Szép város
Seattle egy unalmas nagyváros volt számomra. Gyorsan el is hagytam a területét. Még az evés sem esett annyira jól, mint egyébként, pedig bőven akadt finom falat. Talán észak felé haladva a ritkán lakott részeken lesz valami. Mindig abban reménykedtem, hogy a következő majd jobb lesz. Persze, soha nem alakult így. Soha nem egy ritkán lakott rész következett, hanem egy nagyváros. Lassan körbejártam Nyugat-Amerikát, és még nem találtam semmit. Semmit, ami igazán érdekelne. Úgy döntöttem, hazamegyek mielőtt megint csalódok majd a világban. Megint, mint már oly sokszor. Nem siettem, hiszen vámpír időmből tökéletesen kitelt, hogy valahova egy vagy két nappal később érjek oda. Éhes sem voltam, mert Seattle elég nagy volt hozzá, hogy egy-két áldozattal több legyen az átlagnál.
Valószínűleg még így sem tűnt fel senkinek az ottlétem. Furcsa mód valami vonzott. Nem tudtam még hova, de valami volt. Egy nappal később értem el Forksot. A távolból csöndes kisvárosnak tűnt. Egy olyan helynek, ahol bárki szívesen élne. Úgy döntöttem maradok néhány napra, hogy körbenézzek. Ki tudja megmondani, talán végleg maradok majd. Végleg, hogy ne kelljen folyton vándorolnom. Már meguntam az állandó menekülést és vándorlást. Nem azért, mert van állandó lakásom nem is egy, de igazából egyikben sem éreztem otthon magam.
- Jó napot! Segíthetek? – kérdezte egy idegen az utcán sétálva.
- Nem köszönöm. Csak átutazóban vagyok – válaszoltam.
Egyelőre csak átutazóban, de még az is lehet, hogy végleg. Az egész napom ezzel telt el. Jártam a városka utcáit, és a környéki erdőket. Már igazán rám fért volna egy ruhaváltás, de esélytelen volt. Gyűlöltem azt, amit viseltem. Viszont meztelenül sem lehettem, mert úgy nehezen tudtam volna elvegyülni az emberek között. Szerettem az emberek között lenni, mert így könnyebb volt kiválasztani az áldozataimat. Mondjuk úgy, hogy játszadoztam csak ők nem tudtak róla. Napokig követtem őket, néhányat még el is csábítottam, mielőtt lakmároztam volna belőle.
Másnap ismét elindultam felfedezni a várost. Ezúttal a képességemet is szándékoztam bevetni. Nem akartam, hogy valaki felismerjen. Igazság szerint nem is érdekelt, ha valaki felismert volna. Majd azt mondom, hogy eltévedtem. Egy turista nem okozhat komoly problémákat egy városban. Egy olyan kisvárosban, mint Forks talán fel sem tűnik. Kicsi, de nem annyira, hogy mindenki tudjon mindenről. Bementem egy kisebb ruhaboltba körbenézni. Mindjárt megakadt a szemem egy szép darabon. Kerestem egyet a méretemben, de csalódnom kellett. Pontosabban meglepődtem. Egy darab volt, és az is a méretemben. Kértem hozzá egy cipőt is. Az eladónő áradozott, hogy milyen jól nézek ki, ami nem volt meglepő. Azt látta, amit akartam, hogy lásson. Még én is meglepődtem rajta, hogy nem kellett sokat csalnom. A képességem miatt bármit meg tudtam tenni. A lényege, hogy tudom befolyásolni mások gondolatait. Így verőfényes napsütésben tudtam sétálni anélkül, hogy bárki látta volna ragyogó bőrömet. Régóta éltem már így, de csak az utóbbi néhány száz évben foglalkoztatott valami.
Kiléptem a boltból és további sétára indultam. Két utcasarokra jártam csupán, amikor szembe jött velem egy… vámpír. Egy másik vámpír is volt a városban, és nem is akármilyen. Nem akartam lebukni előtte, így még jobban koncentráltam a képre, amit láthatott rólam. Ha mázlim volt, akkor nem érezte meg rajtam, hogy én is vámpír vagyok. Nem érdekelt, ha megérezte. Nagyon helyes volt, de hiányzott valami. Talán egy szikra. A kettőnk között vibráló feszültség. Nem tudom melyik, de valami igen. Ennek ellenére számít valamit? Nem. Egyértelműen nem. Sajnos csak egy pillanat volt, ahogy elhaladt mellettem. Aranybarna szemei elgondolkodtatóak voltak számomra. De nem most. Most arra kellett koncentrálnom, hogy ne vegye észre vámpír létemet.
Sikerrel jártam, de ezt csak akkor mertem kijelenteni, amikor már néhány utca elválasztott minket. Elhagytam a város területét és azon kezdtem morfondírozni, hogy mit tegyek a továbbiakban. Újra és újra az jutott eszembe, hogy mi lehet a sráccal. Meg kellett tudnom, hogy állandó lakos-e vagy sem. Ha igen, akkor semmiképp sem maradhattam. Gyűlöltem azokat a helyeket, ahol rajtam kívül más vámpír is élt. Túl nagy volt a valószínűsége, hogy összeakadunk, és akkor egyikünknek meg kellett halnia. Volt már rá példa. Nem volt könnyű a harc, de nyertem. Nagy árat fizettem érte. Az akkori társam az életével fizetett érte. A nyamvadtak a tengerentúlon még mindig üldöznek az esett miatt. Addig jó nekik, amíg egyedül vagyok. Na, és persze, senki sem tudja a titkomat. A titkomat, ami alapjaiban rengeti meg a feltevést, hogy vámpír vagyok.
A rengeteg morfondírozás közepette elindultam vissza a városba. Ki kellett derítenem, hogy az a vámpír állandó lakos-e ebben a községben. A baj ezzel az volt, hogy semmit sem tudtam róla. Nem számított, hiszen a képességemmel bárkinek megmutathattam. Vagy vagyok annyira gyors, hogy körbejárjam a várost. Keresni kezdtem valakit, hogy feltehessem a kérdésem. Egy üzletbe mentem be. Ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak.
- Jó napot kívánok!
- Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen az eladó.
- Csak egy kérdésem lenne. – Elé toltam egy üres papírlapot, amire gondolatban kivetíttettem az ismeretlen képét. – Őt keresem. Tudna nekem segíteni?
- Ő Edward Cullen. Mi dolga vele?
Hallottam a hangjában a félelmet. Az ösztönei azt súgták, hogy maradjon távol tőle. Még a képtől is félt, ezért tett néhány lépést hátrafelé. De legalább tudtam a nevét.
- Hol találom meg? Tudja, fontos dologról szeretnék beszélni vele. Halaszthatatlan a jövőjére nézve.
- A családjával él a város határában.
Nem tudtam többet kiszedni belőle, de nem is akartam. Nem akartam feltűnést kelteni a kérdezősködésemmel, ezért gyorsaságomat kihasználva csináltam egy kis rumlit. A pult mögött álló asszony viszont ezt már csak akkor vette észre, amikor kiléptem a helyiségből. Ott álltam a járdán és azon gondolkodtam, amit a nő mondott. „A családjával él a város határában.” Ez azt jelentette, hogy nem egyedüli vámpír, de hányan lehetnek? Nem számít, mert állandó lakos itt, tehát nekem mennem kell.
Elhajtott előttem egy fekete Mercedes. Nem láttam a benne ülőket, de vámpírok voltak. Aztán elment mögötte egy feltűnő piros kocsi is. Ők is vámpírok voltak. A következő egy sárga Porsche volt. Két vámpírral, de ezek közül egyik se Edward. Ez már túl sok vámpír volt a maradáshoz. Elindultam az út felé, amikor lefékezett előttem egy ezüst Volvo. Ebben az autóban ült Edward. Először nem is mertem ránézni. Féltem, hogy felismer majd. Ennek pedig minden esélye megvolt a tökéletes memóriának köszönhetően. Elindultam át az úton, hogy ne álljak az út szélén olyan esetlenül. Nem akartam, felkelteni a figyelmét azzal, hogy csak úgy ott állok. Egy pillanatra felnéztem, hogy lássam, mit csinál.
Tekintetünk találkozott minek következtében elvesztettem az irányítást a saját képességem felett. Az eddig jól beidegződött képzeletem és gondolataim eltűntek. A srác mellett ülő lány nem véletlenül volt vele. Láttam a szemén, hogy mennyire odavan érte. Képzeletem messzire szárnyalt. Átértem az út másik oldalára, de még mindig nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy én veszem át a lány helyét.
- Nyamvadt vérszívó! Azt hittem nem vártok meg és majd rohanhatok utánatok.
Az újonnan érkezett beszállt a kocsiba. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy vámpírok, de az újonc nem. Reménykedtem benne, hogy csak tévedek. Előfordult már, hogy valakiről azt hittem vámpír, de kiderült, hogy nem. A gondolataim annyira más irányt vettek, hogy jobbnak láttam tovább állni. Visszatértem az eredeti képhez, amit kialakítottam magamról. Addig volt jó, amíg más azt látta.
Azonban egy pillanat alatt megváltozott. Elment mellettem egy férfi. Az illata olyan fenséges volt, hogy a képzeletem azonnal eljátszott a gondolattal, hogy fogok lakmározni belőle. Hangos fékcsikorgást hallottam. Hátranéztem és láttam a Volvót a következő kereszteződésnél. Edward és a mellette ülő lány is kiszállt a kocsiból. Visszatértem a saját képmásomhoz és besurrantam egy sikátorba. A lehető leggyorsabban el akartam hagyni a várost. Tudtam, hogy kettejükkel is gondba lennék harc esetén egy ilyen helyen, de ha többiek visszajönnek, akkor esélytelen lenne a győzelmem.
Nem ismertem magamra mikor kiértem az erdőbe. Megfutamodtam egy feltételezés miatt. De a feltételezésnek igen is volt értelme. Nem szórakozásból mászkál együtt ennyi vámpír. Nem húzhattam tovább az időt. Biztonságos távolságba kellett jutnom a várostól, és az éjjel leszálltával elhagyni a környéket. Nem mintha számítana, hogy éjjel vagy nappal. Egy vámpír látását nem befolyásolja. Abból a szempontból talán jobb is lenne, hogy nappal, mert halandó szemtanúk vannak. Így viszont nem volt szemtanú. Talán még az én javamra is tudnám fordítani a dolgot.
Valamit még mindig nem értettem. Feltelepedtem egy fára, és úgy gondolkodtam tovább.
Ha Edward valóban vámpír, akkor hogy lehet olyan barna a szeme? Az eddigi vámpírok mind vörös szeműek voltak. Mondjuk az én zöld szemem se hétköznapi, de talán kapcsolatban van a többi meglepő tulajdonságommal. Az éjszaka lassan közeledett. A férfiról meg is feledkeztem. Mázlista, hogy megmaradt az élete. Elindultam Kanada irányába, így távol kerülve a kisvárostól. Egy nagyobb tisztásra értem, amikor megéreztem először két majd még három vámpírt. De mintha más is lett volna a közelemben. Fogalmam se volt róla, hogy micsodák. Álltam a mező közepén, és figyeltem a körülöttem lévő zajokra. Hirtelen megjelent a piros sportkocsiból ismert férfi. Aztán a sárga Porschéban ülő férfi is kilépett a fák takarásából. Lassan közeledtek felém.
Egy ideig álltam egyhelyben, majd én is hátrálni kezdtem. Próbáltam bevetni ellenük a képességem, de valamiért hatástalan volt. Talán ezért is kezdtem el hátrálni. A végén megtorpantam, és úgy döntöttem, hogy szembenézek ellenfeleimmel. Hangos és félreérthetetlen morgás tört fel torkomból. Ők megtorpantak, de le mertem volna fogadni, hogy nem ezért. Léptem néhányat feléjük, de ők nem mozdultak. A hátuk mögül megéreztem az idegen erők mozgását. Szétváltak, ami rossz volt nekem. A két férfire még tudtam figyelni, de megosztani már nem ment. Döntenem kellett, hogy mit teszek. Szembeszállok a két vámpírral, nekiesek az idegeneknek vagy elmenekülök. Az első két esetben ott volt a lehetőség egy meglepetésszerű támadásra. A harmadik azért nem lett volna szerencsés, mert meg kellett osztanom a figyelmem. Nem tartott sokáig, mire meghoztam a döntésem. Nekiestem a két férfinek.
Megpróbáltam külön választani őket, hogy nagyobb legyen az esélyem. Semmi sem sikerült, amit elterveztem. A nagyobb darab erősebb volt nálam, de nem gyorsabb. Tetszett az előnyöm. Ha úgy éreztem, hogy bajban vagyok egyszerűen elmenekültem. A kisebbel szemben is ez volt az egyetlen előnyöm. Ő nem volt olyan erős, de sokkal ügyesebb. Biztos több tapasztalattal rendelkezett harc terén, mint a társa. Néhány kör után csapdába kerültem. A hátam nekiütközött egy fának. Szemből ők ketten jöttek. Elöntötte a vörös köd az agyam. Azt, amit eddig kicsivel vettem komolyabban, mint egy játék, már élet-halál harc volt. Nem néztem kinek ugrok neki elsőként. Nem érdekelt, hogy mennyi sérülést szerzek, de ki kellett jutnom onnan. Nem tartott sokáig az egész. A kisebbik leráncigált a nagyobbról, és a földön kötöttem ki. Elkezdtem rángani magam, hogy kiszabaduljak az erős fogásból. Egy morgást hallottam a fejem fölött, amitől visszafogtam magam. Aztán rádöbbentem, hogy szorult helyzetben vagyok, így megint elkezdtem rángatni a végtagjaimat.
- Elég legyen!
A hang, ami megszólalt nyugodt volt. A két támadóm elhajolt felőlem. Felpattantam, és távolodni kezdtem. Amikor felnéztem, megláttam a három másik vámpírt. Nem lepődtem meg, hogy Edward közöttük volt.
- Beszéljük meg nyugodt körülmények között – szólalt meg a csapat legidősebbnek tűnő tagja. – Carlisle Cullen vagyok.
- Nyugodtan? – kérdeztem gúnyosan. – Nincs miről beszélnünk.
Megfordultam, hogy távozzak. Ki akartam használni a jó szerencsémet. Azonnal meg is torpantam, mert három farkas állt velem szemben. Hátrálni kezdtem. Inkább legyek vámpírok áldozata, mit hatalmas farkasoké. Valaki elkapta a karom, és nem engedett a szorításon.
- Beszélgetni fogunk – súgta a fülembe a nagyobb darab.
Ezt akartam elkerülni. Harc közben nem számított, ha hozzám ért, de most volt ideje átgondolni a dolgot. Azt, hogy miért nem vagyok kemény, mint a kő. Hogy miért nem vagyok olyan, mint más vámpír.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
