Egyedül ébredtem a szobámban, vagyis hogy pontos legyek Edward szobájában, ahol én egyre több időt töltök ájultan. Ez már tarthatatlan állapot, meg kell tanulnom kezelni ezt a helyzetet is, pont, mint a karmokat. Felültem az ágyon, és körülnéztem a szobában. Éreztem a vámpírjaim illatát, még mindig olyan volt nekem, mint a napfény, ami sosem fakul, meg ami sosem halványul el. Végérvényesen és visszavonhatatlanul szerelmes vagyok Edwardba. Semmit nem éreztem a szerelmen kívül, megfoghatatlan volt, és úgy tornyosult bennem, mint a kitörni készülő fenevad. Hosszú pillanatokig csak ültem az ágyon, és azon tűnődtem, hogy vajon mi jön ezek után, hogy az átok, ami a családom nő tajgait kíséri életük során, most megváltozik, hiszen én egy halhatatlant szeretek, ő nem pusztul el majd, és ott van még ez a farkas dolog is. Még azt sem tudjuk mit jelent ez pontosan, hogy én mi is vagyok valójában. Carlisle nagyon kíváncsi, hogy miért ment végbe nálam a mutálódás. De ezek a kiborulások, ezek már nagyon gázosak, valamit el kell követnem magammal. Megráztam magam, és eldöntöttem, hogy erős leszek, történjék, bármi csak megyek előre és nem hagyom, hogy legyűrjenek az érzelmek. Annyira el voltam foglalva magammal, hogy azt sem vettem észre, hogy csend van a fejemben. Ha lett volna rá időm, tuti megrémített volna, hogy nem hallom a vámpírjaim gondolatait. Kikászálódtam az ágyból, akkor vettem észre, hogy egy a múltkor vásárolt kis hálóing van rajtam, és a lényeg a kis szócskán volt, mert tényleg aprócska volt. Alice, gondoltam mosolyogva. Abban a pillanatban meghallottam a gondolatát, vagyis nem is biztos, hogy az volt. Zavaros lett minden, csak annyit tudok, hogy Alice hangja volt, és hogy azt kérdezte, tessék? Én meg ösztönösen visszaválaszoltam, hogy semmi, csak látom, hogy átöltöztettél. Nem csak én Rose is segített, jött a válasz. Én még mindig a szobába, ő meg látótávolságon kívül. Akkor mi most tudat alatt beszélgetünk, hiszen válaszol a kérdéseimre, most mi van. Ez is egy újabb defekt nálam, gondoltam magamban és az ajtó felé indultam. Mire megfogtam volna a kilincset az ajtó kitárult és a rémült Alice állt velem szemben.
- Megmondanád mi volt ez? – kérdezte miközben óvatosan megfogta a karom, és rángatni kezdte.
- Nem tudom, de olyan volt, mint Edwarddal, pont úgy tudtál válaszolni a kérdéseimre. Hallottad a gondolataimat? – kérdeztem.
- Igen, minden egyes szavadat hallottam, míg odalent voltam.
- Akkor Esmével is ez volt. Ezek szerint ez oda-vissza működik nálam, nem csak vevőm van, de adóm is. - Többiek? – kérdeztem, hogy tereljem a figyelmét.
- Carlisle a kórházban, Esme dolgozik, Rose odalent a garázsban a kocsiját bütyköli.
- És a fiúk? Jól vannak?
- Igen, Emmett és Jasper elvitte Edwardot vadászni, csak pár nap. A temetésre visszatérnek.
- A temetésre, milyen temetésre, ki halt meg?
- Ashleyére, ott a helyünk, elvárják tőlünk, hiszen az osztálytársai voltunk.
- Igaz – mondtam szégyenkezve. Bele sem gondoltam abba, hogy mi is következik Ash elvesztése után. – Beszélnem kell Adammel – jelentettem ki.
- Figyelj, elhiszem, hogy fontos neked a srác, de ne feledd, hogy mi lett a vége az utolsó látogatásodnak. Én beszéltem vele. Nagyon aggódott érted, de ő is belátta, hogy itt vagy a legjobb helyen. Ő most beletemetkezik a munkába és nincs ideje rád. Ezt ő maga mondta, szóval ne erőltesd a vele való találkozást, neki most az volna a legjobb, ha mindenki békén hagyná. Ha nem gond vettem neked egy fekete ruhát a szertartásra. Esni fog az eső, és szél is lesz – mondta Alice, láttam, hogy a jövőt fürkészi.
- Holnap bemegyünk a suliba órákra? – kérdeztem.
- Szerintem jobb lenne, ha itthon maradnál, Carlisle szerint nem szabad felizgatnod magad.
- De szeretnék, és erősnek kell lennem. Meg Mike és Lucy is számítanak rám.
- Csak szólok, hogy készülj fel. Mindenki kérdezősködni fog. Azt hiszik, te tudsz valamit, mert a házadhoz közel történt.
- Szerinted elkapják azt a valakit?
- Nem tudom, de Isten irgalmazzon neki. Mert, ha a fiúk kezei közé kerül, esélye sincs a menekvésre. Könyörtelenül végeznek vele. Legyen az bárki, nem lesz kiútja, csak a halál. És ahogy Rose elé néztem az utóbbi időben, ha ő kapja el, akkor a fickó a végén már könyörögni fog a megváltásért.
- Bosszút akar állni Emmett miatt – biztos voltam benne, hogy ezért ilyen eltökélt.
- Igen, mindig kiborul, ha Emmettnek baja esik. Nincs hozzászokva az ilyen dolgokhoz, nem nagyon fordul elő, hogy Emmettnek bármi baja is esett az eddigi évek során.
- Felforgatom az életeteket! – mondtam egy nagy sóhaj kíséretében.
- Hát, mi tagadás, felkavarod az állóvizet, de kell az ember, vagyis a vámpír életébe az ilyen – mondta miközben magához ölelt. – De most menjünk enned, kell valamit.
Hát meg kell hagyni, hogy állatira éhes voltam, de ez van, ha az ember lánya nem vérre működik. Magamhoz vételeztem nagy mennyiségű szénhidrát és proteinbombát. Nem is volt más bajom, csak hogy éhes voltam, állapítottam meg magamban miután végeztünk. Másnap aztán Alice és én elmentünk a suliba. Minden szempár rám szegeződött. Már nyílt titok volt, hogy én és Edward együtt vagyunk, csak azt nem tudom, hogy kinek járt el a szája, de most nem ezért voltam az érdeklődésük középpontjába, hanem mert a banda fele arra volt kíváncsi, hogy mit láttam, a másik meg szemétnek tartott, mert magára hagytam Adamet a fájdalmával, és hogy a Cullen házba költöztem. Az egyetlen óra volt, ami a nap folyamán megmaradt bennem, az angol irodalom volt. A tanár azt kérdezte, hogy ki akar majd a megemlékezésen beszélni Asleyről. Mivel senki sem jelentkezett önként, ezért szavazni kellett. Csak arra emlékszem, hogy Mike nevét írtam a papírra. A tanár összeszedte a cetliket, majd szétválogatta.
- Josephine, ha nem gond te fogod búcsúztatni az osztály nevében Ashleyt!  – éreztem, hogy egy pillanatra megáll a szívem, de végül erőt vettem magamon, és csak némán bólintottam. – Ha kell, segítség szívesen adok neked néhány az alkalomhoz illő verset.
- Köszönöm tanár úr, de azt hiszem, tudom, hogy mit fogok mondani. – Anyám ez állati, miért pont én.
Azt sem vettem észre, hogy hogyan jutottunk haza, és hogy hogyan teltek el a napok a temetésig. Csak arra eszméltem, hogy Edward mellett ülök a Volvóban, és hogy a temető felé hajtunk, kettesben és meglehetősen lassan. Edward szótlan volt, és még csak a gondolataiba sem engedett be. Valahogy elzárkózott tőlem, egyrészt fájt, másrészt viszont elviselhető volt, nem éreztem a marcangoló bűntudatát. Én ragaszkodtam hozzá, hogy kettesben menjünk, azt hittem tudunk beszélni, de még csak rám sem nézett. Többiek, mármint Alice, Rose, Jasper és Emmett a Wranglerrel jöttek mögöttünk. Carlisle és Esme pedig a Mercedessel. Edward leparkolt a kocsival, majd kiszállt, kinyitotta az esernyőjét, és kisegített az autóból. Éreztem, hogy a tenyere az enyémhez simul, és hűsítően hat a testemre. Minden porcikám remegett, odaléptünk a tömeghez. Végignéztem magunkon, megint csak én lógtam ki a sorból. A Cullenek még ebben a gyászos szerelésben is úgy néztek ki, mint az angyalok, csak én festettem úgy, mint egy koporsószökevény. Aztán megláttam Adamet, ott állt Ashley anyja mellett, a nő másik oldalán pedig Ash édesapja. A nő hangosan zokogott, a férfi csak némán állt a felesége mellett és a fekete koporsót bámulta.
- Menni fog? – kérdezte Edward miközben megszorította a karom. Én csak bólintottam, majd lassan kiléptem a vámpírjaim közül. Éreztem, ahogy a kezem kisiklik Edward ujjai közül.
- Kell még egy szó mielőtt mennél,
kell még egy ölelés, ami végig elkísér.
Az úton majd néha gondolj reám,
ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár!
Nézz rám, és lásd: csillagokra lépsz,
nézz rám, tovatűnt a régi szenvedés.
Hol a fák az égig érnek, ott megérint a fény,
tudod jól, hova mész, de végül hazatérsz – mondtam monoton hangon, majd a koporsóra dobtam azt a szál fehér rózsát, amit egész idő alatt a kezemben szorongattam. Adam arcát fürkésztem, de nem láttam benne semmit. Ő tartotta a szülők feje felette az esernyőt, és ő maga meg ázott az esőben. Félelmetes volt, így nyúzottan megviselten és fáradtan. Már Carlisle is aggódott miatta, a történtek óta el sem hagyta a kórházat, nem csinált mást csak, az ügyeleten volt. Miután elmondtam a szöveget, visszaléptem Edward mellé, és mellette állva hallgattam végig a szertartást. Miután vége lett egyszer csak Adam termett mellettem.
- Hazajössz velem? – kérdezte alig hallhatóan. Hallottam, ahogy Edward csak annyit mond. Menned kell, most csak rád van szüksége. Én meg csak bólintottam, majd kettesben sétáltunk a Challengerhez én vezettem, és Adam nem volt hajlandó megszólalni. Ezek ketten összeesküdtek ellenem, és ezzel akarnak a sírba vinni. Aztán leparkoltam a ház előtt, a Crystal Palace előtt, ami az otthonom volt régen, de már nem jelentett mást csak egy helyet, ahol életem eddigi részét töltöttem. Már másutt van az otthonom, már egészen mást jelent a családi fészek.
- Megjött az ágyad. A nagy kavarodásban el is felejtettem mondani– jelentette be Adam és a hálószoba felé indult. Az ágyam huhh, az is csak egy elterelő hadművelet volt. Nem is azért találta ki, mert valaha használni akarta velem azt az ágyat. Csak azért, hogy bennem reményt keltsen, hogy egyszer a közeli jövőben talán beteljesül a szerelmünk. De végül rá kellett jönnöm, hogy távol akar tartani Forkstól, míg kiderül, hogy ki gyilkolássza az embereket az erdőben. Olyan kis naiv vagy mondta egy hang gonoszul a fejemben, talán a lelkiismeretem, vagy valami hozzá hasonló.
- Minden az én hibám! – fakadt ki Adamből a felgyülemlett érzelem. – Nem vigyáztam rá eléggé, nem szerettem őt eléggé.
- Nem a te hibád! Nekem nem kellett volna idehívnom téged és akkor sosem akaszkodik rád, és ez az egész nem történik meg, akkor most nem lenne bűntudatod! – pontosan tudtam, hogy mit érez. Egy marok bűntudatot és egy nagy halom szánalmat, szánalmat saját maga iránt. Most már tudom, hogy a szánalom az emberi érzések közül a legelviselhetetlenebb.
- Pihenned kell, szörnyen nézel ki! – állapítottam meg, ahogy Adamre néztem.
- Itt maradsz mellettem, félek egyedül elaludni? – kérdezte közben pedig elnyúlt az én új ágyamon. Hát meg kell, hogy valljam nem így akartam felavatni, és nem vele. De hát ez van, most erre van szüksége. Adam lefeküdt az ágyon a finom selyem paplan közé, Alice gondoltam magamban, pont illett a színe ahhoz a szex hálóinghez, amit ő választott.
- Persze hogy itt maradok melletted, ameddig csak szeretnéd – mondtam majd hozzábújtam, és úgy aludtunk el egymás mellett. Átaludtuk a délutánt, az éjszakát, és másnap délkörül ébredtem fel. Adam már nem volt a szobában, hangokat hallottam a konyha felől. Adam reggelit készített, pont olyan volt, mint amikor megérkezett, most mégis elválasztott tőle egy fél világ. Mire beléptem volna a konyhába kopogtak.
- Kinyitom! – mondtam majd az ajtó felé indultam. Vajon ki lehet az, talán Edward. Nem már érezném az illatát, biztosan nem Edward. Kinyitottam az ajtót és Ashley apukájával találtam szembe magam.
- Szia! – mondta. – Remélem nem zavarok? – kérdezte, mikor meglátta rajtam, hogy mennyire meglepődtem.
- Nem dehogy is, csak tessék beljebb jönni.
- Én, nem akarok alkalmatlankodni, csak szeretnék elköszönni tőletek.
- Elköszönni? – kérdeztem vissza.
- Igen, tudod, mi ma elköltözünk az városból, talán még az államból is. – ezek szerint nincs, konkrét tervük csak el akarnak menni innen, és szabadulni az emlékektől.
- Meg tudom érteni! – csak ennyit tudtam kinyögni, ő meg csak vállat vont, és keserűen csak annyit gondolt, ugyan tudod is te mit érzek most.
- Még meg sem köszöntem a szép beszédet a szertartás elején.
- Ashley a barátom volt.
- Igen szeretett téged. Adam itthon van? – kérdezte.
- Igen a konyhában.– Azzal a konyha felé indultunk.
- Szervusz, fiam! – mondta Adamnek, majd megölelte őt. – Tőled is el akarok búcsúzni, és őt szeretném neked visszaadni. – csak most vettem észre hogy nála van az a kis korcs, amit még Ash kapott Adamtől. – Nekünk annyi emlékünk van Ashleyről, te pedig olyan kevés időt tölthettél vele. Szeretném, ha megtartanád, és ha mindig arra emlékeznél, hogy mennyire boldog is volt a lányom melletted! – Adam még csak szólni sem tudott a meglepődöttségtől. Mire észbe kapott a férfi már újra magához ölelte.
- Vigyázni fogok rá, ígérem! – mondta végül, majd az ajtóhoz kísértük őt, és ott újra mindkettőnktől elbúcsúzott. Ashley mamája a kocsiban ült. A szemei vöröslöttek a sok sírástól, de egy apró, futó mosoly jelent meg az ajkán, ahogy meglátott bennünket. Mi intettünk neki, ő meg csak a fejével biccentett. A kiskutya önfeledten futkározott a lakásban fel alá, végig Adam nyomában volt.
- Mi a terved ezek után? – kérdeztem olyan 5 óra körül, már nem bírtam tovább, idegesített, hogy nem hajlandó megszólalni.
- Mármint mire gondolsz? – kérdett vissza.
- Csak úgy általában kérdem – magyaráztam.
- Ha a kutyára gondolsz, akkor azt hiszem, egy menhelyen lenne a legjobb helyen. Én napokat dolgozom, te meg napokat nem vagy itthon.
- Ez most szemrehányás akart lenni? – kérdeztem emelt hangon.
- Miért kapod fel a vizet, ez az igazság, iderángattál ebbe a koszos porfészekbe, hogy szükséged van rám, én meg ott hagytam mindent, és erre ez a hála.
- Nem értem mi bajod, miért akadtál ki pont ezen ennyire. Elhiszem, hogy fáj, hogy elvesztetted Ashleyt, de ő nekem is pont annyira fontos volt, mint neked.
- Hát te egyáltalán nem érted, nekem ő nem jelentett semmit, és ez a legszörnyűbb az egészben. Csak azért volt az egész, mert tudtam, hogy te örülnél neki.
- Adam, kérlek, ezt most hagyd abba! – mondtam és hátat fordítottam neki.
- Ne menj el, szükségem van rád! – kapta el a karom, éreztem, hogy végigfut a testemen a bizsergés, és hogy nem tudom legyűrni a remegésem.
- Jobb, ha elengeded! – hallottam meg egy harmadik hangot, aki az előbb még csak a közelben sem volt.
- Megjött a te kis hősöd! – mondta Adam egy merő gúnnyal, és azzal elengedte a karom. – Menj csak nyugodtan hozzájuk, én már nem vagyok neked elég jó, sem én sem Joseph! – ez volt az utolsó, amit hallottam, a világ színei megváltoztak, torz volt minden, a homályból csak azt láttam, ahogy Adam a hátsó ajtón távozik, aztán ahogy Edward a karjaiban visz ki a kocsihoz.