Még mindig ott ültem az ajtó mögött. Lucy fejét az ölemben tartva, mintha ezzel is ragaszkodtam volna ahhoz, hogy még él. Láttam, hogy Edward szája mozog, de nem fogtam fel a szavak jelentését. Éreztem a hideg kezét, ahogy az enyémhez ér és lefejti az ujjaimat a halott lányról. Tompa voltam, mégis mindent érzékeltem magam körül. Éreztem, hogy hárman közelednek a ház felé, de csak ketten lépik át a ház küszöbét. Emmett egyenesen az erdőbe ment, Jasper után. Éreztem Alice-t és Rosalie-t.

- Véres vagyok! – préseltem ki magamból, és csak akkor tudatosult bennem igazán, hogy ez az egész most milyen nehéz lehet nekik.

- A te véred? – kérdezte Edward miközben engem vizslatott.

- Azt hiszem nem – válaszoltam zavartan. A két érkező megtorpant az ajtóban, mind a ketten hithű vegetáriánus vámpírok voltak, most mégis haboztak, hogy bemerjenek e lépni. Végül Alice lépett be elsőnek.

- Nem ezt láttam! – suttogta dallamosan csilingelő hangján. Pontosan tudtam, hogy mire gondol. Látott haldokolni, de nem itt és nem most, de hamarosan abban mind a ketten biztosak voltunk.

- Jól vagy? – kérdezte Rosalie, én csak bólintottam. Láttam, hogy nem vesz levegőt és megmerevedik a vér látványára.

- Menjetek vissza Carlisle-ért, ide kell jönnie, és a rendőrfőnöknek is. Ezt nem tudjuk elintézni nyom nélkül! – adta ki a parancsot Edward a lányok meg ellenállás nélkül úgy tettek, ahogy ő mondta. A fiúk után kell mennem. Tudtam, hogy ma éjszaka elvesztem Adamet, és ott kell lennem, hogy el tudjak búcsúzni tőle. Mert bármilyen szörnyeteg is vált belőle én mégis szeretem és fontos nekem. Edward felé nyújtottam a kezem, jelezve hogy segítsen felállni.

- Látnom kell őt még egyszer utoljára! – mondtam miközben próbáltam megszabadulni a vértől tocsogó ruháimtól, amik a testemhez tapadtak.

- De veszélyes, bajod eshet! – mondta Edward, ellenkezni nem mert, mert tudta, hogy hajthatatlan vagyok.

- Ott vannak a fiúk, és nem lesz bajom! – ígértem neki, de tudtam, hogy hamis ígéret. Ezt az egyet, nem tudom befolyásolni. Épp csak lemostam magamról a vért, és már a vizes testemre öltöztem fel.

- Meg fogsz fázni! – jegyezte meg halkan Edward.

- Most ez legyen a legkisebb gondunk! – válaszoltam neki.

- Nem tudom merre mentek, nem vagyok jó nyomolvasó – magyarázta Edward bízva benne, hogy ez is hátráltatja az indulásunkat.

- Nem kell aggódni, visszajön ide a tisztásra. A többiek bekerítették és nem tud más felé menekülni – válaszoltam majd csapzott kócos fejjel kiléptem a hátsó teraszra. Figyeltem az erdőt, a hangokat és vártam, hogy kilépjen a maga ijesztő valójában. Edward szorosan ott állt mellettem. Már mind a ketten éreztük a lény bűzét, és nem csak az övét, egy másik erős émelyítő szagot is.

- Jacob – mondta Edward, és én csak némán bólintottam. És tényleg visszaterelték a házhoz. Edward megfogta a kezem és úgy vártunk a némaságban. Nem kellett sokat várni, hamarosan megjelent a fák között, alig élt már csak tántorogni volt ereje, több sebből is vérzett. A legnagyobb seb talán a nyakán volt. De volt egy hatalmas hasítás a mellkasán és több harapás a lábain és a kezein, már ha lehet kezeknek nevezni. Oda akartam futni, de Edward nem eresztett, szorosan fogta a kezem. Előbb Jacob lépett ki a fák közül a maga testi valójában. Meztelenül, de ügyelt arra, hogy a kényes helyet eltakarja valahogy. Edward lekapta a felsőjét és egy gúnyos fintor kíséretében hozzávágta a fiúhoz. Csak annyi ideig legeltettem a tekintetem a testén, míg felmértem a sérüléseit. Épp olyan harapás tátongott a testén, mint Emmettén a múltkor. Észbe kaptam, hogy bámulom, aztán szégyenlősen lesütöttem a szemem. Elég muris lett volna a helyzet, ha nem most és nem az erdő szélén történik az egész. Balról Jasper követte, határozott volt és egy karcolás nélkül jött elő a fák közül. A ruhája tökéletes volt, biztos nem akarta kiborítani Alice-t. Jacob jobb oldalán megjelent Emmett, mint egy felbőszült bika. Szó szerint szétnyílt előtte az erdő, dúvad módjára tépte ki a fákat.

- Hol van? – hallottam, ahogy Adamet követeli magának. Adam viszont nem moccant, ott állt köztem és Jacob közt félúton, de még nem volt teljesen Adam, de már elindult a visszaváltozásban.

- Nem lesz baj! – mondtam és elindulta a lény felé. Edward még mindig a kezemet fogta, és szorosan mellettem lépkedett.

- Adam tudom, hogy hallasz, tudom, hogy ott vagy bent, és tudom, hogy nem akarsz bántani! – Válasz nem jött csak egy elhaló mordulás. Láttam rajta, hogy érzi, hogy ott vagyok, és láttam rajta, hogy fájdalmai vannak. A földre rogyott, oda akartam menni, de Edward még mindig fogta a kezem és nem engedett közelebb. Bíztam Adamben, bármi is volt ő valójában, bíztam abban, hogy nem fog bántani. Hörgő, fuldokló hang hagyta el a torkát, egy utolsó vonyítás, és újra emberként hevert a lábaimtól alig ötméternyire.

- Josie - mondta mikor már teljesen átalakult. Ott feküdt a nedves avaron, a szeme csillogott a fájdalom könnyeitől. Felém emelte a kezét és magához hívott. Én lassan kihúztam az enyémet Edward szorításából és a haldokló mellé rogytam. - El kell engedned a múltad, hogy lehessen jövőd - suttogta a fülembe, én éreztem, hogy könny szökik a szemembe. Ő meg tovább suttog. - Miért érdemes élni, ha az kit szívünk szeret, nem szeret viszont? Mi értelme a sarokban sírni, ha szerelmünket már nem láthatjuk viszont! – mondta és letörölte a szememről a könnyeket. – Még ha adtunk is volna esélyt magunknak, akkor sem működött volna. Én átkozott vagyok, és te is. És a te átkodat én nem tudom megtörni! – A hangja egyre csak halkul, hogy én átkozott, és hogy ő nem tudta volna megtörni. Vajon mit jelent ez, de már nem tudtam megkérdezni. Nem hagyta, hogy kinyissam a szám. – Remélem, hogy ő megteszi azt, amit nekem kellett volna! – figyeltem, hogy kire mutat, mert az ujja egyáltalán nem Edward felé mutatott.

- Jasper? – Miért ő, és mit tehet értem, hogy tudná megtörni az átkot, amiről még nem is hallottam. Ilyen és ehhez hasonló kérdések tódultak az agyamba.

- Sajnálom! – mondta és én hallottam, hogy már nem él, hogy vége, hogy megállt a szíve. Azt hiszem elég a meglepetésekből, és a halálból ma éjszakára.

- Én sajnálom! – suttogtam neki, de tudtam, hogy már hiába. Egy utolsó csókot nyomtam az ajkára, az utolsó teliholdján. – Meghalt! – jelentettem be, majd felálltam a test mellől, és Jasper felé fordultam. Ő az én arcomat fürkészte, nem mondtam semmit, csak vállat vontam, majd Jacob felé indultam. Még mindig vérzett. Tudtam mit kell tennem, ahogy sétáltam, egy karmot növesztettem a jobb kezemből. Kis sebet ejtettem a bal karomon. Ha jól sejtem Jacobnak nincs akkora mennyiségre szüksége, mint Emmettnek, és ha minden igaz ő hamar gyógyul. Tényleg elég volt pár csepp, egyenesen a seb közepébe, és már regenerálódott is. Még csak meg sem éreztem, hogy bajom lett volna belőle. Néhány pillanattal később megjelent Rose, Alice és Carlisle a hálószoba ajtajában. A doki nem tudta eldönteni, hogy kihez lépjen oda először. De végül mégis a földön heverő testhez ment oda.

- Halott – mondtam, és tudtuk, hogy Carlisle sem tud rajta segíteni. Edward ragaszkodott hozzá, hogy engem is megvizsgáljon, de a pulzusom jó volt. Hamarosan a helyi rendőrfőnök is megérkezett. Mi mindent elmondtunk neki, csak kicsit cenzúrázott változatban. Így találtunk rájuk, Lucy a házban Adam pedig a kertben.

- Kisasszony ugye tudja, hogy nem maradhat a házban? – kérdezte Swan seriff.

- Igen és arra gondoltam, hogy jobb helyen lesz most nálunk! – válaszolta Carlisle helyettem.

- Nos, akkor, ha esetleg lesz valamilyen kérdésünk, akkor önöknél keresem majd a kisasszonyt.

- Köszönöm – mondta Carlisle és kezet rázva búcsúzott a rendőrfőnöktől. Emmett a Wranglerrel elvitte Alice-t, Rose-t és Jaspert. Carlisle vezette az én egyik autómat, nem tudom, hogy a Sebringet, vagy a Challangert, csak azt tudtam, hogy Edward ült mellettem, és végig fogta a kezem. Odahaza Esme aggódó arccal várt bennünket az ajtóban. Egyenesen a nyakamba borult, és szorosan magához ölelt.

- Aggódtam érted! – mondta, én meg nem bírtam tovább és kitört belőlem a sírás. A sok stressz, és az elfojtott érzelmek.

- Kicsim már minden rendben, mindennek vége.

Érdekes módon a rendőrfőnöknek nem volt kifogása az ellen, hogy Edwardékhoz menjek. Szemlátomást náluk is mindenki nyugodtabb volt, főleg, hogy ők pontosan tudták, hogy vége a teliholdas éjszakai gyilkosságoknak.

- Melyik vendégszobát szeretnéd? – kérdezte Esme mikor más nem ölelt magához. Én, miért kellene vendégszoba eddig is nagyon jól elvoltam Edward szobájában, előbb Emsére, majd Edwardra néztem, de egyikük sem válaszolt.

- Eddig csak úgy voltál itt, de most hogy a serif is tud róla, egészen más a helyzet – mondta Rose, egész más, visszhangzott a fejemben. Alice és Esme kísértek fel az első emeletre, még csak nem is ugyanazon a szinten volt a szobám, mint Edwardé. Bár nem hiszem, hogy ilyen kifinomult érzékeléssel rendelkező embereket át lehetne verni. Alice pörgött ezerrel, mint aki beszedett valami gyorsítót. Esme meg az ágyon ült - ami volt egy olyan érzésem vadi új volt –, és engem nézett. Olyan átszellemült arcot vágott, ha tudna sírni biztosan, könnyezne. Leültem mellé, és megfogtam a kezét.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Tudom, hogy rossz ember volt, és megölte a barátaidat, de mégis csak valakinek a fia volt – fakadt ki Esme.

- Igen, nagyon közel állt Josephez. – Akkor tudatosult bennem, hogy már nem nagyon halogathatom tovább és fel kell hívnom Josephet és közölni vele hogy Adam halott. - Esme, nem menthetsz meg mindenkit, és vannak emberek, akik nem érdemlik, meg hogy szomorkodjunk utánuk. És hidd, el Adam sem akarná, hogy így tégy, bármi is történt vele, maximálisan kihasználta az élete adta lehetőségeit – mondtam neki, ő a tenyerébe temette az arcát, én meg magamhoz öleltem, éreztem, hogy itt sokkal több van, mint hogy sajnálja Adamet.

- Tudod, az én kisfiamat is Adamnek hívták - felpillantottam, hogy Alice támogatását kérjem, de nem volt sehol. Kettesben voltam Esmével.

- Annyira sajnálom, nem akartam feltépni egy ilyen régi, és még mindig fájó sebet! – suttogtam neki.

- Nem a te hibád, csak egyszerűen én nem tudok tovább lépni – magyarázta. – Mesélsz nekem róla? – kért meg esdeklő szemekkel.

- Adam igazából nem Joseph fia, csak örökbe fogadta még mikor 12 éves volt. Utcagyerek volt, egy kósza, ha úgy vesszük. Ő segített megtalálni engem a New York-i sikátorok rengetegében. Ő mentette meg az életem, és azután mi hárman egy család lettünk. Ő megtanult írni és olvasni, és már akkor orvos akart lenni, hogy segítsen az utcán élőknek. – Jól esett Adamről mesélnem Esmének. Láttam rajta, hogy ő is szívesen hallgatja a mondókámat. Meséltem az együtt eltöltött nyarakról, a táborokról, az úszásról, a szalonnasütésekről, az állatkerti sétákról. Mindent elmondtam, amit Adamről tudtam. – Viszont ez a titka fel sem tűnt, lehet, hogy nem régóta volt ilyen, vagy ha régtől, csak jól titkolta.

- Hát ez olyan dolog, amit nem igen mond el az ember a szeretteinek.

- De nekem elmondhatta volna, hátha tudtunk volna neki segíteni.

- Rajtunk sincs segítség! – mondta kétségbeesetten, Esmét azok közé a vámpírok közé soroltam, akik nem bánják, hogy azok amik. Ezek szerint igen, de lehet, hogy csak Adam miatt, meg a kicsi miatt. – De ne is hallgass rám! Lényeg hogy te itt vagy, és Edward boldog. – Azzal kiment a szobából. Én meg vártam, hogy Edward bejöjjön, de nem jött. Én meg nem tudtam elaludni, ezt az új ágynak és az új helynek tudtam be, meg hogy Edward sem volt mellettem. Reggel fáradtan ballagtam le a lépcsőn. Finom illat csapta meg az orrom. A lányok megint reggelit készítettek nekem, gondoltam magamban. És akkor végre meghallottam a számomra oly igéző, bársonyos hangot, az én heroinomat.

- Nem a lányok voltak, én bátorkodtam – mondta Edward, nem számított, hogy nem tudom eldönteni, hogy csak tudat alatt mondta vagy, hogy a szavak tényleg elhagyták az ajkát. Én épp a lépcső legalsó fokán álltam, és ő ott termett előttem. Számomra még a nap is kisütött, még sosem éreztem, hogy ekkora szükségem lenne a közelségére. Vettem egy mély levegőt.

- Egyedül vagyunk. – Magam sem tudom, hogy ez kérdés volt vagy megállapítás. Ő nem válaszolt, csak bólintott, és eleresztett egy pajkos féloldalas mosolyt. Éreztem, hogy megremeg a térdem, és ennek az lett a következménye, hogy a karjaiba zuhantam. Az illata még mámorítóbb volt, mint az arca és a hangja.

- Nagyon veszélyes vagyok! – mondta, de nem azzal a bűnbánó hangnemmel, ahogy eddig szokta, hanem azzal a huncut kisfiús bájjal, amit mostanában olyan keveset használ.

- Szeretek veszélyesen élni – suttogtam, és még közelebb bújtam hozzá. Neki sem kellett több, lágyan az ajkaimra tapasztotta márványajkát, és finoman megcsókolt. De nekem nem volt elég ennyi, többet akartam. Nem érdekeltek a határok, nem vagyok sebezhető és nem tud olyan könnyedén ártani nekem. Vadul és szenvedélyesen visszacsókoltam, és innen már nem volt megállás. A világ vadul forgott körülöttünk, de az is lehet, hogy mi pörögtünk a világ körül. Forrott a levegő, és nem számított más csak hogy Edward a karjaiban tart és szavak nélkül is tudom, hogy szeret, már amennyire a lelketlen teste, a halott szíve szeretni tud. De nekem ez teljesen elég volt örökkön örökké. Egy hang rántott vissza minket térben és időben a lépcső tövéhez.

- Gyerekek, na de ilyet, Esme ki fog borulni! – jegyezte meg Emmett. Én előbb Edwardra néztem, ő meg csak vigyorgott. Aztán körülnéztem a helységben. Minden szanaszét, egy hatalmas kínai váza apró darabokban, az apró csecsebecsék, amik gondosan voltak felsorakoztatva a komódon, most a földön hevertek.

- A vázáért nem kár, de remélem az apró kincseket nem tettétek tönkre – guggolt le Emmett, hogy szemügyre vegye a pusztításunk nyomait. Összeszorult a gyomrom a gondolattól, hogy esetleg Esmének ezzel is fájdalmat okozok.

- Itt meg mi történt? – lépett be Rose, Alice és Esme egyszerre.

- A gyerekek belemelegedtek. Azt hiszem, ideje lenne őket felvilágosítani! – mondta Emmett, én meg éreztem, hogy eltűnt a forróság, és hogy a szégyenkezés kiül az arcomra.

- Emmett viselkedj! – mondta Esme mosolyogva, majd segített eltűntetni a pusztításunk nyomait. – És amúgy is vannak itt olyanok, akik még emlékeznek a te tevékenységeidre is! – tette hozzá Esme.

- Hajajj! – legyintett Rose, és ezzel le is zárták a témát. Viszont bennem egyre inkább motoszkált egy kérdés, ami még többet szül majd. Beszélnem kell Carlilse-lal.