(Az első és az utolsó fejezet Edward szemszögéből mutatja be az eseményeket, a többi Cassie-ből.)
Más világ
Alig múlt el néhány hónap a Volturi elleni harc óta. Nagyon meglepett, ahogy végződött. Igaz, szerintem mindenki erre számított. Titokban reménykedett benne. Carlisle biztosan ebben reménykedett. Kapcsolata Aróval megváltozott ennek a dolognak a hatására. Teljesen más irányt váltott, és ezt nem tudta volna letagadni. Nem is akarta. A lényeg, hogy Nessi jól van és Bella is. Egyelőre. Bella képessége felkeltette Aro figyelmét. Így már hárman vagyunk a Cullenek közül, akikre fáj a foga.
- Baj van? – kérdezte Bella.
Pont egy emlékét mutatta meg nekem. Még abból az időből, mikor megismertük egymást.
- Nem, nincs. Csak kicsit elkalandoztam az emlékeidben – mondtam eltűrve egy hajszálát.
Visszafeküdtünk az ágyba – amit teljesen feleslegesnek tartottam -, és folytattam az elmélkedést. Most, hogy nyugodt volt minden Alice látomásai leginkább az időjárást jósolták meg. Sejtettük, hogy most egy ideig nyugi lesz, csak nem tudtuk, hogy meddig. Azok után, hogy a farkasok az oldalunkon harcoltak volna, még nagyobb volt ennek az esélye. A Volturi oldaláról biztos csönd lesz, és mi sem akarunk bajba keveredni. Csak élni a saját életünket.
- Mi a baj, Edward? – kérdezte szerelmem, de ezúttal már aggodalom is csengett a hangjában.
- Bocsánat, csak elkalandoztam – simogattam meg az arcát.
- Nem jönnek vissza. Vagy ha igen, akkor Alice szólni fog.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Láttam, hogy ki keres. Felismertem a számot, amit már annyiszor láttam korábban. Nem voltam nyugodt, mikor beleszóltam.
- Mi a baj Alice? – kérdeztem.
- Valami változik. Még nem tudom megmondani mi, de nagy baj lehet belőle.
- A Volturi?
- Nem. Ez biztos nem ők. Egyelőre csak a városra terjed ki.
- Forksra? Mi van Forksban, hogy ennyi dolgot vonz?
- Mi a baj? – kérdezett közbe szerelmem lányunkkal a karján.
Intettem neki, hogy mindjárt elmondom és elfordultam tőle.
- Carlisle szeretné, ha azonnal idejönnétek. Mondd meg Bellának, lehetséges költöznünk kell.
- Értem. Megmondom neki.
Nem voltam felhőtlenül boldog. Azért sem, mert ha költözünk Jacobot is vinnünk kell. Azt pedig egyáltalán nem akarom, hogy folyton a nyakamon lógjon. Vagy a szemem előtt enyelegjen a lányommal. Még jó, hogy az én gondolataim láthatatlanok mások számára. Valószínűleg már halott lennék Bella által, ha tudna minden gondolatomról.
- Mennünk kell. Carlisle beszélni akar velünk.
- Nem csak erről van szó, igaz? – Azonnal rátapintott a lényegre.
- Alice szerint lehet, hogy költöznünk kell. Valami változik a városban. Amíg nem tudjuk mi az, talán jobb, ha megyünk.
- De Charlie… és Jacob…
- Nincs olyan szerencsénk, hogy Jacob maradjon. Apád meglesz nélküled néhány hónapra.
- Jake…
- Tudom. De még nem a család tagja.
Gyorsan odaértünk a nagy fehér házhoz, ami a forksi otthonunk volt. Már mindenki türelmetlenül várt minket, amit gondolatban nem is mellőztek elmondani.
„Legközelebb közelebb csináltassunk nekik házat” – mérgelődött Rosalie.
„Talán kevesebbet kellett volna mondanom. Akkor hamarabb ideértek volna. De az is lehet, hogy pont dolguk volt és én megzavartam őket?” – Alice se volt nyugodt, de megnyugtatott.
„Jobb lesz, ha minél előbb ideérnek, különben nem tudom megállítani Rose-t.” – Emmett határozottsága is utalt a benn lévő feszült helyzetre.
„Fiatalok még.” – Carlisle-ban nem csalódtam.
- Bocsi a késésért – mondta derűsen Bella.
Kapott egy helyet mellettem az asztalnál. Már nem volt szükség rá, hogy a nappalit használjuk. Minden visszatért a normális kerékvágásba, csak egy fővel gyarapodtunk. Egy döntésre képes fővel és egy idegesítő farkassal.
- Nem gond, ha Renesmee nem marad velünk? – kérdeztem Bellától.
Már akkor hallottam Jacob jövetelét, amikor beértünk a házhoz. Megkaptam az engedélyt, így Nessit kivittem a tornácra és ott vártunk.
- Korábban jöttél – mondtam hidegen.
Még mindig nem tudtam elfogadni ezt a nyom dolgot. Azt a részét, hogy a lányommal…
- Tudom.
- Nem gond. Vigyázz Renesmeere. Nekünk sürgős dolgunk van.
Átadtam neki a lányomat, és kizártam őket a házból. Még nem volt biztos, hogy neki is kell tudnia a dolgokról. Először én akartam tudni róla, mielőtt belekeverem őt is.
- Miről van szó? – kérdeztem leülve a helyemre.
Azonnal megfogtam Bella kezét, és nem is akartam elengedni. Soha.
- Volt egy látomásom – kezdett bele Alice. – Félek tőle, hogy ez nem megváltoztatható vagy elodázható.
Borzalmas képek pörögtek le elméjében. Még én is féltem attól, amit lát. Amikor azt kérdeztem milyen hely Forks, hogy vonzza a különlegességeket, akkor még nem tudtam erről. Nem is tudom megfogalmazni az érzést. Hagytam, hogy ő mondja el mit látott.
- Egy vámpír érkezik ide. Nem miattunk jön. Ha elmegyünk vagy meghúzzuk magunkat pár napra, akkor nem lesz gond. Ahogy jön úgy tovább is fog állni.
- Az emberek? Lesznek emberi áldozatok? – Carlisle kérdése nem volt véletlen.
Ha nem is mindenkit, de nagyon megszerette ezt a várost. Megígérte, hogy megvédi az itt lakókat.
- Lesznek. Nem sokan, de…
- Charlie, igaz? – kérdezte Bella meg sem várva, hogy fejezi be Alice a gondolatát.
- Nem biztos. A jövője nem biztos. Minden attól függ, hogy mi hogyan döntünk.
- Mi van még? – sürgette Carlisle Alice-t. – Tegyük fel, hogy maradunk.
Gyorsan megszorítottam Bella kezét. Ő nem csak feltételezni akarta, hogy maradjunk. Carlisle viszont minden lehetőséget meg akart ismerni, és csak utána dönteni. Teljesen egyetértek ezzel.
- Ha maradunk, akkor biztos számíthatunk egy kis vendéglátásra. Továbbá egy kis marakodásra.
- Harcra? – kérdezett közbe Emmett. – Egyedül van, nem?
- De igen. Vámpír. Senki se szereti, ha megzavarják.
- Egy városlakó miatt? – Carlisle újra visszavette a szót.
- Igen. Ebből kifolyólag a farkasok sem maradnak ki a dologból. Ott is lesznek gondok Jacob és Sam között.
- Hosszú távon? Alice, látod a következményeit?
- Igen. Ha maradunk, akkor okot adunk a Volturinak egy újabb támadásra.
- Ki a fene ez az alak? – kérdezte Rosalie.
- Nem tudom – sóhajtott lemondóan Alice. – Az arcát nem látom tisztán. Olyan, mintha valami megzavarná vagy eltakarná. Talán összefüggésben van a képességével, ha van neki.
- Szóval, ha maradunk, akkor nagy baj lesz belőle. Ha megyünk, akkor talán elvesztünk néhány barátot.
Az összefoglalásom lényegre törő volt. Talán ennél jobban nem is tudtam volna megfogalmazni. Bellán láttam a döntését. Nem érdekli mi a végeredmény, amíg az apja bajban volt. A baj, hogy a többiek máshogy gondolták ezt.
- Vigyük magunkkal Charlie-t – mondta váratlanul szerelmem.
A képessége miatt nem tudtam olvasni a gondolatait, de már rajta voltunk a megoldás gyakorlásán.
- Te is tudod, hogy nem lehet. Már így is többet tud a kelleténél. Köszönhetően Jacobnak, ez már megmásíthatatlan.
- Akkor mondjuk neki, hogy költözzön oda La Pushba, amíg veszélyben van.
- Ez jó ötlet. Mennyi időnk van? – kérdezte Carlisle.
- Néhány nap, maximum egy hét.
- Rendben. Bella, menj el Charlie-hoz, és próbáld meg rávenni, hogy költözzön La Pushba. Addig beszélek Jacobbal és Sammel.
- Carlisle, ezek szerint elmegyünk? – kérdezte Rosalie.
- Igen. Egy hétre, egyelőre. A többit majd meglátjuk, ha kialakult már a helyzet.
- De… - Bella felállt a helyéről és úgy próbált meg érvelni. – Mi lesz a többi városlakóval? Nem hagyhatjuk itt őket!
- Bella! Nekünk a jövőre is gondolnunk kell – mondta Esmé.
- Hallottad Alice-t – szóltam megnyugtatóan. – Ha maradunk, akkor a Volturi megint eljön. Most nem tudnánk ennyi embert összeszedni. Te is hallottad mikor itt voltak. Tanúnak eljönnek, de harcolni nem.
- Bella, holnap beszélj Charlie-val. A válaszától függ, hogy mit fogunk tenni.
- Carlisle! – Rosalie villámgyorsan felállt a helyéről.
Ő a lehető leghamarabb el akart menni. Jobban megviselte a találkozás a Volturival, mint azt kimutatta. Jasper és én is tudtuk ezt, így nem is lepődtünk meg ezen a hirtelen kirohanáson.
- Nem nyitok róla vitát, Rose. Egy napot még kibírunk. Most mennem kell. A kórházban már várnak.
- Carlisle – szólaltam meg. Tudtam mennyi minden jár még a fejében, és könnyíteni akartam rajta valahogyan. – Jacobot majd mi elintézzük.
- Biztos vagy benne?
Bólintottam. Jacob bármit megtett és bármibe belement, ami Nessi biztonságát szolgálta. Ez, ha rövidtávon nem is veszélyeztette, de hosszún biztos.
- Miért nem mész most? Még nincs olyan késő, hogy ne találd ébren – jegyezte meg Rosalie.
- Ez igaz! – kapott a szón Jasper.
- Apu ma La Pushban van. Mire hazaér elég fáradt lesz, hogy ne tudjak beszélni vele.
- Akkor marad a holnapi nap – mondtam mintegy lezárva a megbeszélést.
Carlisle elindult a kórházba. Bella és én megkerestük Jacobot és Nessit. Nem kellett sokáig kutakodnunk, mert a ház mögött megtaláltuk őket nem messze a folyótól.
- Baj van? – kérdezte Jacob.
- Nincs – felelte Bella, és átvette Nessit. – Még nincs.
- Veszélyes lehet Nessire nézve?
Mosolyogtam, míg Bella gyilkos pillantással válaszolt. Még mindig nem szerette, hogy kislányunkat Nessinek hívjuk.
- Rövidtávon nem, de ez majd holnap kiderül. Lehetséges, hogy néhány napra el kell hagynunk Forksot – válaszoltam.
- Megyek veletek!
- Igen, ezt gondoltam.
Jacob gondolatait gyűlöltem a legjobban. Az övét még Rosalie-énál is jobban. Mondjuk ezt magyarázhattam azzal is, hogy Jacob Blacket nem csak a gondolatai miatt gyűlöltem. Magát az embert gyűlöltem. Rosalie egyszerűen elviselhetetlen. Ilyen rétegbe született, ilyen embernek. Megbeszéltük Bellával, hogy amíg ő másnap beszél Charlie-val, addig én beszélek Carlisle-lal. Nem értettem miért, de egyáltalán nem akarta elhagyni Forksot.
Másnap reggel korán odaértünk Charlie-hoz. Én elmentem a kórházba, de semmi érdemlegesre nem jutottam Carlisle-lal. Visszafelé sétáltam az utcán és figyeltem az ide-oda rohangáló embereket. Aztán megpillantottam valakit. Eddig nem láttam itt, de ez nem zavart. Láttam rajta, hogy turista. A bőre olyan fehér volt, mint a mienk, de nem éreztem vámpír jelenlétét. Mondtam volna, hogy furcsa, de az hazugság lenne. Bella se volt vámpír mikor megismertem, a bőre mégis olyan fehér volt, mint a miénk. A furcsa a lányban és a környezetében volt. Nem láttam a gondolatait. Pontosabban csak egyet. Saját magát, ahogy sétál az utcán. Furcsa volt. Nem tűnt ennyire beképzeltnek. Csinos volt, teljesen a mai divat szerint öltözött. Halvány bőre ellenére zöld szeme csillogott. Megbabonázott vele mikor elmentem mellette. Gondolatban még jó ideig követtem. Kíváncsi voltam, hogy merre megy. Gondolatai hangját nem hallottam csak a képeket láttam. Megcsörrent a telefonom, ami visszarántott a saját testemhez.
- Alice, baj van?
- Nem teheted! Ha el mered hagyni Bellát… - hangja komoly volt és teljesen magabiztos.
- T-te most miről beszélsz? Meg se fordult a fejemben.
- Nagyon helyes!
Lecsapta a telefont. Kíváncsi lettem volna, hogy mit láthatott. Nagyon fel volt zaklatva. Jasper nem volt mellette, mert vadászott Emmettel és Roselie-val.
- Mehetünk – szólalt meg mellettem Bella.
- Oké – válaszoltam fásultan.
Beszálltunk a Volvóba, és hazamentünk. Alice azonnal félrehívta Bellát. Tudtam, hogy nem fogja elmondani neki, amit látott. Addig nem, amíg velem nem beszélt. Persze az is lehet, hogy velem nem is akart beszélni. Újabb példa miért jó, hogy az én gondolataim tabuk voltak mások számára. Alig vártam, hogy Carlisle megjöjjön. Ma estére egy kétszemélyes vadászat volt betervezve, aztán a megbeszélés. De addig még várnom kellett néhány órát. Alice gondolatainak és látomásainak kereszttüzében éveknek tűnt.
- Mehetünk? – kérdezte Carlisle nem sokkal a hazatérése után.
- Igen – válaszoltam neki, és azonnal el is hagytam a házat.
- Siessetek vissza! – mondta Esmé.
Bólintottunk, hiszen mindenki ránk várt, de muszáj volt mennünk. Jó messzire mennünk. Mindenkitől távol akartam kerülni. Nyugodtan akartam Carlisle-lal beszélni. Őt soha nem zavarta milyen messzire vagy közelre megyünk vadászni. Nyugodtan, minden hátsó szándék nélkül tudtam vele beszélgetni.
- Messzire eljöttünk a háztól. Van valami, amiről beszélni szeretnél?
- Igen.
Én már végeztem a vadászattal, így nyugodtabban tudtam rá koncentrálni és a mondandómra. Belefogtam a mesébe a lányról az utcán és Alice látomásáról. Féltem, hogy mit fog mondani, hogyan fog reagálni. Megint nem csalódtam benne.
- A lány egy turista lehetett. Ne várd el, hogy vak legyél csak azért, mert neked ott van Bella. Szerintem ő sem várja el tőled.
- De te…
- Én is meg szoktam nézni a szép nőket, de ennyi. Esmé nagyon sokat jelent nekem. Alice látomásai nem mind válnak valóra. Bellára egyébként is érzékenyebb, mint bármelyikünkre. Ő volt az első igazi barátnője, így nem csoda, ha mindent megtesz érte.
- Gondolod, hogy túlreagáltam egy kicsit a dolgot?
- Egészségesen aggódtál. Alice hajlamos túlzásokba esni, ha a látomásairól van szó. Elfelejti, hogy nem mindegyik válik valóra. Mit mondott Charlie?
- Nem tudom. Bella nem árulta el. Az arcáról se tudtam leolvasni.
- Van egy olyan érzésem, hogy nem is próbálkoztál.
Nem válaszoltam. Nem azért, mert igaza volt és én ezt a tudomására akartam hozni. Tudtam, hogy tudja, mert mindig igaza van. Rendbe kellett tennem a dolgokat magamban. Hamar túl akartam lenni a megbeszélésen. Minden döntés egyhangú volt eddig. Bella válasza volt a legfontosabb. Nem is Belláé, hanem Charlie-é. Volt egy olyan érzésem, hogy maradunk. Ha nem is mindenki, de mi ketten biztos.
- Mit mondott Charlie? – kérdezte Carlisle leülve a helyére.
- Hogy hétvégére meghívták La Pushba. Billy és Sue is örülnek neki, hogy elfogadta a meghívásukat.
- Tehát semmi akadálya, hogy menjünk – vonta le a következtetést Rose.
- Vasárnap eldöntjük, hogy visszajövünk vagy sem.
Mindenki egyetértett ezzel a döntéssel. Még Bella is, de nem láttam rajta, hogy boldog lenne vagy megkönnyebbült volna. A házunkban kérdeztem rá megint.
- Mi bánt?
- Mi lesz azzal a rengeteg emberrel? Mi lesz az áldozatokkal? Mi van, ha Charlie-nak így is baja esik? – sorolta a kérdéseit.
- Sam figyelni fogja Forksot. La Push területére, ha belép, akkor a farkasok elintézik.
- Hát, ez az! Ha a Volturi megtudja… Nem számít, hogy mi voltunk vagy a farkasok.
- Ebben van valami, de nem számít. Egy óra és már itt sem vagyunk. Tudod, ha elkerül minket, akkor talán nem lesz baj.
Igazam volt. Egy órával később elhagytuk a házat. Forkson mentünk keresztül, hogy Seattle-ben felszálljunk egy gépre. Newtonék boltja előtt haladtunk el, amikor beletapostam a fékbe. Kettősséget tapasztaltam, ami nem volt összeegyeztethető semmivel. A szemem mást látott, mint a gondolatom. Mi mentünk leghátul, így a többiek nem is biztos, hogy észrevették a lemaradásunkat. Körbenéztem az utcán, de nem láttam semmit, ami ezt a kettősséget okozná. Aztán megláttam a lányt, akit délelőtt. Előttünk ment át az úton. Nem úgy tűnt, mintha nagyon zavarná a forgalom. Igaz, nem is volt olyan nagy a forgalom.
- Baj van, Edward?
Bella hangja messziről csengett csupán. A lány egyenesen a szemembe nézett. Láttam a zöld szemeit, ahogyan megcsillannak egy gondolatra. A gondolat, melyben ő ül Bella helyén. A gondolat mely szerint minden téren átveszi Bella helyét.
- Nyamvadt vérszívó! Azt hittem, hogy nem vártok meg és rohanhatok utánatok.
Jacob hangja tökéletes volt, hogy felébredjek a kábulatból. A lány gondolatai is rátévedtek egy másik útra. Mintha Jacob érkezése kizökkentette volna. Újra elindítottam a kocsit. Ahogy elmentünk az idegen mellett a kettősség megint visszatért. Nem tudtam eldönteni, hogy ez fontos vagy sem, de foglalkoztatott.
- Ne aggódj, Jacob. Nem miattad álltam meg – mondtam.
- Akkor miért? Alice azt mondta, hogy látott valami furcsát a jövődben – szólalt meg szerelmem.
Ennél jobb dolgot nem is mondhatott volna. Tudtam, ha továbbra is furcsán viselkedek, akkor Bella elkezd majd kombinálni.
- Semmi különösebb oka nincs. Egyszerűen eszembe jutott valami, és átgondoltam mielőtt elhagyjuk Forksot.
Egy kép villant be, mintha Alice egyik látomása lett volna. Az idegen arcát nem láttam, de vámpír volt és éppen evett. A barna haja volt az egyetlen, amit felismertem belőle.
- Itt van! – Beletapostam a fékbe, megint. – Akiről Alice beszélt, már itt van!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
