(Írói megjegyzés: A 11. fejezettől folytatódik Jasper szemszögéből. Csak az olvassa, aki elfogad egy teljesen más Carlisle-t! Nem fontos rész, de kellett…)
Jasper
Erdő, erdőt követve futottam a semmibe. Célok nélkül elveszve a világban. Csak Alice arca lebeget a szemem előtt valamiféle utat mutatva nekem. Megálltam egy magas fa alatt, felmásztam a tetejére és egy ágra lepihentem. Muszáj lesz gondolkoznom, mert nem mehet tovább így.
Két nap telt el a gyilkosság óta. Carlisle és a többiek biztos rájöttek, hogy csak én tehettem, és már elindultak utánam megkeresni. Vissza kéne fordulnom, és vállalva a következményeket beszélnem, kell apámmal. De mégis, hogy állhatnék így elé, mikor embert öltem ráadásul szerelmem apját. Elvesztem az elméletekben, hogy melyik út lenne a legjobb. Az idő gyorsan szelte a perceket és az órákat, ismét magába szíva egy újabb napot. A nap már lemenőben volt, és én semmire nem jutottam. Lemásztam a fáról és Forks felé indultam. Egyszer túl kell lennem rajta.
Egy szarvas csorda mellett haladtam el. Vadásznom kéne igaz, hogy nem segítene semmit, de legalább megtudnák, hogy megbántam mindent. Kinéztem magamnak egy nagyobb példányt és beleszagoltam a levegőbe. Vérének illata hívogatott magához, és én engedve a csábításnak neki iramodtam. Levegőt venni se volt ideje, ledöntöttem a földre és átharapva a nyakát szívni kezdtem a vérét. Undorodtam az izétől mégis csak emberi vért fogyasztottam alig két napja, de legbelül tudtam többet nem ihatok mást csak állat vért.
***
- Mi ütött beléd? – kérdezte dühösen Carlisle. – Nagyot csalódtam benned Jasper.
Lehajtott fejjel ültem a kannapén, és hagytam, hogy apám kiadja minden érzését. El akartam menekülni és átkoztam azt a percet mikor úgy döntöttem, hogy haza jövők. És átkoztam a képességemet is. Fájt érezni ugyanazt, amit a többiek éreztek irántam. Csalódást, megvetést, félelmet és aggódást.
- Bocsánat – ennyit tudtam kipréselni a számon.
Felnéztem az előttem álló férfire, aki apám helyet apám. S aki mindig a mi javunkat nézte és mi voltunk az elsők az életében. Erre jövők én egy semmire kellő utolsó gyilkos, és mindent lerombol. Sírni akartam. Már nem maradt semmi, ami életben tartana.
Csend szállt a házra csak Renesmee szívének dobogását lehetett hallani és egy-egy nyugtalan sóhajt.
- Azt hiszed, ezzel minden megoldódik, hogy bocsánatot kérsz? – szakította meg a csöndet Carlisle.
- Nem, de mi mást tehetnék? – keltem ki magamból.
- Carlisle, légy szíves hagyd Jaspert. Te is tudod, hogy elborult az agya és nem tudott gondolkozni – állt mellém Rosalie.
- Köszi, Rose, de magamat is meg tudom védeni. Nem kell mellém állni, amikor utálod Alice-t! – morogtam rá dühösen.
Besértődve elindult felfelé a szobájába. Mikor felért hangosan bevágta az ajtót. Emmett intézet felém pár kedves szót majd utánament.
- Mire volt jó ez az egész? Legalább örülhettél volna, hogy valaki még melléd áll – kért számon Carlisle.
- Nem érdekel, és te sem érdekelsz! Mindenki másnak meg tudtál bocsátani mikor hibázott csak nekem nem. Beletörődtél mikor Edward pár évig embereket ölt, elnézted Emmett és Rosalie hibázását is. És mikor Esme hibázott akkor tudomást sem vettél róla, mert érezted, hogy többet nem fordul elő. Mindenki megkapta a bocsánatodat és ugyanúgy bíztál bennük! – kiabáltam az arcába.
Esme remegett a sírástól, de könnyeket nem hullatott hisz nekünk nincsenek könnyeink. Bella és Edward mellé ültek és átkarolva nyugtatni próbálták. Gyűlöltem magamat, amiért belekevertem őket a vitába főleg anyámat, de Carlisle nem hagyott más választást. Ránéztem apámra és ekkor égni kezdet az arcom. Az első pofon… amit apámtól kaptam.
- Takarodj a házamból! - Nem kiabált, nem dühöngött és még csak nem is nézett rám szemrehányóan. Egyszerűen csak a szemembe mondta majd odament feleségéhez és átkarolva felvitte az emeletre.
Értetlenül néztem ki a fejemből. A képek összemosódtak a hangok eltűntek. És én csak kővé dermedve álltam a nappali közepén az arcomat fogva.
Mit tettem? Megbántottam a családomat és remélhetőleg örökre elvesztettem apámat! – térdre rogytam és hangosan felüvöltöttem. Mindent elrontottam mikor megöltem Alice apját. Hogy lehettem ilyen önző.
- Nem hallottad, amit mondtam? – jött le a lépcsőről. – Most azonnal hagyd el a házamat, és amíg nem térsz, észhez át ne merd lépni a küszöböt.
- Carlisle te sem gondolhatod ezt komolyan! – csattant fel Edward.
- De igen is komolyan gondolom! Ha egy percen belül nem tűnik el én dobom ki!
- Miért csinálod ezt? Mi is követtünk el hibákat mégse üldöztél el.
- Ne, Edward, hagyd! Elmegyek! Így lesz a legjobb mindenkinek – álltam fel a földről és fordultam testvérem felé.
Elsétáltam az ajtóig és még egyszer utoljára belenéztem apám gyűlölettel teli tekintetébe. Nem bírtam pár másodpercig a szemébe nézni, kinyitottam az ajtót és futni kezdtem az erdő felé. Nem tehettem mást, ha Carlisle így akarja, hát akkor legyen így.
Carlisle
- Nézd meg mit csináltál! Elüldözted, most örülhetünk, ha nem csinál semmi örültséget – korholt le a fiam.
Nem mondtam semmit csak az erdőt figyeltem, ahol néhány perce eltűnt az egyik gyermekem. Igaza van, Edwardnak én se vagyok jobb Jaspernél. Elüldöztem az egyik fiamat és ki tudja, mikor láthatom viszont. Nem vagyok jó apa, ha ennyin felkapom a vizet, a többiek is követtek el hibát és én mégis megbocsátottam nekik.
- Hol van Jasper bácsi? – kérdezte álmos hangon az unokám Emmett kezei közül.
- Elment… - feleltem szomorúan.
Belém csapott a felismerés. Meg kell találnom, mielőtt bármit csinálna!
- Vigyázatok Esmére! Edward gyere velem – majd eltűntem a szemük elől és az erdőnél vártam Edwardra.
Nem késlekedett, következő pillanatban már ott állt mellettem és engem figyelt. Nem kellett beszélnem ahhoz, hogy elmondjam mi a tervem. Most amúgy is nehezemre esne a beszéd.
Már órák óta futottunk mikor megéreztük végre az illatát. Elfordultunk abba az irányba ahonnan jobban érzékelhető volt az illata, mert az egész úton bármerre fordultunk érezni lehetett, hogy ott járt.
Egy kidőlt fatörzsön ült, fejét térdeire hajtotta és egy ember számára úgy tűnt volna mintha valaki itt hagyott volna az erdőbe egy élethű szobrot. Mozdulatlan volt és levegőt se vett. Tétováztam nem tudtam mit tehetnék, hogy ne bántsam meg még jobban.
- Menj oda hozzá – javasolta Edward. Kérdőn néztem rá, hogy hallja-e a gondolatait erre csak egy aprót bólintott. Lassan indultam el és mikor mellé értem vártam. Nem mertem semmit se csinálni úgy éreztem magam, mint egy öt éves kislány, aki nem mer megszólítani egy idegent.
- Ha azért jöttél, hogy még jobban a földbe tapos, akkor megnyugtatlak… már nem kell – nézett rám fájdalmas képpel. A hangja rekedt volt az elfojtott sírástól és szemei feketék.
- Én nem… nem akartam… - dadogtam össze-vissza. – Jasper sajnálom, tudom, hogy nem érdemlem a bocsánatodat… és nem is kérem, hogy bocsáss meg, de gyere vissza. Nem miattam, hanem a többiek miatt. – Jasper még mindig nem nézett rám. A távolba figyelt valamit és gondolkozott.
- Nem, egy gyilkos vagyok! Nem engedhetsz egy gyilkost a házadba! – Meglepődtem a mondatán, nem gondolhatja komolyan, hogy ezért kitiltom a házamból.
Jasper
Legbelül örültem, hogy Carlisle eljött és bocsánatot kért, de ez akkor sem mulasztja el a bűntudatomat. A szavai azt sugallták, hogy megbocsát és felejtsünk el minden rosszat. De az érzései nem erről tanúskodtak. Össze volt zavarodva és nem tudta eldönteni melyik lenne az ésszerű döntés, ami mindenkinek jó lesz.
- Jasper a fiam vagy! És nem érdekel, hogy megöltél valakit. Ez a tény elveszik a szeretet mellett, amit irántad érzünk. A család tagja vagy egy a Cullenek közül. Nem kérheted tőlem, hogy nézzem végig, ahogy kisétálsz az életünkből. – Még mindig nem néztem a szemébe. De az érzései is kezdtek meggyőzni.
Néma csend állt be közénk, Edward magunkra hagyott és hazaindult. Carlisle még mindig előttem állt és a tekintetemet kereste, de én elfordultam ahányszor csak megpróbált a szemembe nézni. Nem láthatja rajtam, hogy bűntudatom van amiatt, hogy megszegtem a tanítását.
- Carlisle egyedül hagynál egy kicsit? – néztem a szemébe most először mióta itt van. Nem mondott semmit csak elfutott. Összekavarodtak az érzései és nem értette, hogy miért kérek időt. Megijedt, hogy esetleg még sem megyek haza. A lelke mélyén dühöngött és még több dolgot a fejemhez akart vágni, de a családja miatt nem tette. Igen én már nem tartozok a családhoz, nekem már csak Alice maradt. Az angyalom, aki bármerre lehet és lehet, hogy soha többé nem nézhetek a csillogó szemébe és nem hallhatom édes nevetését.
De ha itt ülök, és azt várom, hogy történjen, valami sosem találom meg őt. Muszáj vissza mennem Cullenékhez és a segítségüket kérnem. Egy újabb álarcot kell felöltenem ahhoz, hogy elérjek utam végső céljához. A boldogsághoz.
Felálltam a fatörzsről és Forks felé vettem az irányt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
