5. Fejezet
Újra megtörtént
Valami elfutott a fák között. Kicsit megijedtem, de nem álltam meg, mentem tovább egyre gyorsabb léptekkel. Hirtelen előugrott. Egy nagy kutya! Vicsorgott rám. Nagyon féltem. Lassan elkezdtem hátrálni, jött felém. Egyre gyorsabban szedte a tappancsait. Szerencse, hogy a kis westit magával vitte Daw. Biztosan széttépte volna, az éles fogaival. Elkezdtem futni, teljes iramban futottam. Tudtam, hogy nem szabadott volna elkezdenem futni, de a félelmem uralkodott rajtam. Mondtam magamba, végem, meghalok, szanaszét fog tépni, úgy fogok meghalni, hogy a barátaim utálnak! Nem! Nem halhatok így meg. Utolért a kutya. Beleharapott a lábamba. És akkor, hirtelen a semmiből ott termett Kevin. Közeledett felém, a kutya távolodott, majd vonyított egyet és elfutott. A lábam égett, szúrt, rettenetesen fájt. Láttam könnyekkel a szememben, hogy Daw nagyon gyorsan közeledik felém, abban a pillanatban eltűnt Kevin.
- Áu! Nagyon fáj, Daw segíts! – könyörögtem.
- Semmi baj! Itt vagyok most már, Sshhh. - nyugtatgatott, csitítgatott. - Beviszlek azonnal a kórházba - felvett az ölébe. A szél az arcomba süvített. Hihetetlenül gyors volt.
- Mi? Hogy lehet? Biztosan csak képzelődők.
- Sshhh, ne beszélj! Pihenj! - A hangja még mindig nyugodt volt. Behunytam a szemem. Szorosan Dawidhez bújtam. A szám szinte az arcánál volt. Éreztem, ahogy a szívverésem egyre jobban felgyorsul. Az ajka a homlokomon volt, egy lágy puszit adott.
- Itt vagyunk, beviszlek, és szólók egy orvosnak, hogy gondoskodjon rólad - leültetett egy székre, kibontotta magát a kezeim közül. Majd elrohant orvosért.
A lábam iszonyatosan fájt, szúrt, égetett, egyre rosszabb volt. A vér patakszerűen folyt, a gyomrom kavargott. Kezdtem elveszteni az eszméletemet.
- Doroty, térj magadhoz! - Felismertem a hangot, Daw volt az. - Itt az orvos, megvizsgálja a lábad. - Nagy nehezen magamhoz tértem. Ismét az ölébe vett, hogy bevigyen az orvoshoz. Megdörzsöltem a szemem, láttam, hogy a doktor úr már készen vár, hogy megvizsgáljon. Érzéstelenítőt öntött rá, kitisztította a harapást.
- Hm. Mély a harapás. - Ezzel még jobban megijesztett, hangosan mély levegőket vettem. Zsibbadt volt a lábam, nem nagyon éreztem, hogy mit csinál. Nem néztem oda, biztos voltam benne, ha rápillantok, rosszul leszek, és annak se lenne jó vége.
- Nyugodj meg, mindjárt kész.
- Pontosan, már kész is van. Ne erőltesse túl a lábát.
- Hazamehetek? - suttogva beszéltem.
- Nem, egy hétig még bent kell maradnia hölgyem.
- Saját felelősségemre hazamehetek ugye?
- Nem! - a hangját felemelte Daw, mérgesen rám nézett. - Azt már nem! Itt maradsz, egy hetet kibírsz, nem akarom, hogy bármi bajod essék! - Elmosolyodtam, de aztán láttam, hogy teljesen komolyan gondolja. Eltűnt a mosoly az arcomról. Dawid még mindig mérgesen nézett rám, majd a lábamra.
- Hát jó, legyen, igazad van, egy hetet kibírok valahogy. - Felültem.
- Szeretem, ha egyetértünk - vigyorgott. Bevitt a betegszobámba. Eszembe jutott Kevin és Ben és gyorsaság... rá kellet kérdezem, nem halaszthattam tovább, meg kell tudnom az igazságot.
- Van valami, amit szeretnék kérdezni, tudni.
- Tudom, mire gondolsz.
- Hogy lehetséges, hogy ti szuper gyorsak vagytok, és a többi furcsaság is. - Egészen csendesen mondtam, még magam is meglepődtem azon, hogy tudok ilyen nyugodt maradni.
- Tényleg tudni akarod? - Ő még nálam is halkabban beszélt, mintha félne, hogy valaki meghallaná, hogy mi miről beszélgetünk.
- Igen! Minden egyes részletet, kérlek, semmit se titkolj el előlem! - Abban a pillanatban mikor elhangoztattam a mondatot, kopogtak az ajtón.
Sóhajtottunk Dawiddel szinte teljesen egyszerre.
- Gyertek! - én is, és Daw is az ajtó felé néztünk. Kevin, Ben, Britnie, Angela, Josh és Braine léptek be az ajtón.
- Sziasztok! - üdvözöltem őket és Daw is. Kevin odajött hozzám, egy lágy, meleg csókot nyomott az ajkamra, hangosan dobogott a szívem. Elhúzta a fejét tőlem, de én visszahúztam és visszacsókoltam. Elkezdtem sírni, súgtam a fülébe, én sajnálom, nagyon szeretlek, soha nem akarlak elveszíteni, mert én abba belehalnék.
- Sshhh. Semmi baj, tudom, hogy szeretsz, én is szeretlek életem. - Olyan gyönyörű volt, ahogy kimondta azt "Én is szeretlek életem" pirultam.
- Doroty, mi is sajnáljuk - mondta Britnie. - Hülyék voltunk, tudjuk, de szívből sajnáljuk. - Láttam rajtuk, hogy szégyellik magukat.
- Nem baj. Szerintem én is ezt tettem volna a helyetekben. Na, gyertek ide! - Megöleltem őket.
- Doroty, felhívtam édesanyádat, azt mondta haza repül.
- Mi? Micsoda? Nem kell hazarepülnie, elég lenne annyi is, hogy beszélünk telefonon. Nem halálos balesetem volt, nem kell annyira felfújni ezt az egészet - összehúztam a szemöldököm.
- Akkor, viszont hívd fel, mert holnap reggel indul a repülője.
- Jó! Ideadnád a telefonod, papa? - nyújtottam a kezem a telefonért. Kicsöngött kétszer, a harmadik csöngésre vette fel Anyu a telefont.
- Szia Elíz! Doroty vagyok.
- Szia, kicsim! Holnap haza repülök.
- Anya, semmi szükség rá, jól vagyok, nem kell ennyire felfúj ezt a kis kutyaharapást. Meg neked, amúgy is dolgoznod kell.
- Nem számít most a munka, te fontosabb vagy nekem.
- Anya, kérlek! – feljebb emeltem a hangomat.
- Biztosan azt szeretnéd, hogy ne menjek?
- Persze, hogy szeretném, hogy haza gyere. De kell a pénz is. Meg úgyis szünetben találkozunk.
- Hát jó! Ha ez a döntésed - sóhajtott.
- Igen! Nyugodj meg, jól vagyok. Semmiség.
- Oké!
- Na, de most leteszem, sok látogatóm van - végignéztem az arcokat a szobában.
- Rendben, majd hívlak még. Szia, és vigyázz magadra!
- Meglesz, szia, szeretlek! - Leraktam, visszaadtam apunak a telót.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
