8. Első látomás

Alice


Kevesebb, mint egy hét telt el a találkozásunk óta. Ebből két napot átaludtam kisebb ébrenléttel megszakítva és mióta felébredtem rendesen az óta sose maradtam egyedül. De várjunk csak, nekem van egy apám, aki biztos halálra aggódja magát és már az FBI-t is kihívta.
- Milyen nap van ma? – néztem fel szerelmemre.
Jobban bele bújtam az ölelésébe és elhelyezkedtem a kényelmes ágyán. Bellát és Edwardot már majd nem egy napja nem láttam, Esme, Emmett, Carlisle óránként egymást váltogatva nyitnak be Jasper szobájába megnézni, egyben vagyok még. Rosalie-t se láttam de, szerintem ő direkt kerül engem. A kicsi tündérkét meg nem engedik a közelembe, mert nem akarják, hogy megijesszen. Már hogy tudna megijeszteni egy ilyen kis tünemény?
- Szerda, kicsim – csókolta meg a homlokom.
- Szerda? – ijedtem meg. Ha ma szerda van és körülbelül olyan délután öt óra – a sötétségből következtetve. Akkor lekéstem a találkozott Nicholassal. – mennem kell.
Kibújtam karjai közül és a kölcsön kapott ruhámat kezdtem keresni. Hálóingben még sem mehetek Nick elé. Körül néztem a szobán és a sarokban egy széken ott volt egy farmer nadrág, kék blúzzal és egy kardigán. Mikor oda akartam értük menni Jasper hátulról átkarolt és nem engedet el.
- Hova, hova? – lehelt a nyakamba.
- Mondtam, mennem kell – a szívem hiába akart kiugrani a helyéről, és lélegezni is elfelejtettem. Nickkel akkor is, muszáj megbeszélnem a dolgokat. – Kérlek Jasper… muszáj mennem.
- Nem! – kérdőn néztem rá. Sose szállnék harcba egy vámpírral és nagyon kedvem se volt megbántani a hercegemet, de ha nem tisztázom mi hamarabb Nickkel és a családjával az ügyet. Akik azt hiszik, hogy egy párt alkotunk…
- Ígérem este mindent, elmagyarázok de, most haza kell érnem tíz percen belül.
Több nem is kellett, elengedet. Gyorsan magamra vettem minden ruhát, míg Jasper illően elfordult majd épp, hogy belebújtam a cipőmbe mikor hátára kapott és kiugrott velem az ablakon. Szememet szorosan összezártam, mindenem a sebesség de egy ájulás a káprázattól most nem jött volna jól. Mikor újra kinyitottam a szemem Jasper szájon csókolt majd eltűnt a szürkületbe. A képzelet mámorából két csengetés s utána egy kopogás a gesztenyefából készült ajtómon.
- Gyere!
A kilincs lenyomódót, az ajtó halk nyikorgással kitárult majd bezárult. Az öreg parketta recseget mikor két cipő végig szántott rajta. Én csak az ágy szélén ültem az ablak felőli oldalán és a lábamat összekulcsolva lóbáltam. Nicholas előbb a karomon húzta végig ujjait, aztán arcomat cirógatta végül ajkaimon simított keresztül. Nem néztem rá, képtelen voltam. Most fogom összetörni a szívét annak az embernek, akit bátyámnak tekintettem, akit mindig szerettem, és azt hiszem még most is szeretek. Hogy lehet az ember ilyen utálatos teremtmény? Csak azért születtünk, hogy másokon keresztül gázolva a magunk igazát tekintsük előny számba. Igaza volt Rosalie-nak amikor azt mondta, hogy mi emberek nem érdemeljük meg az életet.
- Alice… hol voltál? – emelte fel az állam.
- Mit érdekel ez téged? – köptem az arcába.
- Csak mind össze annyira érdekel, hogy tudtommal a csajom vagy! – ettől féltem. Ismét kiabálni kezdet, ritkán hozták ki a sodrából és eddig mindig csak nekem sikerült.
- Nem! Sose voltam… sose leszek a csajod se a tulajdonod! És velem te ne beszélj így.
- Alice, Alice, Alice… - ismételgette egyfolytában a nevem gúnyosan. Ismét a már jól ismert érzés az ijedtség kerített hatalmába. Egyre közeledet, míg száját ajkaimhoz nem préselte és vadul falni kezdte. Könnyeim, mint ha direkt ellenem esküdtek volna, folyni kezdtek még jobban felingerelve ezzel. Vad kacajban tört ki és egy kis morgást is hallatott. Hajamnál fogva felemelt, végig nyalt reszkető számon majd az ágyra dobot. Sokkal előbb megtudtam mi is ő valójában, mint ahogy Jasperék ide költöztek, akkoriban is kicsit féltem tőle. De mindig mondogatta, hogy engem sose bántana. Akkor még is most miért érzem azt, hogy egy vámpíroktól hemzsegő házban sokkal nagyobb biztonságba éreztem magam, mint itt egyedül Nicholassal…
- Nick… ne tedd… kérlek! – könyörögtem akadozva. – Ne változz át!
Könyörgésem süket gazdára talált. Az egész teste remeget a visszafojtott haragtól és az utolsó irántam érzet szeretetétől, ami arra kényszeríthette, hogy ne tegye meg. De nem hallgatott a szíve hangos kiabálására, csak a kínt érezte és a vágyat, hogy miképp törheti darabokra a szívemet. Fölém mászott és kezével, fekete tincseimmel kezdet játszadozni. Lecsukott szemekkel mozdulatlanul tűrtem minden érintését. Remegése alább hagyott s most csak testem bemocskolásával volt elfoglalva…

***

Mind végig eszméletemnél voltam még is úgy érzem magam, mint aki most ébredt egy komából. Könnyeim már nem tudnak folyni, félelmet, sőt semmilyen érzést nem érzek. Vagy még is… de ez az érzés a gyűlölet Nickolas Ironheart irányába és az örökké tartó szerelem Jasper Hale iránt. A fiú ki egy életre rá pecsételte testemre és lelkemre a mocskot most engem figyel fülig érő vigyorral az arcán. Bárcsak tudná, mit érzek most! Bárcsak megtapasztalná ugyan azokat a kínokat, amiket én éltem át fél órája! Bárcsak itt lenne most hőn szeretett hercegem, s szépen elbeszélgetne vele, a kedves családjával egyetembe!
Nicholas felállt az ágyról és leszakított ingje keresésére indult. Míg nem figyelt még jobban magamra húztam a takarómat s halkan elemeltem az éjjeli szekrényről a telefonomat. Mi előtt megfordult volna, behúztam a kezemet paplan alá, elrejtve a készüléket szemei elől. Szerencsémre a fürdő felé vette az irányt így addig volt annyi időm, hogy írjak egy sms-t Jaspernek.

Segíts!

Egy szó, de egy mindent eláruló segélykérő szó. Alig telt el hat perc már öt vámpír volt a szobámba. Jasper, Emmett, Edward, Carlisle és Rosalie… Rosalie?
Kiugrottam az ágyból és szerelmem karjai közé menekültem.
- Hol van az a korcs? – kérdezte felbőszülten Edward. Az ajtó felé mutattam, ami mögött ott „lapult” a tettes.
Az események hihetetlenül gyorsan kezdtek pörögni. Egyik pillanatban még Jasper védő ölelésébe merülve próbálom elfelejteni a történteket, a másikban meg már Rose a köntösömet teríti rám miközben a többiek támadó állásba helyezkednek. Az ajtó lassan nyílni kezd, s már csak egyedül vagyok hátul, míg elől a „családom” készül végezni Nicholassal. Ekkor a szoba forogni kezdet velem és teljesen más időbe találtam magam de a hely ugyan az, maradt. Nick kilép az ajtó mögül… Jasper ráveti magát és…
- Neeee!
A levegő megfagyott, ahogy mindenki. Én, azért mert valami olyasmit láttam, amit eddig még soha, Nicholas azért mert meglátta a vámpírokat. Cullenék meg megszokásból vagy ki tudja…
A bűnös ráeszmélve, hogy szabad utat kapott megpróbált kiosonni, de Emmett két lépéssel utol érte és ingje nyakánál fogva vissza rántotta.
- Mi történt Alice? – eszmélt fel Jasper. Én csak lesütött szemekkel néztem a szőnyeg mintázatát.
- Alice valami oknál fogva látta, hogy megölöd ezt a korcsot – felelt Edward testvére kérdésére.
- Hogy? Az nem lehet! De miért? Hogyan?
- Ezt inkább máskor beszéljük meg, még van itt dolgunk – szólalt meg Rose.
Carlisle oda jött hozzám és karjai közé fogva kiugrott velem az ablakon és futni kezdet.

Valamilyen szinten örültem, hogy végre elhagyhatom a szobámat, de legbelül a szívem egy eldugott pontjában aggódtam a fiatal farkasért.

Egészen a Cullen birtokig vitt Carlisle majd az ajtóba lerakva indult vissza gyerekeihez a szobámba. Bella egyből előjött a házból és szorosan magához vont. Értetlenül néztem ki a fejemből. Miért féltenek ennyire? Az égvilágon nem történt semmi… vagyis azt hiszem.