35. fejezet

A napok gyorsan teltek Edward és Isabella számára, miközben a Volturik segítségével igyekeztek ismét formába hozni a Cullen családot. Aro minden nap korán reggel küldte ki a vadászokat, hogy a család minél előbb inni tudjon. Az első napok voltak a legrosszabbak, mert még a fejüket is alig bírták megmozdítani, nemhogy a testük valamelyik másik részét. Aztán fokozatosan egyre jobban lettek és így öt nappal később, már újra képesek járni is. A leglassabban Jasper és Alice épült fel, mert ők mentálisan is teljesen kimerültek voltak, de nekik sem kellett sokkal több idő. Ez alatt a kis idő alatt mindenki nagyon megkedvelte Isabellát a családból is, és legnagyobb meglepetésükre a Volturi is családtagként tekintett rá, nem pedig potenciális táplálékforrásként. Rosalie eleinte tiltakozott az ember-vámpír párosítás ellen, de miután a család megtudta, hogy már nem titok a vámpírok létezése a világ előtt ő is megenyhült és egész jó barátnők lettek Isabellával. Edward majd kicsattant a boldogságtól, és megenyhült a Volturi irányába is, amiért szintén Isabellának volt hálás mindenki, aki a házban tartózkodott. A Cullenek a szabadulásuk utáni hatodik nap reggelén már egyedül jöttek le a szobáikból, és boldogan mosolyogtak, hogy újra együtt az egész család és az csak fokozta a boldogságukat, hogy Edward is megtalálta a párját.

• Jó reggelt! – mosolygott Edward a családjára. – Hogy vagytok?

• Neked is jó reggelt! – köszöntek vissza egyszerre.

• Jól vagyunk, Edward. Azt hiszem, hogy legközelebb már személyesen vadászunk – mondta Carlisle boldogan és magához ölelte Esmet.

• Még szép, elég volt abból, hogy az öcskösnek kell gondoskodnia rólunk – nevetett fel Emmett, és Rosalie is kuncogott mellette.

Aztán a többiek után Alice és Jasper is lefelé igyekezett. Alice szomorú, bosszús arcot vágott, amit Edward nem értett és aggódni kezdett, de aztán meglátta Jasper sejtelmes vigyorát a kedvese mellett és megnyugodott. Sejtette, hogy Alice nem rosszul van, hanem valamit nem sikerült kiderítenie, amire nagyon kíváncsi.

• Mi a baj, Alice? – kérdezte Edward komolyan.

• Semmi – mondta a lány lesütött szemekkel.

• Ugyan már, látom rajtad, hogy valami baj van – mondta Edward. – Mond el, hátha tudok segíteni – próbálkozott.

• Mikorra tervezitek az esküvőt? Tudod, hogy milyen bosszantóak vagytok? Állandóan átvariáljátok a döntést. Hol már a jövő hétre tervezitek, hol csak néhány hónap múlva. Így, mégis hogyan tervezzek? Ha már megkértetek a megszervezésére, akkor jó lenne, hogyha egy kicsit konkrétabbak lennétek, mert így nem tudok tervezni. Isabellával is beszédem van, mert egyszerűen elképesztő, hogy már legalább hat féle ruhát elképzelt, ami tetszene neki esküvői ruhának. Így, hogyan fogom időben megvarrni és… - még folytatta volna Alice a heves szónoklatot, de Jasper játékosan befogta a száját és elhallgatatta.

• Úgy látom, hogy a hugi végre felépült mentálisan is – hahotázott Emmett. – Ez most nekünk jó, vagy rossz? – gondolkodott el.

• Emmett! – csattant fel Jasper tettetett haraggal.

• Alice, nyugodj meg, azért variáljuk át mindig az időpontot, mert azt szeretnénk, hogyha már ti is teljesen jól lennétek, amikor egybe kelünk. Hidd el, hogy nem azért csináljuk, mert bosszantani akarunk – mondta Edward mosolyogva. – A ruháról nem tudok mit mondani, azt csak Isabella tudja, hogy miért variálja át állandóan a döntését, de erről neked kell megkérdezned, mert én nem láthatom az esküvő előtt sem a ruhát, sem pedig a terveket. Ha felébredt meg tudjátok beszélni – mondta Edward boldogan. – Jasper most már elengedheted a száját.

• Rendben van, akkor majd később megbeszéljük az esküvő pontos időpontját és, hogy kik lesznek rá hivatalosak, és akkor majd beszélek Isabellával a ruhát illetően – lelkesedett Alice. – Egyébként miért nem vagy fenn a szobátokban? Isabella szereti, ha vele vagy amíg alszik – lepődött meg Alice.

• Igen, tudom, de volt néhány dolog, amit meg kellett beszélnem Aroval és Claudiával, ezért jöttem le. Mindjárt visszamegyek hozzá – mosolygott Edward.

• Lassan a Volturiról is döntenünk kell – szólalt meg Carlisle. – Megígértem Aronak, hogyha jobban leszünk megbeszéljük azt, ami történt. Van még egy kis időt, Edward?

• Természetesen. Most szeretnétek megbeszélni?

• Igen, szerintem az lenne a legjobb – mondta Carlisle. – Hol van Aro, Marcus és a többi Volturi?

• Kimentek az erdőbe. Aro ellenőrizni szeretne néhány titkos járatot, hogy milyen állapotban van, mert idefele az egyik majdnem rájuk szakadt – mondta Edward.

• Oh, rendben, akkor egyedül vagyunk – állapította meg Carlisle. – Akkor szavazzunk most arról, hogy mi legyen.

• Rendben, de szerintem Isabellának is joga van hozzá, hogy jelen legyen – mondta Esme.

• Igen, igazad van, Kedvesem – mondta Carlisle. – Edward, megnéznéd, hogy felébredt-e már? – fordult fia felé.

• Persze, azonnal visszajövünk – pattant fel Edward és elrohant az emelet irányába.

Amikor Edward a szobájukhoz ért, csak halkan benyitott, hogy a lány már vajon ébren van-e, de még csukva voltak a szemei. Csendesen az ágyhoz osont és bebújt mellé, majd átölelte, mintha itt sem hagyta volna az éjszaka folyamán. A lány viszont halkan felkuncogott és Edward felé fordult.

• Hé, te ébren vagy? – döbbent meg Edward.

• Igen, már egy ideje, csak azt vártam, hogy mikor jössz vissza – mosolygott a lány.

• Miért nem jöttél le? – kérdezte a férfi.

• Azért mert nem akartam megzavarni a családi tanácsot. Hallottam, amikor tegnap Carlisle és Esme arról beszéltek, hogy ideje lenne megbeszélnetek a dolgokat – mondta a lány. – Egyébként pedig, jobban szeretem a reggelt hogyha úgy kezdődik, hogy „Jó reggelt” és nem pedig úgy, hogy „Hé, te ébren vagy?” – mondta morcosan.

• Oh, igazad van. Bocsánat. Kezdjük elölről – mosolygott Edward. – Jó reggelt! – mondta és megcsókolta a lányt.

• Neked is jó reggelt! – mosolygott most már Isabella is. – Így már sokkal jobban tetszik a reggel – mondta és szorosabban Edwardhoz bújt.

• A többiek szeretnék, ha te is részt vennél a döntésben – mondta Edward és végigsimított Isabella haján.

• Miért, hiszen ez nem tartozik rám – döbbent meg a lány.

• De igen, mert most már te is hozzánk tartozol és kíváncsiak a véleményedre – magyarázta Edward.

• Őket érte a sérelem és téged, nem pedig engem – mondta a lány. – Egyébként pedig lehet, hogy soha nem találkozom veled, hogyha nem vagy egyedül a világban – mondta a lány lesütött szemekkel. – Ezen már sokat gondolkoztam, és nem hiszem, hogy képes vagyok elfogulatlan döntést hozni.

• Nem baj, Kedvesem, azért kérlek, gyere le hozzánk és mond el a véleményedet – kérlelte Edward. – Csak légy őszinte.

• Rendben, csak még egy perc és mehetünk – mondta lány.

• Rendben, csak nyugodtan. Tudnak várni egy kicsit.

Néhány perc múlva már lent ültek a nappaliban a többiekkel és csendbe nézték egymást, miután senki nem akarta elkezdeni így Carlisle szólalt fel először.

• Nézzétek, én tisztában vagyok vele, hogy nem igazán érdemelnek bocsánatot, főleg miután megtudtam azt is, hogy Jasper végig ébren volt, hogy mi ne szenvedjünk és, hogy Alice is teljesen kimerült az új képességével, de én mégis képes vagyok nekik megbocsátani. Aro a legjobb barátom és tudom, hogy megbánta, ami történt, életében először hibázott, és biztos vagyok benne, hogy többet nem fog – magyarázta Carlisle.

• Én is így gondolom – bólintott rá Esme.

• Ha így gondolod, akkor legyen. Egyébként sem vagyok haragtartó – mondta Emmett.

• Én nem értek egyet – csattant fel Rosalie. – Ok nélkül bántottak bennünket, és elég sokáig tartott nekik, hogy rájöjjenek.

• Jasper, őszintén megbánták? Mit éreztél? – kérdezte Alice.

• Igen, nagyon sok bennük a bűntudat – válaszolta Jasper.

• És te hogy érzed? Képes vagy nekik megbocsátani? – kérdezte tovább Alice.

• Azt hiszem, hogy igen, már jól vagyok, és úgy gondolom, hogy jóban lehetünk velük. Tényleg nagyon sajnálják és többet biztos, hogy nem fordul elő. Ha lesz még ilyen eset, inkább ötször is kivizsgálják majd, minthogy tévedjenek – mondta Jasper határozottan.

• Rendben, akkor én is megbocsátok nekik – mondta Alice.

• Egyetértek – mondta Jasper. – Tudom, hogy soha többé nem tennének ilyet.

• Edward? – fordult felé Carlisle.

• Nem tudom – mondta Edward. Aztán Isabellára nézett, aki rá mosolygott és megszorította a kezét. – Rendben, én is megbocsátok – mondta végül.

• Isabella? – kérdezte most Esme a lányt. – Te mit gondolsz?

• Én nagyon sajnálom, azt, amit veletek és Edwarddal tettek, de úgy gondolom, hogy nem haragszom rájuk. Főleg így, hogy ti is megbocsátotok nekik – mondta kicsit bátortalanul.

• Sajnálom Rosalie, de megbocsátunk nekik – határozott Carlisle.

• Tudtam, hogy ez lesz – mondta Rosalie kicsit ingerülten. – Idővel biztosan meg fogok bocsátani én is, addig pedig elviselem őket, ha ezt szeretnétek. Végül is a legjobb barátod – mondta a lány.

• Rendben. Köszönöm, Rosalie – mondta Carlisle hálásan.

• Most pedig Edward és Isabella szeretne mondani valamit – nézett rájuk Carlisle.

• Igen. Isabellával arra gondoltunk, hogyha ti sem bánnátok, akkor visszamehetnénk Angliába és élhetnénk a Swan birtokon. Kényelmesen elférnénk mind és el sem kéne onnan költöznünk, mert most már nem csodálkoznak az emberek, hogy nem öregszünk. Nagyon szép birtok és két erdő is van mellette. A vadállománya is fantasztikus.

• Nos, azt hiszem, hogy az csodás lenne – mondta Calisle mosolyogva és a többiek is hevesen bólogattak.

• Akkor, ha tetszik az ötlet, és elég erősnek érzitek magatokat, bármikor indulhatunk is – mosolygott Edward.

• Rendben, szerintem holnap indulhatunk is – mosolygott Jasper. – Ha nektek is megfelel.

Mindenki bólintott, majd elindult ki-ki a saját dolgára.