4. Fejezet
Egy pocsék délelőtt
Teltek a napok, a hetek... Kevin egyre féltékenyebb lett, hogy egyre több időt töltök Dawvel. Pedig Kevinnel is eljártunk moziba, cukiba, és még sorolhatnám. Viszont Dawvel is ugyanúgy, sőt lehet, hogy vele egy kicsit több időt töltöttem el. De még mindig semmit sem tudtam kideríteni az "ügyben". A sulit viszont nagyon kezdtem megszeretni, a jegyeimet is kijavítottam. Csak a matek volt húzós, "kegyelem" 4-est megadta a tanár. A többi 5-ös. Ahogy minden szülő szokott dicsekszik a lánya jegyeivel, hát igen, apu se más. Anyuval nem igazán szoktam már olyan sűrűn beszélgetni, de semmi féleképpen sem akarom, hogy megszakadjon a kapcsolatunk.
- Figyu Dotty, ha gondolod, ma este elmehetnénk a többiekkel moziba?
- Ó! Ma este? Ma Dawvel megyünk kutyát sétáltatni. Bocsi, Britni.
- Mi? Kutyát sétáltatni? - kérdően nézett rám. - De neked nincs is kutyád! - összeráncolta a szemöldökét.
- Nekem nincs, de Daw haverjának van egy Westije.
- Ahha... Nem gondolod, hogy túl sok időt töltesz Dawiddel?
- Hát... – Nem tudtam mit mondani, mert igaza van. - Lehetséges... - húztam a szám.
- Nem lehetséges, hanem biztos, ez az igazság, ránk már nem is jut időd! Na, és Kevin? Vele is ennyi időt töltesz? Nem hiszem... hogy lehetsz ilyen... ilyen kis undok féreg? - ordított. Dühös volt rám, ami teljesen érthető. Vajon tényleg undok féreg vagyok?
- De...de.... – Nem tudtam mit mondjak.
- Elég! Ebből elegem van Dott. Majd akkor keres minket, ha ránk is tudsz szakítani időt! - Elment, elrohant! Még csak vissza sem pillantott. A sírás kerülgetett. Angela, Josh, Braine úgy két méterre állt tőlünk, mikor rájuk pillantottam hátat fordítottak és elindultak. Kétségkívül hallottak mindent, és igazat adtak Britninek. A sírás kitört belőlem! Zokogtam. A furgonomhoz siettem. A kulcsot tuti, hogy 3-szor elejtettem, mire bedugtam, elfordítottam és elhajtottam, a gázpedált teljes erőből nyomtam, hiába úgyis csak 60-nal ment. Útközben haza, azon gondolkodtam, hogy vajon Kevin mit érezhet, gondolhat! Biztos utál! Megráztam a fejem, koncentráltam az útra. Te jó ég! Majdnem egy balesetnek voltam szemtanúja. Egy zöld Ferrari sodródott le az útról, egyenes az árokba, a fának ütközve, de egy alak megmentette a Ferrariban ülő embert. Hihetetlenül erős volt, egy kézzel megállította mielőtt a fának csapódott volna. Olyan gyorsan odarohantam a kocsihoz, amilyen gyorsan csak tudta. Mire odaértem, az az alak már sehol sem volt!
- Hölgyem jól van? - kérdeztem a 30 körüli nőt a zöld Ferrariban. Nem kaptam választ. A fejéből folyt a vér. Biztosan beverhette a kormányba. Azonnal hívtam a mentőket.
- Halló! Egy mentőt kérek Mördentbe, egy nő autóbalesetet szenvedett! Quai de Gesvres út, kiserdő előtt. Kérem, siessenek. Visszhall. - A mobiltelefonomat becsúsztattam a hátsó zsebembe. Próbáltam magához téríteni a nőt, nem nagy sikerrel. A mentők pár perc alatt itt voltak.
- Jó napot! Mi történt? - Egy fiatal mentős kérdezte tőlem.
- Nem tudom! Nemrég vettem észre, hogy egy kocsi sodródott az árokba. - Nem mondtam meg, hogy egy alak idejött és egy kézzel megállította a Ferrarit. Örültnek néztek volna.
- Értem! Most már távozhat, kézbe vesszük a dolgokat.
- Rendben. - Beültem a furgonomba és elhajtottam. Nem volt valami kellemes látvány a nő véres arcát látni. Főleg úgy hogy "gyenge" a gyomrom.
Mikor hazaértem Bennek mindent elmeséltem röviden, azt a részt kihagytam, mikor egy alak mentette meg a hölgyet.
- Jajj! Doroty. Te jól vagy?
- Igen!
- Huhh. Akkor megnyugodtam - megölelt. – Nem tudnék belenyugodni, ha te már nem lennél mert...
- Nee! Papa, vagyok, leszek, voltam, nyugi - puszit nyomtam a borostás arcára. – Na, de most gyors elkészülök.
- Miért? Hova mész?
- Dawvel kutyát sétáltatni.
- Kutyát sétáltatni? Hisz nincs kis kutyája, és tudomásom szerint neked sincs. Vagy talán egy kiskutyát rejtegetsz a szobádban?- összeráncolta a homlokát.
- Jajj, nem dehogyis, Daw haverjának a kutyáját.
- Miért ti sétáltatjátok a haverja kutyáját?
- Mert elutazott 3 napra a nagyszüleihez, és megkért minket, hogy vigyük el sétáltatni, mert a lakásban nem... na, tudod nem szokta elvégezni a "dolgát".
- Ahha! Így már értem.
- Na, akkor most már mehetek?
- Persze - felhúzta a vállát.
Felkocogtam a lépcsőn. Párperc múlva megszólalt a csengő. Lefutottam. Dawid várt azt ajtóban.
- Szia! Akkor indulhatunk? – végig pillantott rajtam.
- Persze! - bólintottam. – Papa, elmentem, szia! – Bele volt merülve a televízióba. Csak intett.
- Ő lenne az a kis cuki kutyus? – megsimogattam.
- Igen! Ő az! Szép kutya ugye?
- Nagyon!
- De nálad nem szebb! – Úgy tűnt mintha flörtölt volna velem.
- Köszönöm! Ezt hivatalosan is bóknak veszem – viccelődtem.
Kis lépésekkel haladtunk az erdő felé.
- Ugye erre nincsenek kóbor kutyák? - ijedten kérdeztem.
- Néha egy-kettővel találkoztam már. Miért kérdezted? Talán nem félsz?
- De igen! 5 éves koromban harapott meg kutya. - sóhajtottam. - Még látszik a helye a tenyeremen.
- Megnézhetem? - nyúlt a bal kezemért.
- Természetesen!
- Igen, tényleg látszódik a heg. Örök emlék.
- Rossz emlék. - A szám lekonyult.
Sóhajtott.
- Na, és mi történt ma a suliban?
- Kész rémálom volt! - A szám egyre jobban lefele görbült.
- Miért? Mi történt? - A kérdő szemei a tekintetemmel ütköztek.
- A barátaim utálnak! Na, és Kevin vele még nem is beszéltem.
- Ez várható volt - olyan halkan mondta, hogy szinte alig értettem.
- Mi? Miért? Én erre nem számítottam.
- Miért? Hát azért mert, kétségkívül rengeteg időt töltesz velem, és a barátaiddal szinte semennyit. Na, és Kevinnel sem - a mondtat végét elharapta.
- Kevin? Kevin is biztosan megutált, holnap az iskolában majd közli velem, hogy szakít. - A gombóc a torkomon volt.
- Ne félj, nem fog szakítani veled, szeret téged, szívből szeret, belehalna, ha elveszítene téged, és én is belehalnék, ha már nem lennél!
- Állj! Vagyok-voltam-leszek! - felemeltem a hangom.
- Hála istennek, de ha te sodródtál volna bele az árokba annak a fának én... én... abba belehaltam volna - magához szorított. Várjunk csak, meg sem említettem Dawidnek azt a balesetet.
- Micsoda? Honnan tudod, hogy baleset történt? - eltoltam magamtól, mert csak úgy láthattam az arcát.
- Őőő... - habozott. – Nem tudtam, Ben mesélte - elfordította a fejét, semmi esély nem volt, hogy leolvassak valamit az arcáról.
- Ahha. - Még mindig meglepettség látszódott az arcomon.
- Hozzak egy forró csokit? - Már majdnem kiértünk az erdőből.
- Ja, jólesne.
Előresietett a kutyával. Az erdő mellet volt egy kis kávézó, onnan akart nekem hozni forró csokit.
- Siess! - ordítottam utána.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
