Teltek a napok, Ashley állandó vendég volt a házban. Mondhatni bútordarab, néha már én érzetem magam kínosan, főleg mikor hazaérkeztem, és beléptem az ajtón. Az én kanapémon nyalták egymást Adammel. Ezt az egészet csak magamnak köszönhettem. Edwardot viszont nagyon szórakoztatta a dolog. Főleg, hogy Ashleyt minden egyes rajtakapott alkalom bosszantotta. Majdnem egy hónap telt el a baleset, és a rosszullétem óta. Carlisle teljes kivizsgálást csinált a véremen, és rájött, hogy a hosszú 300 éves praxisa alatt még nem találkozott ehhez foghatóval. A DNS állományomban végbemenő mutáció olyan fokú volt, hogy emberi szervezet azt túl sem élhette volna. De én nem foglalkoztam vele, ezzel is meg lehet tanulni együtt élni. Pont, mint a karmokkal, amik már egy ideje nem is hallatnak magukról. Carlisle még ragaszkodott néhány teszthez, de ahhoz az kellett, hogy egy vámpír DNS-ével is összehasonlítsák az enyémet. Ezek a vizsgálatok viszont eléggé macerásak voltak, de mindenképp szükségesek a további együttműködéshez, ahogy Carlisle nevezte a kapcsolatomat Edwarddal. Sok időt töltöttem velük, egyre jobban élveztem a család társaságát. Rosalie is megbékélt a közelségemmel, és önként adta a mintát a vizsgálathoz. Ezen nem csak én lepődtem meg, hanem az egész család. Megtörtént a mintavétel, ami abból állt, hogy Emmett a hálószobából lehozott egy kihullott hajszálat. Nem akarom tudni, hogy mit csináltak, mikor kiszakadt az a hajszál, de a kaján vigyor elég árulkodó volt, mikor Carlisle kezébe nyomta

- Nos, amint lesz eredmény, azonnal jelentkezem, de van egy olyan érzésem, hogy nagyon meg fogunk lepődni – mondta Carlisle, Edward meg a kezemnél fogva rángatott haza.

- Mi a baj? – kérdeztem tőle, mikor már a kocsiban ültünk.

- Semmi. Csak utálom, mikor Carlisle ennyire odavan, hogy kiderítsen minden infót rólad. Olyan, mintha kísérleti nyuszi lennél.

- Engem nem zavar a dolog, és ha neki ez örömet okoz, akkor miért ne?

- Nem tehetsz mindenkit boldoggá.

- De őt muszáj, mert nekem adott téged – mondtam, és egy csókot leheltem az ajkára.

- Megint ott van nálad Ashley – jelentette ki Edward, én meg fancsali képet vágtam. Közben már párszor megbántam azt, hogy maradásra bírtam Adamet. Jobb lett volna, ha elmegy. – Nem fognak zavarni, épp indulni készülnek, csak arra várnak, hogy hazaérj.

- Mondtam már, hogy utálom, mikor ennyire hallgatózol. Leszokhatnál róla.

- Nem az én hibám, vannak emberek, akinek üvöltenek a gondolatai – válaszolta kicsit morcosan. Oké, erre nem tudok neki mit mondani. Lehet, hogy igaza van, de akkor én miért nem hallom mindenki gondolatát állandó jelleggel? Biztos még nem olyan kifinomult az érzékelésem. Edward leparkolta a Volvót a ház előtt. Kiszállt, én meg megvártam, hogy kinyissa az én ajtómat is. Már megszoktam tőle ezt a gesztust. Eleinte furcsa volt, de rájöttem, hogy ez jól esik neki. Ő még abban a korban élt, mikor ez egy férfinak kötelező volt, és egy nő ezt elvárta. A bejárati ajtóhoz lépett, és kinyitotta előttem. Alighogy beléptem rajta, egy apró termetű fehér kutya futott elém. Kis pajkosan csóválta a farkát, de amint meglátta Edwardot, behúzta a farkát, hangos nyüszítésbe kezdett, és hátrálva visszaslisszolt Ashleyhez.

- Mi a baj, Maszatka? Ki ijesztett meg ennyire? – gügyögött a kutyának, miközben felvette.

- Hát ez meg? – kérdeztem, ahogy beléptem a nappaliba.

- Adamtől kaptam ajándékba, ugye, milyen kis cuki? – kérdezte, és közben a vacogó kutya fejét csókolgatta. A kutya meg, ahogy érezte, hogy biztonságban van, már nem nyüszített, hanem vad csaholásba kezdett, mint aki teljesen megőrült, és mint aki arra készül, hogy széttépje Edwardot. Elég vicces látvány volt, ahogy a kis korcs Ashley kezében olyan nagy hangon ugat Edwardra, Ashley meg próbálja csendesíteni, de semmi értelme.

- Menjünk – azzal a karjánál fogva rángattam magam után Edwardod, aki még mindig a kutya szemébe nézett. – Remélem, nem hozza mindig magával ezt a dögöt – fortyogtam már a szobámban.

- Nem hinném, hogy hosszú élete lesz a kutyának – magyarázta Edward, majd belemászott a fejembe és megmutatta, hogy mi fog vele történni: hogy Adam fogja elkapni és elpusztítani.

- Hát ez hihetetlen – mondtam prüszkölve. Csak azt láttam, ahogy Adam elkapja a kutyát az erdőben, és egy laza mozdulattal kitekeri a nyakát. – De akkor mire vette neki? – kérdeztem, még mindig sokkoltan

- Szerintem teszt volt. Adam sejt valamit, őt nem olyan könnyű átverni.

- És ez a kutya-ügy milyen teszt volt?

- Szerintem tisztában vele, hogy tőlünk minden állat fél.

- Ezt gondolod? Ezzel most arra célzol, hogy esetleg Adam azt sejti, hogy ti vámpírok vagytok?

- Pontosan ezt gondolom. Nem tudom, de nekem annyira furcsa ez a férfi.

- Mi bajod vele? – Éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa, de végül sikerült megfékeznem magam. Megéreztem Edward érzését, és nem féltékenység volt, hanem valami más, gyanakvás, és féltés. Nem csak engem féltett, éreztem, hogy aggódik Ashley miatt is. Oké, akkor esetleg most ésszerű lenne, ha én lennék féltékeny. Edward a földön ült, én meg mellé kuporodtam, az ölébe hajtottam a fejem, és azon nyomban elvesztem a tekintetében.

- Nem gondolod, hogy ideje lenne venni neked egy ágyat? – kérdezte, miközben a hajamat piszkálta. Pontosan ismerete a véleményem az ágy dologról. Ezek szerint tervei vannak az ággyal, és velem is. – Szerintem, ha megkérnéd Alice-t, biztosan segítene neked ágyat választani. Neki nagy tapasztalata van a strapabíró ágyak kiválasztásában – mondta, miközben egy kaján vigyor terült szét az arcán.

- És te? Te is értesz hozzá? – kérdeztem, még közelebb húzódva hozzá.

- Én nem! – Éreztem, ahogy a márványos test még jobban megfeszül, és szinte jegessé válik. Kár, hogy a vámpírok nem tudnak elpirulni, gondoltam magamban, és mosolyra húzódott a szám. 

- Ez nem vicces – húzta fel az orrát.

- De igen, vicces. Olyan édes vagy, mikor zavarban vagy – mondtam, és felültem, hogy meg tudjam csókolni. Egészen bele is melegedtünk a csókolózásba, mikor azt vettem észre, hogy megint elhúzódik tőlem.

- Látod, erről van szó. Én nem tehetem ezt veled. Veszélyes – magyarázta, miközben láttam a szemében a félelmet.

- Pontosan tudtam, hogy mivel jár, hogy én veled vagyok. Még mindig itt vagyok, és bízom benned – mondtam neki, és újra csak közelebb húzódtam hozzá.

- Nem szabadna – válaszolta, és mire észbe kaptam, már a szoba túlsó végében volt.

- Ne menekülj tőlem, könyörgöm – rám tört a sírás. Még sosem éreztem így. Fájt, hogy ezt mondja. Ezek szerint nem vagyok neki elég, hogy küzdjön értem. A pajzsom is meggyengülhetett, mert már ott volt mellettem.

- Szeretlek, és mindent odaadnák azért, hogy szerethesselek, de nincs másom, mint a halott szívem. Olyan akarok lenni, mint régen, mikor még ember voltam, hogy úgy lehessek veled, ahogy te megérdemelnéd. Hogy ne kelljen rettegnem minden percben, hogy bajod esik – magyarázta. A hangja tele volt fájdalommal és bánattal.

- Ha olyan lennél, mint mikor még ember voltál, már nem is élnél, és a sors sosem sodort volna melléd – válaszoltam neki. Még mindig ott cikázott a fejemben az, hogy nem vagyok elég jó neki.

- Josephine, te vagy az életem legnagyobb ajándéka.

- Akkor tedd meg a kedvemért – mondtam, és engedtem, hogy lássa, mire gondolok. Ő összeszorította a fogsorát, behunyta a szemét és megrázta a fejét.

– Miért nem? – kérdeztem.

- Mert nem lehet. Te sokkal jobb vagy annál, hogy ilyenné válj, mint mi. Te nem lehetsz vámpír – jelentette ki.

- Miért nem? – kérdeztem kissé felháborodva. Miért ragaszkodik ahhoz, hogy emberként éljek és öregedjek, és minden nappal közelebb kerüljek a halálhoz? Miért?

- Mert farkas vagy, és a méreg, amit a testünk termel, halálos lehet a számodra.

- Nem értem. Nem az a lényeg, hogy élőhalottá váljak?

- Tényleg nem érted? Attól tartok, hogy te nem lehetsz vámpír, mert a felmenőid farkasok. Mi és a farkasok öröktől ellenségei vagyunk egymásnak, ezt a természet így alakította. Nem csak az undor és a gyűlölet, amit egymás iránt érzünk, de genetikailag is halálosak vagyunk egymásra. Egy vámpírt csak egy másik vámpír képes megölni, vagy egy farkas, és fordítva. Ők pont úgy halhatatlanok, míg farkasként élnek, mint mi, és pont úgy csak mi tudunk velük végezni.

- Akkor miért vagy velem, ha gyűlölsz és undorodsz tőlem? – Csak ez a két szó maradt meg bennem abból, amit mondott.

- Te más vagy. Ha nem látlak, meghalok, ha nem érzem az illatod, megpusztulok. Ha nem vagy velem, megszűnik a világ létezni.

- Akkor megvan a megoldás. Sosem hagyok fel azzal, hogy farkas vagyok, és akkor örökkön örökké együtt lehetünk. És az előbb mondtad, hogy halhatatlanok, míg farkasok, így nincs mitől félnünk. – A karmokkal meg már megbarátkoztam. Jobb lesz így, így nem leszek sebezhető, és nincs akadály.

- De azért ezzel még várjunk, míg Carlisle elvégzi a vizsgálatokat. – Oké, ezt egy ésszerű ötlet.

- Rendben, de azért az ágyat már kiválaszthatom? – kérdeztem, és újra az ölébe feküdtem.

- Fúúú, Alice nagyon boldog lesz, annyira odavan az ilyen dolgokért. Holnap el is mehettek Seattle-be.

- Te nem is jössz? – kérdeztem elszomorodva.

- Nem, vadásznom kell. – Igaz, feketén izzanak a szemei, de így olyan szép, félelmetesen gyönyörű. – Viszont neked pihenned kellene – mondta, és mennyire igaza volt! Álmos voltam.

- Olyan vagyok, mint egy narkolepsziás. De ugye itt maradsz?

- Hazaviszem az autót, és visszajövök, addig te elvégezheted az emberi szükségleteidet – mondta, majd talpra szökkent. - Egyébként sem kell tudniuk, hogy minden éjszaka nálad vagyok, tette hozzá gondolatban.

- Kit érdekelnek? Gondoljanak, amit akarnak, Ashley is itt van – mondtam, viszont ő csak vállat vont, és már el is indult kifelé. Rendben, irány utána, az ajtóhoz. Ott forró csókkal búcsúztunk, eléggé teátrális volt. Adamet felettébb bosszantotta a dolog. A kutya Ashley kezében egész idő alatt vicsorgott. Miután becsuktam Edward után az ajtót, a nappali felé fordultam.

- Nos, fiatalság jó éjszakát, aztán csak ésszel! – Azzal intettem, majd otthagytam őket. Mire végeztem a fürdőben, Edward már a szobában volt.

- Gyors voltál – jegyezte meg.

- Csak annyira, mint te – bújtam oda hozzá.

- Holnap mikor felébredsz, nem leszek itt. Alice jön érted, és elmentek ágyat venni. Annyira boldog volt. Ha nem lenne, szükséged alvásra, már biztos itt lenne, és megbeszélést tartana. Szerintem az ágy vásárlása mellé még beiktat pár ruhadarab vételezését is – mondta Edward. Én meg csak hallgattam, ahogy Alice-ről beszél. Szereti őket. Olyan jó lehet, ha valakinek van igazi családja. Edward hangját hallgatva aludtam el. Jó volt, megnyugtatott, és finom álmot hintett az agyamra.

Reggel teljesen kipihenten ébredtem, de Edward már tényleg nem volt ott. Tudtam, hogy így is már a tűréshatárán volt. Tudtam, hogy szomjas, de nem akart tőlem elszakadni. Összeszedtem magam, kényelmes ruhába öltöztem, tudtam, hogy ha Alice belemelegszik a vásárlásba, éjszaka lesz, mire hazajövünk. Megint telihold lesz az éjszaka, de most nem leszek egyedül. Remélem, Edward sötétedésre visszaér, és akkor tényleg nem lesz mitől félnem. A konyha felé vettem az irányt. Mezítláb voltam.

- Mi a fasz? – csúszott ki a számom hangosan a káromkodás, mikor valamibe beleléptem. Az a rohadt kis dög, kinyírom, futott át az agyamon. Odapiszkított a nappali közepére, én meg a kellős közepébe léptem. Persze az emeleten lévők felébredtek rám, elsőre a kis korcs, aki most olyan boldogan rohant felém. Szemét. Aztán megjelent Ashley is, gyűrötten, és kócosan. Anyám, tuti nem sakkoztak az éjszaka. Mindenesetre elég kifacsartan ébredt.

- Baj van? – kérdezte a haját piszkálva.

- Remélem, a kutya nem fog itt lakni. Edwardot is utálja, és még nem szobatiszta, és nem akarok erre ébredni minden reggel – morogtam, miközben a másik fürdő felé bicegtem.

- Jaj, ő nem tehet róla, hiszen még csak egy babuci. – Oké, ha ez lesz, akkor valaki rövid úton távozik, és azt hiszem, az a valaki én leszek. Inkább elköltözök egy féltucatnyi vámpír közé, mint hogy ezt az ömlengést kelljen hallgatnom. Mire végeztem a lábmosással, már hallottam is Alice közeledését.

- Remélem, mire hazaérek, ezt feltakarítjátok – mondtam, majd meg sem vártam, hogy Alice csengessen.

- Jó reggelt – mondta Alice, Edward Volvójának támaszkodva. – Beleléptél? – kérdezte egy vigyorral kísérve.

- Igen – válaszoltam durcásan.

- Pedig próbáltam sugallni feléd, hogy láttam.

- Semmi gond – mondtam, és már én is nevettem az egészen.

- Arra gondoltam, hogy az egész hétvégét Seattle-ben tölthetnénk. Mit szólsz hozzá? Tudod, ilyen csajos hétvége.

- Én azt hittem, hogy megyünk, veszünk egy ágyat, aztán jövünk.

- Drágám, kérlek, ne légy felelőtlen! Az ember nem egy éjszakára vásárol ágyat. És főleg ne légy ünneprontó. Ritkaság, hogy ennyi időre meg tudlak kaparintani csak magamnak. Olyan rég volt igaz barátnőm.

- És Esme, meg Rosalie? – kérdeztem, miközben már a kocsiban ültünk, és Seattle felé tartottunk.

- Esme olyan mintha az anyám lenne, vele más. Rose meg egy érdekes eset. Ne érts félre, kedves meg minden, szeretem, csak nem nagyon lehet vele beszélni semmiről. Ő nem tudott változni az idővel, kívülről halad a korszakokkal, de belül maradt az a nyárspolgár, akinek született – magyarázta Alice, közben pedig engem nézett. Az út nagy részében csak hallgattam, ahogy ömlik Alice-ből a szó. Ilyen pöttöm kis lányka, és ennyit tud beszélni! Ha nem vámpír lenne, talán megfulladna, mert elfelejt levegőt venni. Még szerencse hogy nincs rá szüksége.

Mielőtt elindultunk volna a bevásárló túránkra, Alice kivett egy apartmant az egyik belvárosi hotelban. Előbb a bútorüzleteket néztük végig. Legvégül egy hatalmas, ébenfa baldachinos ágy mellett döntöttük

- Ebben el fogok veszni egyedül – mondtam, miközben az ágy méreteit vettem szemügyre.

- Nem mindig leszel benne egyedül – vigyorodott el, a szeme elrévedt és láttam a gondolataiban, hogy látomása volt, hogy én meg Edward együtt vagyunk az ágyban. Éreztem, hogy az arcomba szökik a vér.

- Ez annyira fog hiányozni. Olyan aranyos vagy, hogy minden érzelmet le lehet olvasni az arcodról – mondta, majd megölelt. A bútorüzletből egy hangszerboltba mentünk. Ott vettem magamnak, három csomag acélhúrt a gitárhoz, majd belevetettük magunkat a butikok színes forgatagába.