Alice
Egész éjjel forgolódtam, és azon járt az eszem, hogy vajon mit fog csinálni a családom, ha meglát. Igen már ők a családom. Hiába vannak rendes szüleim és jó húgom, ha van egy hét, amikor mindenkivel találkozok. Mióta anya kijelentette, hogy nem kér az életemből, és csak egy levelet hagyott maga után, az életem rendesen megváltozott. Örülök is neki, mivel így rendesen megismertem Jaspert, és a sok jót, ami történt velünk, senki se veheti el tőlem. De itt van Nicolas… a szíve miatt mindent elkövetett, hogy az övé legyek, és én annyi fájdalom után is megbocsátottam neki. Tudom, hogy helyesen cselekszem, vagyis remélem, hogy így van. De ami megtörtént, az megtörtént. Megcsaltam Jaspert, hogy ne okozzak fájdalmat Nicknek, és most a szívem miatt megbántom, hogy az igazi szerelmemmel legyek. Mégis, hogy lehettem ennyire idióta. Azt mondtam Nicolasnak, hogy szeretem. És igaz vagy nem, nem bántam meg semmit. Furcsa belegondolni, hogy három hét telt el úgy, hogy minden megváltozott főleg én.
Úgy látszik időközben elaludtam, mivel most vakítóan süt át a koszos ablaküvegeken a napfény.
- Szia – köszönt halkan Nicolas a falnak dőlve.
Nem néztem rá, de így is éreztem, hogy megint elsírom magam. Ellökte magát a faltól, és közeledett felém. Az ágy besüllyedt, mikor leült velem szemben. Felemelte a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni, de nem azt látta, amit várt. Barna szemei kikerekedtek, és szólásra nyitotta a száját, de inkább letörölte az útnak induló könnyeimet, és magához vont. Belefúrtam a fejemet a mellkasába, és harcoltam a sós vízcseppek ellen, amik az arcomat égették.
- Sss. Nyugalom, most már minden rendben lesz! – Simogatta a hátamat nyugtatásként. Még jobban megöleltem, és a könnyeim kis idő után elapadtak. Olyan, mintha valaki kedve szerint nyitja és zárja el a csapot.
- Kész vagy? – kérdezte már az erdő fellé haladva.
Szörnyű emlékek jutottak hirtelen eszembe, ahogy körbenéztem az ijesztő tisztáson. Csak bólintottam, majd Nicolas rázkódni kezdett, és egy bronzbarna bundájú farkas állt előttem. Valahogy fölmásztam a hátára, és miután erősen megkapaszkodtam a szőrében, nekiiramodott. A tappancsai végigsöpörtek az erdő aljnövényzetén. Nem néztem merre megyünk, mert ismét a szemeimből kifolyó folyadékkal voltam elfoglalva, és a gyorsaság miatt a szél is csípte az arcomat.
Nick megállt, én felnéztem miért nem fut tovább. Ekkor láttam, hogy „otthon” vagyok. Én kértem, hogy előbb idejöjjünk, mert akármennyire is nem szívlelem apámat, most már biztos ő is aggódik értem. Lemásztam a hátáról, és berohantam a bejárati ajtón. A földszinti fürdőből kivittem Nicolasnak egy törülközőt, hogy be tudjon jönni a lakásba. Elfordultam, míg átváltozott, és magaköré tekerte az anyagot, majd együtt felmentünk apám hálószobájába valami ruha után nézve. Az egész ház csöndes volt. A lépcső közepén egy véres papír pihent a fa deszkán. Megrémültem és Nick kezét szorosan megszorítottam, miközben felemeltem.
- Nem… ez nem lehet! Ilyen nincs… ez csak egy rossz álom! – hajtogattam egyfolytában. A papír kicsúszott az ujjaim között, és leestem a lépcsőre. Nem sírtam, mert egyszerűen most nem jöttek a boldogító, megnyugvást hozó könnyek. Csak pislogtam, és a levél tartalmát ismételtem újra és újra. Nicolas nem értette mi történt, ezért elengedve a kezemet a papír után kapott, és hangosan olvasni kezdett.
- Alice! Nincs mentségem az ellen, amit tettem… és ha nem is hiszel nekem, de mindezt érted tettem! Szeret és ölel: A te vérszomjas szőke herceged! – Vele együtt suttogtam a szavakat, és közben azon gondolkoztam, hogy „Miért?”. Ő tette, akiben a legjobban megbíztam. Akit szeretek és szeretni is fogok, mégis megölte az apámat. Igen biztos, hogy ez történt, mert már mikor ideértünk akkor is furcsa érzésem volt, hát most beigazolódott.
Szirénák hangjaira lettünk figyelmesek, miközben némán, mozdulatlanul ültünk a lépcsőn. Nem tudtam felállni, és benézni a szobájába. Nicolas felállt, majd a térdem alatt és a hátamnál megfogva a hátsó ajtó felé indult.
- Nincs itt semmi keresni valónk – suttogta és egy csókot, nyomott a hajamra.
Szorosan hozzábújtam, és megpróbáltam elfelejteni mindent. Megállt, mikor már messze voltunk a háztól, és talpra állított, nekem adta a hátizsákot, amiben néhány fontosabb dolog volt, majd átváltozott farkassá, hogy könnyebben tudjunk haladni. Ismét felmásztam a hátára és rádőltem, becsuktam a szememet és hagytam, hogy a szél kicsípje az arcomat. Elszundíthattam, mert mikor feleszméltem egy fának neki dőlve ültem és Nicolas még mindig farkas alakban állt előttem, védelmezően és fogait kivillantva morgott valakire, vagy inkább valakikre. Felálltam és körbenéztem. Mindenki itt volt és körülvettek minket. Cullenék és a vérfarkasok támadó állásban voltak és mind Nicolasra néztek gyűlölködő tekintettel. Elé álltam, és védelmezően kitártam a karjaimat, hogy senki ne támadja meg. De amikor újra végignéztem a Cullen családon, megláttam pont előttem Őt. Pislogtam párat, majd elkezdtem futni felé. Futás közben lassulni kezdtem, és mielőtt neki vágódtam volna, megálltam. Lehajtottam a fejemet, és a könnyeim ismét folyni kezdtek. Éreztem hideg ujjait, amint az államnál fogva felemeli a fejemet, hogy szemembe tudjon nézni. Szemei barnák voltak és sajnálatot, fájdalmat, szerelmet, aggódást láttam bennük.
- Sajnálom… - mondta ki alig halhatóan, de én mégis hallottam. Csak álltunk mozdulatlanul és egymás tekintetéből próbáltuk kiolvasni a válaszokat.
Jasper
Itt van, visszatért és újra látom. Még gyönyörűbb, mint emlékezeteimben. Csak nézzük egymást, és én próbálom elhinni, hogy ez tényleg a valóság. Óvatosan végighúzom az ujjaimat a karján felfelé, majd finom puha bőréhez ér hideg kezem, és megint valahol egy másik világban találom magam. Ahol csak ő létezik és én. Senki sincs körülöttünk, csak mi vagyunk. A sötétségben újra felragyogtak a csillagok és az Angyalok is visszakapták a legbecsesebb tulajdonukat. Magamhoz öleltem, és mélyen beszívtam édes illatát. Az illúzió szertefoszlott, és újra a szörnyű valóságban voltunk. Nicolas már emberi formában, és egy nadrágban, hozzá volt kötözve egy fához és a többi quileute is visszaváltozott.
- Én… - Kedvesem valamit mondani akart, de mielőtt újra elveszíteném, ami be fog következni, meg kell csókolnom. Lassan közeledtem felé, és mintha egy törékeny porcelán babához érnék, gyengéden hozzáérintettem ajkaihoz a sajátomat. Habozott egy pillanatig, majd vissza akart csókolni, de elléptem tőle, mert vérének mámorító illata égetni kezdte a torkomat.
A lányok odajöttek hozzánk és arrébb vitték Alice-t, míg Nicolas bűnhődik tetteiért. Közelebb mentem a korcshoz, és sajnálattal néztem rá. Nem azért sajnálom, mert amit most fog átélni azt nem kívánnám senkinek. Hanem, mert éreztem rajta, ahogy szerelmemen is, hogy többet éreznek egymás iránt, mint barátok. Ráadásul Alice-ben gyűlöletet is véltem felfedezni, ami csak nekem szólhatott. Mielőtt megszólalhattam volna, Edward lépett mellém és elmondta mit olvasott ki Nicolas és szerelmem gondolataiból. Csodálkozva néztem rá, és az arcom eltorzult a hallottak alapján.
- Nem öllek meg, és Alice kedvéért szabadon elmehetsz. Bármikor meglátogathatod őt, de meg kell értened, te itt már csak egy bűnöző vagy, aki kegyelmet kapott a múltja és az érzései miatt! – Szemei kikerekedtek, és értetlenül nézett rám. Azt várta, hogy könnyűszerrel kiontom a vérét, vagy egyszerűen csak beleharapok. De nem vagyok képes arra, hogy Angyalom még egy szívéhez közelálló személyt veszítsen el énmiattam. Így is kárhozatra jutok, és nem fogom megérdemelni a bocsánatkérését, de mielőtt örökre elhagy, meg kell tudnia, miért is tettem meg.
A fiút elengedték és egyből Alice-hez futott. A lányok meg akarták akadályozni, hogy a közelébe menjen, de egy bólintás után félreálltak az útjából. Habozás nélkül magához szorította a halott szívem legdrágább kincsét, és mocskos száját azokhoz az ajkakhoz érintette, amelyekhez nem is oly rég még én érhettem. El kellett fordulnom, különben megszegve előbb tett döntésemet, darabokra téptem volna.
- Ne hagyj el! – kérte halk bársonyos hangján Alice.
- Muszáj elmennem, de ígérem, még találkozunk! – súgta nyálas hangon a fülébe. Utoljára még szorosan magához ölelte, majd egy hálás pillantást intézett felém, és beljebb sétálva a fák sűrűjébe, pár perc múlva fájdalmasan felvonyított, majd remélhetőleg örökre eltűnt. Féltékeny voltam rá, és az is leszek. Én soha nem érhetek hozzá Alice-hez úgy, mint ő. Mert egy óvatlan pillanatban megölhetem. Nincs biztonságban mellettem, de most már, ha akarná, se tudnám elengedni. Pedig el kell, mert nem bocsájthat meg azok után, amit az apjával műveltem.
- Ideje hazamennünk – javasolta Edward.
Egy csókot nyomtam Angyalom könnyáztatta arcára, és ölembe fogva, futni kezdtem vele hazáig. Útközben egymás szemébe néztünk. Így is jól tudtam haladni, hogy nem figyeltem az útra, és legalább még utoljára emlékezetembe véshettem a szépségét.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
