Még az alvás is megvisel, annyira rossz Ashleyvel, elveszi az ember életkedvét, meg az energiáját. Hihetetlen, hogy tud valaki ennyire elviselhetetlen lenni. De Josie-t sem bánthatom meg, ő a legfontosabb a számomra, és neki számít, hogy én Ashleyvel kavarjak. Bár nekem a kiscsaj nem jelent semmit. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal ébredt Adam. Hosszasan ásított, majd nyújtózott. Fel kellene kelni, Carlisle is vár a kórházban, furcsa nekem az a férfi, túl feltűnő az érdeklődése Josie iránt. És ott van még, azaz Edward gyerek, na, az ő képe kifejezetten ellenszenves a számomra. „Adam féltékeny vagy, ez az egész nem szól másról, csak hogy még mindig nem tudod feldolgozni azt, hogy Josie nem úgy szeret, ahogy azt te szeretnéd.” Figyelmeztette egy hang a fejében. Keresnem kell valami fájdalomcsillapítót, annyira hasogat a fejem a múlt éjszakától. Ashley teljesen kikészít, az állandó nyafogása, a dörgölődése, és ahogy viselkedik, ahogy néz, ahogy lélegzik. Adam felült az ágyon, kiropogtatta a csigolyáit. Majd lerántotta magáról a takarót, furcsa, csak boxer van rajta, legtöbbször fel szokott venni egy sortot, vagy egy egyszerű rövidnadrágot... most viszont semmi, csak egy boxer, az ágya mellett sincs semmi ruha. Elindult a hálóból a földszinti fürdő felé, először semmi furcsát sem látott, később viszont a lépcsőnél egyre erősödő vérnyomokat. Amik egészen a bejárati ajtótól jöttek. Adam a ruhái kutatásával folyatta a reggelt. Az ingjét az előszoba padlóján találta, lehajolt érte felemelte és akkor látta, hogy a finom anyag szanaszét van szaggatva, és tocsog a vértől. Adam csak akkor vette észre, hogy az egész testét apró sebek borítják. Mi a frász történhetett az éjszaka, amire nem emlékszik. A vérfoltok az erdő felé vezettek, „el kell tüntetnem” tudatosult Adamben a dolog. Először a házban takarított ki, majd összeszedte a véres szakad ruhákat, begyújtott a kandallóba és elégette azokat. Ő közben a fürdőbe ment és nekiállt lemosni magáról a koszt és a vért. Végig azon gondolkodott, hogy vajon mi történhetett Ashleyvel, hogy hol lehet, miért nincs mellette, és főleg hogy miért véres és szakadt a ruhája. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal a fejében mosta le az izmos testét. Egy száraz törölközőt tekert a dereka köré. A vizet még nem csukta el, hogy mindent lemosson, esetleges ott maradt vér és sár nyomát. Közben megborotválkozott, és mire végzett mér teljesen meg is száradt. Visszament a szobájába, becsukta maga után az ajtót, és Ashley számát tárcsázta a mobilon. A telefon még csak csörögni sem csörgött, valami olyat mondott a gépi hang hogy a szám nem elérhető. Adam mérgesen vágta az ágyra a készüléket. Fordult egyet a szobában, hogy valami ruhát keressen magának, végül mégsem vett ki semmit a szekrényből, csak lehuppant az ágyra és újra a kezébe vette a telefont. Úgy döntött felhívja Carlisle-t.

Alice leparkolt a ház előtt. A Sebring és a Challanger is a ház előtt állt. Ezek szerint Adam is otthon van. Még kicsit gyenge voltam, csak lassan tudtam kimászni a kocsiból. Most Emmett Wranglerével jöttünk, ragaszkodott hozzá, bár láttam rajta, hogy szívesebben jött volna velem, vagy annak még jobban örült volna, ha egyáltalán nem megyek sehova. Alice úgy döntött, hogy nem jön be velem. Ennek nagyon is örültem. Most jobb lesz kettesben Adammel. Tudtam, hogy nem szerette szerelemmel Ashleyt mégis megviseli az elvesztése. Lassan nyitottam ki az ajtót.

- Adam itthon vagy? – kérdeztem, de nem jött válasz. – Adam az isten szerelmére válaszolj! – de még mindig semmi. Fura szag terjengett a nappaliban, égett ruha és vérszag keveréke, émelyítő volt. Válasz nem jött sehonnan sem, elindultam az emeletre, biztosan a szobájában van. Az ajtó be volt csukva, talán alszik. Óvatosan kopogtam, de a választ nem vártam, meg csak benyitottam az ajtón. Adam ott állt előttem, teljes valójában, egy szál törölközővel a dereka körül.

- Hát te meg mit keresel itt? És miért vágsz ilyen riadt képet? – nézett rám azokkal az eszelős kék szemeivel.

- Csak aggódtam érted, nehogy valami őrültséget tégy – mondtam és azonnal a nyakába borulva zokogni kezdtem. Éreztem az érzéseit, főleg hogy nem tud velem mit kezdeni.

- Én őrültséget? Ugyan miért?

- Te nem tudsz semmit? – kérdeztem vissza, közben egyenesen a nyakába vettettem magam.

- Nem, mit kellene tudnom? – Oké ezt most, hogy mondjam el neki, hogy mondasz el valakinek egy ilyen hírt, hogy a lány, akivel épp járt meghalt, és aki olyan fiatal volt, és olyan értelmetlenül fosztották meg az élettől. – Beszélj! – parancsolt rám, miközben eltolt magától.

- Adam, annyira nagyon sajnálom, de Ashley meghalt, megölték.

- Kik? Hogyan? Mikor? – csak úgy záporoztak belőle a kérdések, közben pedig az ágyra rogyott. Annyira zaklatott volt, hogy nem voltam képes hallani a zavaros gondolatait.

- Az erdőben találtak rá, egy állat végzett vele – magyaráztam, mellé ültem az ágyra és a csupasz vállára raktam a kezem. Ő elhúzódott tőlem, a tenyerébe temette az arcát. – Nem a te hibád, nem tehetsz semmiről – a hangom fojtott volt, semmi meggyőző ereje.

- Te nem értesz semmit, nem emlékszem a múlt éjszakára, nem vigyáztam rá. Miattam van minden – és tényleg nem éreztem mást, mint a mardosó lelkiismeretét, annyira elviselhetetlen volt vele lenni, hogy rendes fizikai fájdalmat éreztem, üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. Mégis ott ültem mellette a hátát simogatva, tűréshatáron voltam, de nem tágíthatok mellőle. Ő hirtelen felugrott az ágyról, és a lelkiismeret furdalását az elszántság és az eltökéltség váltotta fel. Megszédültem a hirtelen változástól, alig tudtam felállni, ez az érzés is vulkánként tört elő belőle, ez is legalább annyira fájdalmas volt a számomra.

- Most hova mész? – kérdeztem mikor láttam, hogy épp öltözni kezd.

- A kórházba, műszakban vagyok – jelentette ki, majd hátat fordított nekem és a földre dobta a törölközőjét. Éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér, és amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a szobát. Odalent aztán hirtelen megtorpantam, olyan volt mintha egy láthatatlan falba ütköztem volt. A szemem elé siklott egy látomás. Az erdő, éjszaka, Ash hangja, egy sikoly, egy üvöltés, egy újabb fájdalmas sikoly. Majd morgás, és az erdő átváltott a Cullen ház nappalijára. Edward morgott. Épp Emmett felé rohant.

- Miért engedtétek el? – ugrott neki Emmettnek, mint a ketten a földön landoltak, letarolva az útjukba kerülő összes bútort.

- Nem lehetett megállítani, és amúgy is Alice vele van – magyarázkodott Emmett.

- Nem is akartátok megállítani, nektek teljesen mindegy, hogy mi lesz vele – fakadt ki Edward. Még így a város másik végéből is éreztem, hogy mennyire szenved. Adam bűntudata csak egy felszínes kicsinyes érzés volt az mellett, ami Edwardból áradt.  Elhessegettem magamtól a látomást, összeszedtem minden erőmet, és elhagytam a házat. Alice idegesen kopogtatta az ujjait a kocsi kormányán. A járó motor felbőgött, ahogy meglátott az ajtóban. Sietnünk kell, üvöltött felém. Ezek szerint ő is látta, amit én. Tudtam, hogy nincs idő a késlekedésre, hogy azonnal indulnunk kell. A gondolat, hogy a család bármelyik tagjának baja eshet újabb energiahullámot küldött szét a testemben. Az egyik pillanatban még az ajtóban álltam, egy fél gondolatnyit azon töprengtem, hogy beszélnem kellene Adammel. A másikban meg Emmett böhömnagy kocsijában, útban a ház felé. Megint esett az eső, Alice-nek mégis volt annyi ideje, hogy rám nézzen.

 

- Jól vagy? – kérdezte miközben elengedte a kormányt, megfogta a kezem.

- Igen jól vagyok, csak ne késlekedjünk – szóltam, Alice a szemembe nézett, láttam benne magam, és hogy nem sikerült meggyőznöm őt az állapotom felől. Éreztem, ahogy a gázba tapos, és a kocsi meglódul alattunk. Csak pillanatok kérdése volt, és már le is állt a motor a garázsban. Kiszálltam és hallottam az emeletről szivárgó üvöltéseket.

- Edward könyörgöm, erről senki sem tehet – Esme esdeklő hangja volt, összetéveszthetetlen, válasz nem jött rá csak egy újabb üvöltés, és a fa recsegése.

- Edward Anthony Masen azonnal hagyd abba – reccsent fel egy hang, mi is épp akkor értünk fel az emeltre, ahol az egész közjáték folyt. – Ha így viselkedsz, nem érdemled meg a Cullen nevet – még sosem hallottam Carlisle-t így beszélni, de ahogy elnézem a szobában összegyűlteket szinte biztos vagyok benne, hogy még ők sem hallottak ilyen szavakat a családfő szájából. Éreztem, ahogy mindenki megdermed, először Edwardra néztem, aki feszülten bámulta Carlisle-t. Én is ráemeltem a tekintetem, hatalmas volt és félelmetes, úgy magasodott a család fölé, mint egy hatalmas óriás. Hatalmasabb volt, mint Emmett félelmetesebb, mint Jasper, higgadtabb, mint Edward általában, és szebb, mint a lányok összességében. Pontosan tudtam, hogy miért ő a család feje, szíve és lelke egy személyben, határozott volt, és eltökélt.

- Ha így látod - válaszolta Edward vontatottan, majd felszegte a fejét, és büszkén indult az ajtó felé.

- Ha most átléped azt a küszöböt, akkor nem vagy a család tagja többé – a hangja még mindig tele volt haraggal, de érezni lehetett benne a mérhetetlen fájdalmat. Én tudtam, hogy nem azért, mert Edwardra haragudott, hanem mert ezeket a szavakat kellett kimondania. Minden olyan lassan történt, a másodpercek perceknek tűntek. És én ott álltam a saját félelmeimmel, hogy Edward tényleg elmegy, és hogy ez az én hibám. A bűntudat a csontomig hatolt, aztán koncentráltan rám zúdult a család többi tagjának érzelmi kitörése. Ezt már nem tudtam elviselni, még a családét csak-csak, de Edwardból áradó rengeteg bűntudatot, fájdalmat, bánatot már nem. A képek lassított filmként peregtek le a szemem előtt és minden olyan volt mintha kívülről néztem volna végig az egészet. Éreztem az arcomon, ahogy elsuhan mellettem a nap, Edward volt. De aztán ez a nap, eltűnt, és csak egy feketelyuk tátongott a helyén. Ahogy ellibbent mellettem, éreztem a tekintetét az arcomon.

- Nem mehetsz el, most nem, így nem – mondtam majd összeestem.

- Lehetnél tekintettel a családodra – mondta megrovóan Jasper.

- Ő – mutatott Carlisle-ra – azt mondta, hogy nem vagyok rá méltó, hogy Cullen legyek.

- Mert így viselkedsz – vágta oda neki Emmett.

- Gyerekek, kérlek, ezen ráérünk vitatkozni. Josephine-nek nyugalom kell, és ha most veszekedni fogtok, attól neki nem lesz jobb – mindenki csak állt és egyként bámultak Edwardra. Aki nem moccant. – Fiam, később – mondta Carlisle és Edward vállára rakta a kezét, majd mind a ketten az ájult lány fölé hajoltak. Edward a karjába vette az eszméletlen lányt, majd elindult vele, Carlisle emeleti dolgozószobájába.

- Jól vagy? – kérdezte ismét Alice, de most a szerelmének intézte a kérdést, aki megviselten újra feketén izzó szemekkel ált vele szemben

- Nem vagyok jól, de ez most nem számít – válaszolta lágyan.

- El kellene menned innen – mondta szomorúan Alice.

- Nélküled nem megyek sehova, és te nem vagy hajlandó itt hagyni Josephine-t.

- Hát nem - válaszolta a lány.

- Meg amúgy is, nem hagyhatom őt itt én sem. Szüksége van rám. Nem tud megbirkózni az érzelmekkel, segítenem kell neki, hogy ezt át tudja vészelni, hogy kezelni tudja, hogy szeretni tudja Edwardot. Itt kell maradnunk mellette, és szeretnünk őt, mint egy testvért, egy gyermeket – Alice csak elképedve bámult a szerelme szemébe, alig tudta elhinni, hogy ezeket a szavakat Jasper szájából hallotta. Senki iránt nem mutatott érzelmet azelőtt, csak azért volt itt, mert Alice is, de most valami megváltozott, ez a lány mindent és mindenkit megváltoztat maga körül. Edward sem szeretett még így senkit.

- Pihenj kicsit, és hagyjuk folyni az eseményeket a maguk medrében, majd meglátjuk, hogy mit is tartogat a család számára a jövő – suttogta Alice, majd Jasper karja köré fonta a sajátját, és elindult vele az emeltre. Nem mentek sem Carlisle, sem Edward szobájába, hanem a sajátjukba. Alice az ágyra ült Jasper pedig mellé.

- Olyan kevésszer mondom a szemedbe, hogy mennyire fontos vagy nekem, hogy mennyire szeretlek. Te vagy nekem a minden, te vagy a lét, az élet, az öröm, a boldogság. Vágtat a vérem, mint egy táltos, vágom utánad. Kérlek, bocsáss meg nekem, hogy nem vagyok elég jó neked – mondta a férfi lesütött szemekkel. Így a saját bűntudata, most hogy kiült az arcára még jobban kiemelte azokat a szörnyű sebeket az arcán, amik sosem tűnnek el, amik mindig emlékeztetni fogják arra, hogy hogyan is élt egyszer régen.

- Jasper, édesem – mondta Alice és a tenyerébe fogta Jazz arcát. – Neked nincs miért bocsánatot kérned, a szerelem nem erről szól, aki szeret, annak nem kell bocsánatot kérni, és akit szeretnek annak nincsenek bűnei. És én csak téged szeretlek.

- Túl jó vagy hozzám – mondta Jasper majd megcsókolta a lányt.

- Igen, de csak, mert megérdemled. És amúgy is most mindenkinek nyugira van szüksége, szóval most a legkevésbé sem szabad, hogy bűntudatod legyen.

- Azt hiszem, hogy jobb lenne, ha most Edward mellett lennénk – mondta Jasper. Alice csak bólintott, de nem követte a férjét.

- Azonnal utánad megyek, csak átkapok valami kényelmesebbet – elég átlátszó kifogás volt, de tudta kezelni az ilyen helyzeteket. Jasper is tudta, hogy Alice most magányra vágyik, és hogy valamit el kell rendeznie magában. Szóval csak egy lágy csókkal búcsúzott, és amint becsukta maga mögött az ajtót, Alice újra az ágyra ült. Érezte, ahogy a látomás az agyába kúszik, ahogy elnyomja az érzékelését. Fákat látott, egyre élénkebben, egyre tisztábban, sziklákat, amiket beborít a moha. Edwardot és egy lányt, aki nem Josie. Egy idegen eddig számára ismeretlen barna hajú, barna szemű lányt, egy embert.

- Nem tudod, mióta várok rád – mondta Edward mélyen a szemébe nézett és megérintette a lány nyakán lüktető ért. - Az Oroszlán beleszeretett a Bárányba – mondta Edward, erre a lány közelebb hajolt Edwardhoz.

- Micsoda buta Bárány – suttogta.

- Micsoda beteg, mazochista Oroszlán. – Alice látomása elhalványult, majd egy mezőt látott apró lila virágokkal, napsütést, és Edward teste szikrázott. A lány meg ott feküdt mellette a fűben és csodálta Edward testét.

Alice a következő pillanatban már újra a szobájukban volt, a jelenben, és csak a lány arca lebegett a szeme előtt. Vajon ki lehet és vajon hová tűnik majd Josephine.