44. fejezet

Isabella és Edward döbbenten nézte Alicet és Jaspert, akik csak a lányt figyelték Edward mellett, és úgy néztek ki mintha nagyon koncentrálnának valamire. Néhány percig csak így nézték egymást, aztán Edward nem bírta tovább és megtörte a csendet.

• Mi történt? Miért néztek így Isabellára? – kérdezte Edward kíváncsian. – Valami baj van?

• Nem tudom – mondta Jasper. – Isabella hívott ide engem, Alice pedig azért jött, hogy segíteni tudjon, ha valami baj lenne. Azt várjuk, hogy elmondja, mit szeretne.

• Én meg sem szólaltam – lepődött meg Isabella.

• Tényleg nem szólt neked, Jasper – húzta fel Edward a szemöldökét.

• Én is azt mondtam Jaspernek, hogy nem hallottam semmit – mondta Alice csodálkozva.

• Már semmit sem értek – mondta Jasper. – Tudom, hogy hallottam.

Ebben a pillanatban Esme jelent meg a szobában, és Isabellához fordult.

• Kedvesem, tudom, hogy hiányoznak neked a gyermekeid, de jobb lenne, ha a találkozással még várnátok egy kicsit. Előbb enyhítsd a szomjad, aztán meglátjuk. Ugye nem akarod veszélybe sodorni őket? – magyarázta Esme.

• Miről beszéltek? – nézett Edward a három előttük állóra. – Isabella nem szólt sem neked, Jasper, sem pedig neked, anya.

• De hát hallottam. Szerette volna látni a kicsiket, de szerintem előbb menjetek el vadászni – mondta Esme.

• Igen, a találkozás előtt mindenképpen vadászunk, de akkor sem értem, hogy miről beszéltek – mondta Edward.

• Nyugalom, Szerelmem. Én sem értem, de kicsit fáj a torkom. Ez azt jelenti, hogy vadásznom kell? Nem szeretném, ha a gyerekeket veszélybe sodornám.

• Igen, Kedvesem. Ez azt jelenti, hogy vadásznod kell. Mindjárt mehetünk is és utána megpróbálhatjuk, hogy milyen az önuralmad. Majd megkérem Jaspert és Emmettet, hogy jöjjenek velünk a biztonság kedvéért, hogyha meglátogatjuk a kicsiket – mondta Edward.

• Edward, te most mire válaszoltál? Isabella meg sem szólalt, és mi sem – mondta Alice döbbenten.

• Mi van veletek? Hiszen éppen az előbb azt mondta, hogy… - Edward szava elakadt és döbbenten meredt Isabellára. – Oh, Kicsim, kérlek gondolj valamire, mondjuk Carlisle kapcsolatban.

Amikor erre kérte Isabella úgy látszott, hogy koncentrál valamire. Néhány pillanattal később Carlisle lépett be a szobába és rögtön magyarázni kezdett.

• Nos, Isabella négy nap alatt nem sok minden változott, de a gyerekek fejlődése továbbra is gyorsabb, mint az átlagos kisbabáké – kezdett bele Carlisle, majd megállt, mert látta, hogy mindenki döbbenten figyeli őt. – Mit néztek rajtam? Isabella kíváncsi, hogy a gyerekekkel minden rendben van-e.

Edward halkan kuncogni kezdett és megpuszilta felesége arcát, aki döbbenten ült az ágyon és meg sem moccant. A többiek pedig csak értetlen tekintettel szemlélték az eseményeket és várták, hogy Edward talán elmondja, hogy mi tetszik neki ennyire, és hogy mi folyik itt. A sok kérdő gondolat hallatán, Edward abbahagyta a kuncogást és a többiek felé fordult.

• Szerintem Isabellának telepatikus képességei vannak – mondta Edward mosolyogva.

• Oh – döbbentek meg a többiek.

• És most már hallod a gondolatait is? – kérdezte Carlisle kíváncsian.

Edward reménykedve koncentrálni kezdett, de nem hallott semmit. Majd visszafordult apja felé.

• Azt hiszem, hogy csak az jut el hozzánk, amit Isabella meg akar osztani velünk. Az elméjébe még mindig nem látok bele – mondta Edward kicsit csalódottan.

• Azt mondod, hogy telepatikus vagyok? De hát hogyan? Valami baj van velem? – mondta Isabella döbbenten.

• Ez egy olyan képesség, amit a vámpírrá válásoddal kaptál, olyan, mint nekem a gondolatolvasás, vagy Alice-nek a jövőbe látás, vagy Jaspernek az érzelmek. Ne aggódj, nincs veled semmi baj – mosolygott rá Edward.

• Tetszik neked, amikor így beszélek hozzád? Tudom, hogy mindig is szeretted volna hallani a gondolataimat - mosolygott Isabella.

Edward elmosolyodott és hevesen bólogatni kezdett. Majd apró csókot lehelt a lány szájára. A többiek is mosolyogni kezdtek, aztán Jasper, amikor megérezte, hogy a helyzet kezd forrósodni halkan köhintett egyet, hogy jelezze még itt vannak. Edward és Isabella erre a többiek felé fordult és rájuk mosolyogtak.

• Bocsánat, én csak… - kezdett bele Isabella, de a többiek csak legyintettek.

• Menjünk, Szerelmem. Elviszlek vadászni. Biztos nagyon fáj a torkod már – mondta Edward és megsimogatta kedvese nyakát.

• Igazából eddig se fájt nagyon, de egyre kevésbé fáj – mosolygott a lány.

• Nem fáj nagyon? Tombolnod kéne az éhségtől – döbbent meg Jasper, aztán koncentrálni kezdett. – Jézusom, tényleg alig van benned vérszomj. Ilyet még sosem tapasztaltam egy újszülött vámpírnál.

• Akkor elég sok furcsaság van velem – mondta Isabella. – De az jó, hogy nem akarok mindenki megenni, nem? Már úgy értem, hogy akkor talán nem vagyok olyan veszélyes – gondolkodott el a lány.

• Igen, ez így igaz – mosolygott Carlisle. – Ez csak javadra válik majd.

• Akkor menjünk, Szerelmem. Elviszlek vadászni, és utána meglátogatjuk a gyerekeket. Rendben? – mondta Edward.

• Rendben, de csak akkor, ha biztonságos a dolog. Nem akarom bántani a kicsiket, vagy megijeszteni őket – mondta a lány.

Edward megfogta Isabella kezét és az ajtó felé irányította. Az ajtó kinyílt még mielőtt kiléptek volna rajta és Emmett lépett be.

• Tessék, Isabella. Mi a baj? – hadarta Emmett.

• Semmi, csak szeretnélek megkérni, hogy majd te is legyél ott, amikor visszajövünk és a gyerekekhez megyünk. Rendben? – kérdezte a lány, és látszott rajta, hogy nagyon zavarban van.

• Természetesen. Nem lesz semmi baj – vágta rá rögtön Emmett.

A többiek hatalmas nevetésben törtek ki. Emmett értetlenül nézett vissza rájuk.

• Mi ilyen vicces? – kérdezte Emmett döbbenten.

• Isabella telepatikus, és bárkit ide tud hívni. Nem tudom, hogy most tudatos volt-e, de nem úgy néz ki, mintha direkt hívott volna ide téged – nézett Edward kedvesére.

• Attól tartok, hogy nem szándékosan tettem – mondta Isabella pironkodva. – Bocsánat, próbálok uralkodni magamon, és a képességemen. Ígérem – mondta a lány szemlesütve.

• Semmi baj, biztos vagyok benne, hogy bele fogsz jönni – kuncogott Emmett és megölelte hugicáját, akit már nem kellett attól féltenie, hogy összetöri.

Isabella is megölelte Emmettet olyan erősen, ahogy csak bírta, majd hirtelen arra lett figyelmes, hogy Emmett kisség zihálva próbálja meg eltolni magától. Isabella rögtön elengedte és hátrébb lépett.

• Mit csináltam már megint? – kérdezte kissé félve.

• Nem csináltál semmit, hugi. Csak még nem érzed az erődet, de majd hozzászoksz. Ne bízd el magad, csak pár hónapig leszel nálam erősebb – vigyorgott Emmett.

• Erősebb? Nálad? Jézusom! Akkor talán mégis távol kéne tartani engem a gyerekektől – mondta a lány kétségbeesve.

Edward óvatosan odalépett Isabella mellé és átkarolta a derekát. Isabella megpróbált elhúzódni, hogy ne bántsa, de Edward nem engedte, ehelyett lassan közelíteni kezdett az ajkaihoz. Amikor elérte őket a lány ellenállása is abbamaradt. Néhány pillanat múlva Edward elvált az ajkaitól és rá mosolygott.

• Látod? Nincs semmi baj. Csak Emmett erősen magához ölelt és te viszonozni akartad. Nem lesz semmi baj. A gyerekekre tudsz majd vigyázni – magyarázta Edward.

• De én Emmettet sem akartam bántani – mondta Isabella.

• Nem is bántottál, te butus – incselkedett Emmett. – Na gyere ide, próbáljuk meg még egyszer – mosolygott Emmett és újra magához rántotta a lányt.

Isabella most megpróbálta csak annyira szorítani Emmettet, amennyire a férfi szorította őt. Néhány percig álltak így aztán mosolyogva engedték el egymást.

• Látod, hugi? Meg ez neked. Na, de most már menjetek vadászni, mert hiányzol a kis lurkóknak – mondta még Emmett mosolyogva, aztán félreállt az ajtóból.

Edward kézen fogta Isabellát, és elindult vele ki a kastélyból. Amikor kiértek a férfi egyre gyorsabban kezdett el szaladni az erdő felé, és Isabella is tartotta vele a tempót. A végén már rendes vámpír tempóban rohantak az erdőben. Aztán Edward hirtelen megállt.

• Mi a baj? – kérdezte Isabella.

• Semmi baj. Állj meg itt és szagolj a levegőbe – mondta Edward a lánynak.

Isabella tette, amit a férje mondott és mélyen beleszimatolt a levegőbe.

• Mit érzel? – kérdezte Edward.

• Sok mindent. Érzem a fenyőket, a tobozokat, a virágokat, mézet, a fű illatát, és valami mást is, amitől kicsit jobban fáj a torkom – sorolta Isabella.

• Rendben, akkor most koncentrálj arra, amitől szomjasabb lettél és hagyd, hogy az ösztöneid vezessenek – magyarázta Edward.

• Rendben – mondta Isabella és behunyta a szemét.

Még néhányat szimatolt a levegőből aztán nekiiramodott és csak rohant arra, amelyről érezte az illatot. Halványan érzékelte, hogy Edward is ott rohan mellette. Aztán meglátta a csordát. Kiszemelt egy állatot és rohanni kezdett felé, majd rávetette magát és ösztönösen, ahogy a férje mondta inni kezdett. Nem is érzékelte a külvilágot, csak azt tudta, hogy innia kell. Miután végzett a szarvas tetemét letette a földre és szemével Edwardot kereste. Meg is találta nem messze, egy szarvast tartott a kezeiben, de hozzá sem ért. Isabella értetlenül meredt rá.

• Nagyon ügyes voltál, de arra gondoltam, hogy így gyorsabban végzünk, és akkor hamarabb érünk vissza a gyerekekhez – mosolygott Edward és a szarvas felé biccentett.

Isabella azonnal ott termett mellette és a szarvas mellett, majd tekintetét Edwardéba fúrta.

• Kérlek, te is igyál velem – kérte Isabella.

• Nem, Szerelmem, te biztosan szomjasabb vagy nálam – mondta Edward.

• Látom rajtad, hogy szomjas vagy. Nem tudsz átverni. A szemed már nagyon sötét árnyalatú. Szóval vagy együtt vagy engedd el a szarvast – mondta a lány határozottan.

Edward megadóan lesóhajtott, majd egyszerre hajoltak le a szarvashoz. Miután végeztek Edward megfogta felesége kezét és rámosolygott.

• Mehetünk? – kérdezte a lánytól. – Vagy még szomjas vagy?

• Nem vagyok szomjas. Jól vagyok. Menjünk, már nagyon hiányzik July és Anthony – mosolygott a lány.

Ahogy ezt Isabella kimondta azonnal el is kezdtek futni vissza a kastélyhoz, ahol a gyermekeik már várták őket.