Ők legalább annyira megdöbbenve néztek rám, mint én a saját tükörképemre, mikor először láttam magam.
- Menjünk – mondta Alice, és kifelé tessékelte Jaspert, aki a szeme sarkából visszalesett rám. Én meg csak Edwardot néztem, de ő nem volt hajlandó megszólalni.
- Mondj valamit! – szóltam rá, de ő csak nézett továbbra is azokkal a mézszínű szemeivel. Talán jóllakott délután, nehogy baj legyen.
- Sosem hittem volna, hogy egyszer ez megtörténik velem… hogy én közel 100 éves fejjel nem tudom kifejezni az érzéseimet – magyarázkodott. – Csodálatosan szép vagy. Te vagy a létezésem legnagyobb ajándéka – suttogta a fülembe az utolsó szavakat, én meg nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és az ajkára tapasztottam az ajkam.
Csókolóztunk, hosszan és szenvedélyesen, aminek ő szakított véget.
 – Mennünk kell – mondta, és a kezét nyújtotta, majd kimentünk a ház elé. Én bezártam a lakást, és elindultunk. Edward vezetett, én egész idő alatt őt néztem. Néha hosszasan viszonozta a tekintetem, és a vezetésre szinte egyáltalán nem figyelt. Edward leparkolta a kocsit, én meg csak arra eszméltem, hogy már az ajtóm mellett áll és a kezét nyújtja, hogy kisegítsen az autóból. Már mindenki ott volt, Mike Lucyval érkezett, és Ashley már odabent csacsogott Adammel. Helyes, gondoltam magamban.
Beléptünk a bálterembe, és minden szempár ránk szegeződött.
- Ezért nem szeretem. Ez egy pokol – suttogtam Edwardnak.
- Annyira nem szörnyű. Csak mindenki téged csodál, hogy mennyire szép vagy, és engem irigyel, hogy veled jöttem – mondta Edward mosolyogva, majd lassan átsétált velem a terem túloldalára. – Táncoljunk – nyújtotta a kezét, miközben megszólalt egy lassú dal.
- Ez a kedvenc dalom. – Igen, az volt, Chris Cornelltől az Arms Around you Love.
- Tudom – suttogta egy cinkos mosollyal az arcán.
Akkor ezek szerint a keze benne van a dologban. A keze, ami most a gerincem mentén halad felfelé, egy határozott mozdulattal magához rántott és táncolni kezdtünk. Edward vállára hajtottam a fejem, és úgy lassúztunk, a dal felénél sem lehetett, mikor már nem is hallottam a zenét. Egy furcsa kép jelent meg a szemeim előtt. Egy autót láttam, ami gyorsan hajtott. Először csak a sebes száguldás zaját hallottam, majd egy fékcsikorgást, és a fém hangos puffanását. Azt hiszem, látomásom volt, talán a jövőben, de azt nem tudom, hogy mikor. Edward megérezte a testemen a feszültséget.
- Baj van? – kérdezte, és éreztem, hogy a fejemben kutakodik. Engedtem neki, hogy ő is lássa, amit én, mert nem biztos, hogy szavakkal el tudnám neki mondani. A dalnak épp vége lett, és ő nem mondott semmit, csak a kezemnél fogva elindult velem kifelé a teremből.
– Már láttad korábban is? – kérdezősködött.
- Nem, most először. Ezt most először – javítottam ki magam. Edward tekintete elrévedt, én meg belemásztam a fejébe. Láttam, hogy Alice gondolataiban kutat, hogy vajon ő mit látott, és hogy látta-e azt, amit én.
- Hamarosan meg fog történni, itt az épület előtt. Csúnya baleset lesz. Ki kell mennem, segíteni – mondta Edward és már robogott is ki az terem elé.
– Semmi esetre se gyere ki – figyelmeztetett. Persze nem gondoltam komolyan, hogy nem megyek utána. Megvártam, míg kiment, majd füleltem.
Már hallani lehetett a közeledő autó zaját. Minden pont úgy történt, ahogy a látomásomban. Odabent sem szólt a zene, és hallani lehetett a fékcsikorgást, majd a puffanást. Adam rám nézett, én meg a fejemmel a kijárat felé mutattam. A poharát Ashley kezébe nyomta, és a kijárat felé indult, én is követtem. Odakint a kocsi már a feje tetején állt. Edward a két sérültet már kiszedte a kocsiból. Adam szó nélkül odament az egyikhez, aki a lábán sérült. Csúnyán vérzett. Edward egy szót sem szólt, csak a saját betegével foglalkozott. Én odarohantam hozzá, felhúztam a ruhám alját, és mellé térdelem.
- Mondtam, hogy semmiképp ne gyere ki! – korholt meg.
- Nem érdekel. Segíteni akarok.
- Ha segíteni akarsz, akkor foglald le Adamet. Nekem mesterséges szívmasszázst kell csinálnom. – Azzal eltépte a már szétszaggatott felsőt.
- Miért nem maradhatok itt? – kérdeztem, és akkor már láttam, hogy a földön heverő srác mellkasán van egy nagy sérülés. – A vére miatt? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel, mintha nekem pont olyan nehézségeket okozna a szaga, mint Edwardnak. De ő a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy bármi gondot is okozott volna neki.
- Minden okés? – kérdezte Adam, miközben a nadrágjából húzta elő a szíjat, hogy azzal kösse el a lány vérző combját. Én meg felé fordítottam a fejem, és odakiáltottam, hogy megbirkózunk a dologgal. Épp abban a pillanatban, mikor nem néztem Edwardra, reccsenést hallottam. Egész halkan, olyan volt, mint mikor valakinek eltörnek a bordái. Visszafordítottam a fejem, és csak már csak azt láttam, hogy Edward mindkét keze a srác mellkasában volt. A szívét tartotta az ujjai közt, csak a keze szárát láttam, meg azt, hogy az apró inak hogyan táncolnak a tökéletes bőre alatt, ahogy a szív ritmusát próbálja visszaadni a haldokló fiúnak.
- Hívd fel a kórházat! – parancsolt rám, én meg előkaptam a mobilom, és már tárcsáztam is a mentő számát. Három percen belül már hallani is lehettet a mentő szirénázó zaját. Addigra már a bálozók is kigyülemlettek az épület elé. Adam ellátta a lányt, és odajött hozzánk.
- Hogy van? – kérdezte, és a szemét nem tudta levenni a fiúról. Elég morbid látvány volt, főleg úgy, hogy Edward kezei még mindig a srác mellkasában voltak, és még mindig próbálták életre kelteni a szívet. Abban a pillanatban, mikor minden zaj elhalkult körülöttünk, meghallottuk, ahogy a szív újra életre kel, és ahogy halk küzdelmet vív az életben maradásért.
– Már jó lesz – mondta Adam, és Edward vállára tette a kezét. Edward torkát egy halk morgás hagyta el, majd lassan kihúzta a srác mellkasából a kezeit, és én láttam, hogy a szív egyre gyorsabb ütemet ver, hogy eljuttassa azt a kevés vért a fiú testének minden pontjába. A mentő közvetlenül a két beteg mellett állt meg, utána pedig megláttuk Carlisle kocsiját is. Ő is azonnal kiugrott az autóból, és az emberi gyorsaságnál egy hajszállal gyorsabban termett a sérültek mellett.
- Elláttuk őket, az életfunkciók rendben vannak. A lány a lábán, a fiú a mellkasán sérült meg – foglalta össze a helyzetet Adam. – A fiad felettébb körültekintő volt, és nagyon ügyes – tette hozzá, és azon morfondírozott magában, hogy vajon honnan tudta ilyen precízen végrehajtani a műveletet. Sok profi orvosnak is komoly gondot okozna a közvetlen szívmasszás, neki meg még csak a szeme sem rebben.
- Fiam, jól vagy? – kérdezte Carlisle Edwardtól, aki még mindig a fiú mellett térdelt.
- Én a legnagyobb rendben, de azt hiszem, eltörtem néhány bordáját – jelentette ki Edward.
- Semmi gond, lényeg hogy él. Viszont neked meg kellene mosakodnod, tiszta vér vagy. – A megállapítás helyes volt, főleg ha figyelembe vesszük, hogy ők vámpírok és hogy mennyi erőfeszítés kell, hogy ezt el tudják viselni.
Vettem egy mély levegőt és felállni készültem, mikor az orromba csapott a fiú vérének illata. A gyomrom felfordult, éreztem, hogy a lábaim nem bírnak el, és Edward karjaiba rogytam. Neki volt még annyi ereje és lélekjelenléte, hogy el tudott kapni. Az eszméletemet nem vesztettem el, csak jártányi erőm sem maradt. Hülyén éreztem magam, hogy ennyire kiborított a dolog, de az is lehet, hogy csak azért, mert éreztem, hogy Edward mennyire zaklatott attól, ami történt. Nem is attól, hogy érezte a vért, hanem hogy nekem mindezt látnom kellett.
- Üljetek kocsiba és gyertek utánunk - hallottam Carlisle hangját, ahogy Edwardnak beszél. Ellenkezni akartam, hogy semmi szükség orvosi vizsgálatra, jobb helyen nem is lehetnék, mint most Edward karjaiban.
- Én is veletek megyek – mondta Adam. Éreztem Edward testén, ahogy megfeszül, mikor egymással szemben álltak. Adam ki akart venni a karjából, én azonban Edward nyaka köré fontam a karom. – És majd én vezetek - tette hozzá, mikor látta, hogy nem vagyok hajlandó elválni Edwardtól.
- A zsebemben vannak a kocsi kulcsai – mondta Edward.
- Nem kell, az enyém is itt van. – Nem is baj, ha az övével megyünk, így legalább Edwardé nem telik meg ennek az idegen vérnek az illatával, és nem okoz neki további problémákat. Egy újabb löketet éreztem a gyomromban. El fogok ájulni, gondoltam magamban.
- Minden rendben lesz - suttogta Edward, majd óvatosan beültetett a kocsiba, megkerülte azt, és mellém ült.
- Mindenki megvan? – kérdezte Adam, majd a visszapillantóba nézett, hogy megvagyunk-e. Beindította a kocsit, és a kórházhoz hajtott. Még a mentő előtt odaértünk. Edward a karjában vitt be a vizsgálóba. Adam meg úgy állt az ajtóban, mint aki arra vár, hogy Edward kimenjen. Tényleg arra várt.
- Maradj velem – mondtam neki, és megragadtam a karját. Úgy csimpaszkodtam belé, mint egy kisgyerek.
- Meg kell, hogy vizsgáljunk – magyarázta Adam.
- Attól ő még maradhat – válaszoltam bosszúsan. Miért ne maradhatna? Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és Carlisle lépett be rajta. Épp szólni akart, mikor felültem. – A sebesültek? – kérdeztem aggódva.
- Megvannak, jók az életfunkciók. Engem a te állapotod jobban aggaszt. Vért kell venni tőled – jelentette ki.
- Túl sokan vagyunk – mondta Adam. Ezzel arra célzott, hogy Edwardnak semmi keresnivalója sincs a szobába. Majdnem egy teljes percig néztek farkasszemet egymással, majd Carlisle újra megszólalt.
- Edward, jobb lenne, ha kimennél és rendbe szednéd magad – mondta Carlisle, és hallottam, ahogy gondolatban magyarázkodik: menned kell. Vigyázok Josiera, minden rendben lesz. Most vért veszek tőle, és ki tudja, hogyan hat rád a vére illata. Alice már vár az irodámban tiszta ruhákkal, mire átöltözöl mi is készen leszünk.
- Igazad van – mondta megadóan, majd lassan kihúzta a kezét az enyémből, és elindult az ajtó felé. Ahogy Adam mellett haladt el, újra találkozott a tekintetük. Adam tekintete diadalittas volt, és úgy érezte, hogy legyőzte Edwardot.
- Edward – suttogtam, ő lassan felém fordult. – Szeretlek! – Tudtam, hogy neki nincs szüksége erre az egyetlen szóra, de Adamnek tudnia kellett, hogy hol a helye.
- Tudom – mondta, és kilépett az ajtón. Olyan érzés volt, mintha az életemből lépett volna ki, azt hittem, menten meghalok.
- Ne aggódj, visszajön. – Carlisle próbált megnyugtatni, de egyre csak éreztem, ahogy a félelem szétárad a testemben, és a szívemet mardossa.
Edward belépett Carlisle irodájába, ahol már Alice várta.
- Mi történt? – kérdezte aggodalmaskodva.
- Autóbaleset, de a sérültek jól vannak – válaszolta Edward egyhangúan.
- És Josie? – kérdezte Alice, miközben lesegítette Edwardról a zakót.
- Ő rosszul lett, talán a vértől. Most Carlisle és Adam vizsgálja – válaszolta Edward, miközben egészen alsónadrágra vetkőzött. Alice egy szilonzsákba gyűjtötte a ruhákat, majd gondosan bekötötte a zsák száját.
- Minden rendben lesz – mondta, miközben megveregette a fiú vállát.
- Annyira bánt, hogy nem lehetek mellette.
- Téged nem az bánt, hogy nem vagy mellette, hanem hogy Adam most ott van. Te féltékeny vagy – jelentette ki pajkos mosollyal az arcán Alice.
- Jó, igen, féltékeny vagyok. Gyűlölöm még a gondolatát is annak, hogy Adam bármikor megérintheti, bármikor megcsókolhatja, és bármikor vele lehet. Ő is csak ember.
- Edward, te teljesen őrült vagy. Josie téged szeret, nem Adamot, és nem mást, csak téged – bizonygatta Alice.
- Te tényleg szereted ezt a srácot? – kérdezte Adam, miután Carlisle és az időközben megérkező nővér kiment a szobából.
- Igen – válaszoltam. – Teljes szívemből.
- És szerinted ez egy racionális döntés?
- Ugyan, Adam, a szerelem mióta racionális? – kérdeztem vissza, de magam sem tudom, hogy miért.
- Igazad van, néha az ember érzelmei a legnagyobb mókamesterek, főleg ha nem ismerjük fel őket – mondta, miközben az arcomat cirógatta. – El kell költöznöm – jelentette ki határozottan.
- Minek? – kérdeztem vissza, és nem értettem, hogy miért akar elmenni.
- Mert barátok vagyunk, hát viselkedjünk is úgy. Nem lakhatom nálad, nem vagyok a testvéred, a szerelmed, csak a barátod.  
- Csak? – ismételtem meg azt a rövidke szót.
- Ugyan, tudod, hogy nem úgy értettem – pattant fel a helyéről, és az ablakhoz lépett, hogy véletlenül se láthassam az arcát. – Te ennél többet jelentesz nekem, ezért kell elmennem. – Azzal lesütötte a fejét és kiviharzott a szobából.
Alighogy becsukódott mögötte az ajtó újra hangokra lettem figyelmes. Az ajtó felé sem kellett néznem, pontosan tudtam, hogy ki lépett be rajta. Eltéveszthetetlen illata volt. A nap illata. Pont, mint legelőször. Akkor még azt hittem, hogy csak egy látomás, az elmém fura játéka velem, de megváltoztatta az életem, fenekestül forgatta fel. Hangtalanul suhant át a szobán, és ült le mellém az ágy szélére.
- Tudod, hogy az egész család nagyon aggódik érted? – kérdezte tőlem, de nem nézett a szemembe. – Alice odakint vár, de nem tudja, hogy be merjen-e jönni.
- Ugyan, nem hordozok vámpírokra veszélyes vírusokat, miért ne jöhetne be? – kérdeztem elképedve.
- Csak mert szerintünk mi vagyunk az oka annak, hogy rosszul lettél – magyarázta, és még jobban az ágy végébe húzódott.
- Ti? – kérdeztem, miközben próbáltam felülni.
- Igen, mi. Pontosabban, amik vagyunk. Te egy farkas leszármazottja vagy, és neked mi vagyunk a legveszélyesebb ellenség, a legnagyobb veszélyforrás – fejezte be a mondatot, és pont úgy sütötte le a fejét, mint Adam.
- Edward, könyörgöm, ne gyere te is ezzel a jajj-de-fontos-vagy-nekem-féltelek-és-elhagylak szöveggel. Elegem van belőle, ezzel már tele a padlás. Ez olyan gyerekes, főleg egy ennyi idős férfitől, mint te. Azt megértem, hogy Adam így viselkedik, hiszen ő még csak 25 éves, de te… könyörgöm, viselkedj úgy, ahogy hozzád illik!
Kicsit kiborultam. Megint lüktetett a karom. Na, szép lesz, ha most megint előjönnek a karmok.