nem akartam, hogy azt higgyék, nyeregben vannak.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
