2. Fejezet
Első randi
Kevin beindította a kocsit. Elindultunk egyenes az úton.
- Na, szóval, Kevin, akkor hova is viszel? - kérdeztem érdeklődve.
- Te kis butus, mondtam, hogy titok - vigyorogva mélyen a szemembe nézett.
- De én kíváncsi vagyok - kuncogva mosolyogtam rá.
- A mondás szerint "Aki kíváncsi hamar megöregszik". Szóval inkább ne legyél kíváncsi, úgyis meglátod, hogy hova viszlek. - Sóhajtottam. Befordultunk az erdőbe, sötét volt és hűvös.
- Sajnálom, tovább nem tudunk menni kocsival, gyalog kell folytatnunk. - Ennek nem igazán őrültem, de tudtam, hogy biztonságban vagyok vele, és beleegyeztem.
- Jó, oké - mondtam kevésbé nagy örömmel.
- Látom, nem örülsz ennek, de nagyon sajnálom tovább nem tudtam jönni a kocsival, mert keskeny az út - felelt szomorkodva.
- Jó semmi baj - feleltem remegve.
- Te fázol? - aggódva nézett rám.
- Jajj, semmiség csak egy kicsit - hazudtam.
- Doroty! – mogorván mondta a nevem.
- Na, jó nem ki-iiicsit, nagyonfá-áááázom - dadogtam.
- Szeretnél hozzám bújni? – úgy tűnt mintha azt könyörögné, hogy a válaszom igen legyen.
De mivel közel álltam a fagyáshoz nem volt más választásom, és ennek örültem, azért mert hozzábújhattam!
- A-azt hiszem, hogy jó-ó lenne! - Még mindig dadogva nyögdécseltem ki a szavakat.
Odahúzott magához. Jó érzés volt a mellkasához bújni. Becsuktam a szemem, mert féltem olyan félelmetesnek tűnt az erdő. Kezdetem átmelegedni, sőt már egyáltalán nem fáztam.
- Na, fázol még? - érdeklődést hallottam a hangjában. Nem akartam "elmenni" a mellkasától, de azt sem akartam, hogy nyomasztó legyen neki. De nem hallottam a hangjában, hogy zavarná az, hogy a mellkasához vagyok bújva.
- Igen - hazudtam, de olyan jó érzés volt a meleg testéhez bújni.
- A szemedet viszont ki kell nyitnod, hogy lásd hova hoztalak. - Micsoda megérkeztünk? Olyan lett volna mintha csak most indultunk volna el. Lassan kinyitottam a szememet.
- Te jó ég! Ez gyönyörű hely, eláll a lélegzetem - ámultam-bámultam.
- Ó, azért lélegezz - viccelődött.
- Ez most komoly, mi itt... ketten... vacsora... meg minden... – Nem is tudtam mit mondjak. Kapkodtam a levegőért, a fákon lámpások, a szikláról csodálatosan lehet látni az óceánt, vacsora, már teljesen el is feledkeztem arról, hogy nem vacsoráztam.
- Na, mit szólsz hozzá?
- Elképesztő! Gyönyörű! Csodálatos! - soroltam a megfelelő szavakat, amik csak erre szembe jutottak.
- Van még egy meglepetésem - kuncogott és egy macit nyújtott át nekem.
- Váóóó! Ez... ez... - kerestem a megfelelő szót - ez... elképesztően aranyos! De miért? - csodálkozva ránéztem.
- Mi miért? - értetetlen képet vágott, miközben mélyen a szemembe nézett.
- Hát, mivel érdemeltem ki ezt a mackót és ezt az egész vacsorát? - A szám elé tettem a kezemet, hogy nemhogy kitörjön belőlem a röhögés.
- Öhmm... hát... – habozott - tudod... ezzel szeretném megerősíteni a barátságunkat! – Nem nézett a szemembe, folyamatosan tördelte a kezét.
De ez nekem valahogy többnek tűnt, hogy többet akar nem csak megerősíteni a barátságunkat, de az nem lehet, hogy... hogy máris belém szeretett, hisz alig egy napja hogy ismerjük egymást, és máris, ilyen gyorsan, de hát azt sem tudja, hogy milyen vagyok..., de lehetséges, hogy tényleg csak a barátságunkat akarta megerősíteni. Nem tehettem mást, egyenes meg kellet tőle kérdeznem.
- Figyelj! Kevin ez most olyan nehéz nekem fogalmam sincs, hogy miért ilyen nehéz, de kérdeznék tőled valami fontosat. - Az arca ijedségre utalt.
- Jó! De ugye nem valami túlságosan is komoly? - megszeppenve bámult.
- Hát... de ez komoly szerintem.
- Értem. Na, bökd ki! - Próbált jó Poker Face lenni, de nem igazán tudta elrejteni a kétségbeesettséget. Biztosan azon gondolkozik, hogy mi a fenét akarok tőle kérdezni, ami olyan komoly lehet.
- Szerelmes vagy belém? - egyenes a lényegre tértem.
- Igen! - Egy nagyon gyors válasszal el is intézte. Éreztem, hogy pirulok. Pár másodperc múlva nagyon vörös lettem.
- Aha! - sóhajtottam.
- Tudom, hogy te nem így érzel, de nem tudom irányítani a szívemet, olyan vágyat érzek, hogy azonnal megcsókolnálak, és mindig veled akarok lenni. - Búslakodva a szemembe nézett, mintha bántaná, hogy én nem így érzek, de ez végül is nem igaz, mert azt érzem, hogy több mint barát... de nem tudom, hogy szerelmes-e vagyok belé. Nem volt más választásom, egy egyenes úton el is intézhetném. Egy csókkal.
- Honnan veszed ezt, hogy én nem így érzek?
- Miért igen? - Reményt láttam a szemében, azt a reményt, hogy még valaha is összejöhetünk.
- Nem ezt mondtam! Igazából még én sem tudom, hogy mit érzek, de ha ez megnyugtat, abban biztos vagyok, hogy többet, mint barátság, de hogy szerelem-e? Hát... - Kicsit bánkódva mondtam ezt neki. Rossz volt még nekem is, hogy ezzel megbántom.
- Mi hát...? - folyamatosan a földet nézte. Semmi esély nem volt rá, hogy az arcát fürkésszem.
- Van rá egy mód, hogy megtudjuk mit is érzek valójában - mondtam boldogan. Mikor ezeket a szavakat mondtam egyből rám pillantott, kivillantak a fehér fogai, nagy mosoly terült el az arcán.
- Van? Mi lenne? Bármit megcsinálok, bármit! - Ígérte.
- Igen van, egy csók. - Elpirulva, mélyen a szemébe nézve ültem ott, és csakis arra koncentráltam mit szól ehhez. Az arckifejezése megváltozott, reményt, boldogságot láttam az arcán, a szemei gyönyörűen csillogtak.
- Csó-ók?! Benne vagyok. - Elpirulva dadogta, de nem azért, mert fázott, mert zavarban volt.
- Te mikor szeretnéd megtudni, hogy akkor valójában mit is érzek? - Nagyot mosolyogtam.
- Ő... hadd gondolkozzak – viccelődött. - Most! Most! Most! - izgatottan vigyorgott.
Közelebb hajolt hozzám..., becsuktam a szemem, de azért paráztam, hogy elrontom, mert hát az első igazi csókom. Éreztem a meleg ajkát az ajkamon, gyengéd volt, a fejét egyszer jobbra, majd baloldalra döntötte. Hagytam, hogy ő irányítson, de nem bírtam ki, visszacsókoltam. Olyan kellemes gyengéd megnyugtató volt. A szívem össze-vissza kalapált, azt hittem kiugrik a helyéről. Lassan eltávolodott a szánk egymástól, aztán egy puszit is adott a számra!
- Na, milyen volt Dott? Mindent beleadtam. - Szégyenlősen mondta miközben az arcomat fürkészte, várt a válaszomra.
- Isteni! - Vörös arccal, nagy örömmel súgtam a fülébe.
- Hát, akkor várom a válaszodat! Szeretsz Szerelemből? - kétségbeesetten kérdezte, ismét a válaszomra várva.
- Igen! Szeretlek, Szerelmes vagyok beléd! Csak az enyém vagy, SZERETLEK, SZERETLEK, SZERETLEK. - Küzdöttem a könnyekkel, de legyőztek engem.
- Én is SZERETLEK! IMÁDLAK! Miért sírsz? - Letörölte a könnyeket az arcomról. Az állam megfogta, és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek.
- Nem tudtam, hogy ilyen nehéz a Szerelem - sóhajtottam, ő is egy mély sóhajt vett.
- Igen nehéz! De megbirkózunk vele - hangosan felnevetett. Majd ismét egy lágy csókot adott.
- Indulnunk kellene, mert Ben kinyír, hogyha túl későn érek haza. - Ezt nem képletesen értettem, tényleg kinyír... mosolyogtam.
- Igazad van! Nem szeretnélek ilyen hamar elveszíteni. Óóó... - lenézett az ételre.
- Mi az? - Értetlen csodálkoztam, hogy mi lehet a baj.
- Egy falatot sem ettünk a vacsorából - bánkódva rám pillantott.
- Na, jó annyi időnk még van - mondtam ezzel őt megnyugtatva. Gyorsan befaltuk.
- Most már indulhatunk Doroty. - Megfogta a kezem.
Kéz a kézben sétáltunk vissza az autóhoz. Körülbelül a házig az út úgy 17-18 perc lehetett. Az álom "manók" ellen küzdöttem, ismét elveszettem a csatát.
- Dott. Édesem. Ébredj hazaértél. - Egy megnyugtató hang szólt. És egy meleg kéz volt a kezemen.
- Mi? Mi? - riadtam fel az álomból. – Jajj, sajnálom, hogy elaludtam - sajnálkozva a szemébe néztem.
- Semmi baj. Most mennem kell, de holnap találkozunk az iskolában. Szia, Édes! - Csókot nyomott a számra. Lassan bevánszorogtam. Rápillantottam az órára 23:19 volt. - Már ennyi az idő? Remélem Ben alszik, mert ha nem nekem annyi - felsántikáltam a lépcsőn, benéztem Benhez. Megnyugodtam, hangosan húzta a lóbőrt. Gyors tus és fogmosás, pizsi és megtámadtam az ágyamat.
Nem tudtam aludni, azon gondolkoztam, miért olyan furcsa Kevin, végül ismét diadalmaskodtak felettem az álom "manók". Az első randi vele, csodálatos volt, felejthetetlen.
Tartalom | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
