3. Fejezet
Szeret?
- Elég korán felébredtem, nem tudtam aludni. Elgondolkodtam, hogy miért is ilyen furcsa Kevin… és hirtelen kipattan a fejemből pár furcsasága: hogy ért oda hozzám mikor elcsúsztam a banánhéjon, pedig előtte mindenütt kerestem, és semerre sem találtam, és az a halvány arany szín a szemében... Na, és persze a meleg bőre... Nem átlagos ember... talán azt is mondhatnám rá… Elröpült az idő, megint egy hosszú nap a suliban, kész rémálom lenne, ha nem lennének az új barátaim és persze Kevin! Kopogtak az ajtómon.
- Gyere be!
- Szia Dotty.
- Jó reggelt apa.
- Sajnos ma későn érek haza, sok a munka. - A szája lefele konyult.
- Jó! Semmi baj, biztosan elleszek egyedül is valahogy. Legfeljebb a garázst is kitakarítom- viccelődtem.
- Jó hogy mondod, meg is lepődtem, hogy tegnap mikor hazaértem, csillogott-villogott a lakás. Büszke vagyok rád.
- Jajj, igen a tegnapiról jut eszembe, keresett Robert.
- Robert? Igen, biztosan a nyomozás iránt akart érdeklődni. De te már nem is emlékszel Robertre és a fiára Dawidra?- összehúzta a szemöldökét.
- Ő... Nem nagyon - elszégyelltem magam.
- Akkor mondom Robnak, hogy küldje át ma délutánra Dawidot. Legalább addig sem unatkozol.
- Jó! Rendben! - Boldogított, hogy átjön Dawid délután legalább nem unom halálra a fejemet.
- Na, de most már készülődj a suliba, el ne késs!- parancsolta.
- Nem fogok elkésni! - ígértem. – De, ha így haladsz, akkor te fogsz elkésni a munkából!
- Jajj! Igen! Rohanok. Szia, kicsim, jó szórakozást.
- Akkor este találkozunk. – Nem valószínű, hogy ezt már hallotta volna, már az ajtót csukta be maga után mikor utána kiabáltam. Szerencsére volt egy szabad hely az iskola parkolójában. Kevin már várt rám.
- Szia, Édesem! - egy lágy csókkal üdvözölt.
- Mmmm. Kicsim isteni illatod van - jegyeztem meg neki.
- Akkor a tied? Még istenibb – hízelgett.
Kéz a kézben sétáltunk be a közös óránkra. Mivel csak hétfőn és csütörtökön voltak külön óráink. Téptem egy kis papírt, és megkérdeztem tőle, hogy mit csinál ma délután? Odacsúsztattam neki. Olyan gyorsan írta le a szavakat, hogy képtelenség volt követni... furcsa. Visszacsúsztatta nekem.
- Ma? Elutazunk a családommal a nagyszüleimhez.
- Értem.
- És te mit csinálsz?
- Dawiddel találkozom, átjön hozzánk.
- Dawiddel?
- Igen! Régen kiskoromban mikor itt laktunk, akkor szomszédok voltunk, sokat játszottunk együtt, de nem nagyon rémlik.
- Értem. Jó szórakozást! – Úgy tűnt mintha féltékeny lenne egy kicsit.
- Nyugi. Szeretlek!
- Én is Dotty.
Elraktam a levelet a táskába, és közösen túléltük az unalmas utolsó órát is.
- Figyel Dott! Mondani szeretnék valamit. Szeretlek! - Kétségkívül féltékeny volt Dawidre.
- Én is! De ne légy féltékeny, nem lesz semmi... nekem te vagy a barátom, pasim, szeretlek, szeretni is foglak. - Ezzel a kijelentéssel, eltüntettem a féltékenységet az arcáról, vagy csak hirtelen jó Pókerarc lett? Mindegy. Gyors beszálltam a furgonba még mielőtt megint elkezdene féltékenykedni. Hazaértem úgy 8 perc alatt. Gyorsan összepakoltam. Bedobtam a mirelit kaját a mikróba, mert nem lenne jó érzés, ha korogna a gyomrom mikor épp Dawiddel beszélgetünk egy kiskori élményről, vagy bármiről. Csöngettek. Gyors elpakoltam az ebédlőasztalról is, majd siettem az ajtót kinyitni.
- Szia Doroty!
- Szia Dawid! - Huhh nem gondoltam volna, hogy ilyen helyes, már rémlett valami régebbről. Amikor megpuszilt sok régi emlék elevenedett fel bennem. Pirultam is egy kicsit.
- Nem! Hívj nyugodtam Dawnek – mosolygott rám.
Bólintottam.
- Akkor, te pedig Dottynak.
- Ahogy akarod! - nevetett.
- Na, mihez volna kedved?
- Hm... Bármihez, amihez neked is van!
- Oké, de szerintem ne az ajtóba beszélgessünk - megfogtam a csuklóját és behúztam a nappaliba.
- Igazad van.
Hirtelen beugrott egy emlék: - Emlékszel, amikor együtt homokoztunk, és az egész homokot a fejedre szórtam? Nagyon viccesen néztél ki! - felnevettem, a fogam is kivillant.
- Hát, persze, hogy emlékszem. Azt soha nem fogom elfelejteni. Kis harcias voltál - viccelődött.
- Én harcias, mostanában hát... már nem hiszem, de annál makacsabb szoktam lenni - pimaszkodtam.
- Hát, azért én sem vagyok piskóta. - A két szép bronzbarna szemeivel az én arcomat fürkészte.
Beszéltünk, és csak beszéltünk, "játszadoztunk"... Megcsiklandozott.
- Tudtam, hogy még mindig csikis vagy Dotty.
- Hát... nem tehetek róla, ilyen vagyok.
- És, én így szeretlek! Wááá... - habozott, nem értettem, hogy érti azt, hogy szeret, barátként vagy... inkább bele se gondolok. – Na, érted, nincs olyan hogy első szerelem.., szóval tudod, hogyan értettem. - Enyhén elpirult, mentegetőzött, a fejét lehajtotta semmi esély nem volt rá, hogy lássam az arckifejezését.
- Igen értem, de szerintem létezik a "szerelem első látásra". Bármilyen hihetetlennek is tűnik...
- Én is hiszek benne...
- De hisz az előbb azt mondtad, hogy nincs olyan. - Lebukott. Vajon szerelmes lett belém? Vagy, csak többet érez, mint barátság.
- Igen tényleg azt mondtam. Légy szíves ejtsük a témát - mosolyogva felnézett rám, de a szemében azt láttam, hogy szomorú.
- Ahogy óhajtod, de majd még később visszatérünk rá ugye? - remélem az arcomról azt "vette ki" hogy könyörgök.
- Ha jó "kislány" leszel - ígérte. – Jajj, már ennyire elszaladt az idő?
- Miért hány óra? - Az egyik szemöldökömet felhúztam.
- Mindjárt negyed 10. – Furcsa volt, hogy tudta hány óra, pedig a nappaliban sehol egy óra, se neki, se nekem nem volt karórám.
- És honnan tudod? Hisz nincs is a közelben óra.
- Mennem kell mielőtt Rob hazaérne. Szia, Dott! Szép álmokat! - megpuszilt, de olyan lágyan, olyan finoman, a szívem gyorsabban dobogott. Nem lehet, hogy... én... ő... áh... nem dehogyis, biztosan azért gyorsult fel a szívverésem, mert hirtelen jött a puszi.
Mire észbe kaptam, hogy el kellene köszönöm már sehol sem volt, furcsa, de nemcsak ő furcsa, Kevin is. Ki kell derítenem mi áll a háttér mögött.
- Szia Doroty! - Úgy belemerültem a furcsaságba, hogy észre sem vettem mikor apa köszönt nekem.
- Hahó! "Föld" hívja Dottyt - viccelődött.
- Mi? Jaaa, szió, papa, milyen volt a napod?
- Hosszú, fárasztó. Neked kicsim?
- Jó, gyorsan eltelt a Dawvel töltött idő.
- Ahha - bólintott. - És mmm… - közbevágtam mielőtt megkérdezte volna, hogy mit csináltunk, és hogy min voltam úgy elgondolkozva.
- Apa nem lenne baj, ha most felmennék a szobámba? Eléggé fáradt vagyok.
- Hát, ha fáradt vagy menj csak. Jó éjt!
- Jó éjt! – Úgy tettem mintha iszonyú fáradt lennék, bár az is voltam egy kicsit, szóval nem volt nehéz színlelni.
Tartalom | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
