30. fejezet

Edward idegesen berohant a szobájába és vad kutakodásba kezdett, amíg meg nem találta azt, amit keresett. Az édesanyja gyönyörű gyűrűjét, amit mindig is annak szánt, akibe majd beleszeret. Amikor megtalálta elmosolyodott a gondolatra, hogy Isabella lesz az, aki reményei szerint mostantól viselni fogja. Amikor visszafelé indult egy pillanatra megtorpant.

Mi lesz, ha nemet mond? Lehet, hogy ez a lánykérés még túl korai, hiszen nem rég óta ismer engem. Azt mondta, hogy szeret, és én is szeretem, akkor viszont nem hiszem, hogy nemet fog mondani. Talán gondolkozási időt kér és később ad választ, de igent fog mondani. Mi van, ha mégsem? Istenem, Alice most nagyon jól jönne egy kis segítség, hogy mit fog mondani – gondolkodott el magában.

• Istenem, Edward nem lehetsz ilyen gyáva. Most azonnal összeszeded magad és elé állsz, pontosabban inkább térdelsz – mondta magának és határozott léptekkel elindult a lány szobája felé.

Isabella az ágyon ült és még mindig azon gondolkozott, hogy mi történt. Vajon mitől lett ilyen ideges egy pillanat alatt? Vajon valami rosszat mondtam? Á, nem hiszem. Biztosan csak attól ideges még egy picit, hogy itt járt két Volturi. Lehet, hogy nem mondott igazat és mégis valami baj van, csak nem akart megijeszteni? Ha visszajön kifaggatom. El fogja mondani, hogy mi a baj és kész. Tudnom kell. – gondolkodott a lány. A gondolataiból halk kopogtatás zökkentette ki.

• Szabad! – kiáltott ki az ajtón.

Edward benyitott és lassan a lány elé sétált. Isabella felállt az ágyról és szembefordult vele, aztán rákérdezett arra, ami a szívét nyomta.

• Mr. Masen, mi a baj? Valamit nem mondott el, igaz? Mégis bajba került? – kérdezte a lány.

• Ne féljen, kisasszony. Nincs semmi baj, esküszöm – mondta Edward.

• Akkor meg mi történt? Miért…- Isabella szava elakadt, amikor Edward lassan letérdelt elé és kivette a zsebéből a gyűrűt. – Uramisten – mondta a lány döbbenten és elpirult.

• Isabella Kathleen Swan, megtisztelne azzal, hogy összeköti velem az életét és a feleségem lesz? Ígérem, hogy mindig szeretni fogom és vigyázok Önre. Mindent megadok, ami csak tőlem telik, és soha nem fogom elhagyni Önt – mondta Edward határozottan, de az arcán látszott, hogy egy kicsit fél, hogy mit fog kapni válaszként.

Isabella döbbenten állt a Edward előtt és hirtelen azt sem tudta, hogy mit csináljon. Eszébe sem jutott, hogy ezért ideges annyira a férfi. Aztán belenézett az arany szempárba és elmosolyodott, majd azt mondta.

• Boldogan leszek a felesége, és mindig szeretni fogom – a hangja határozott volt, de zavarában egyre jobban elpirult.

Edward mosolyogva megfogta a kezét, és ujjára húzta a gyűrűt, amit neki szánt, majd felállt és megcsókolta leendő hitvesét. A csók végeztével Edward szorosan magához ölelte a lányt, aki boldogan viszonozta az ölelést. Így álltak már egy kis ideje, és észre sem vették, hogy valaki feltűnt a szoba másik végében.

• Khm…Gratulálok – hallották meg a csilingelő hangot és mindketten a hang irányába fordultak.

• Alice? Hát visszajöttél? – kiáltott fel Edward boldogan és rámosolygott a húgára.

• Visszajött? – döbbent meg Isabella. – De hogyan, hiszen… - kezdte a lány, de Alice felemelte egy ujját, hogy most maradjon csendben.

• Mindent megmagyarázok most azonnal, csak maradjatok csendben. Rendben? – kérdezte Alice.

• Igen – bólintottak egyszerre.

• Edward, jól figyelj rám. Nem haltunk meg. Élünk, de már nagyon gyengék vagyunk. Már fél évszázada próbállak elérni, de eddig sehol sem tudtál nyugton maradni, hogy utolérjelek. Forksban vagyunk a föld alatt eltemetve egy-egy acélkoporsóban. A fala nagyon vastag, ezért még Emmett sem volt képes áthatolni rajta. Akkor történt, amikor az Amazonasnál voltál, de ezt gondolom tudod. Valaki hamisan vádolt meg minket, és ezért ártatlanul megbüntetett bennünket a Volturi.

• Istenem, többet kellett volna kutatnom utánatok, de mindenkiből azt olvastam ki, hogy meghaltatok. Annyira sajnálom. Nagyon szenvedtek, igaz? Most azonnal indulok, legrosszabb esetben is két nap alatt ott vagyok és kihozlak titeket – mondta Edward döbbenten és már indult is az ajtó felé.

• Csak Jasper szenved, Edward. Az erejével már egy évszázada altat minket, hogy ne szenvedjünk, de így magát nem tudta kómába taszítani. Kérlek, siess! Ő már nagyon szenved, és én nem bírom nézni – mondta Alice kétségbeesetten.

• Öt percen belül indulok, ne félj. Gyorsan odaérek és kihozlak titeket. Annyira szeretlek. Mondd meg Jaspernek, hogy csak egy kicsit tartson még ki – mondta Edward és a húga elé lépett.

• Rendben. Most megyek, mert fogy az erőm – mondta Alice és látta Edward arcán az értetlenséget, úgyhogy azt mondta. – Még egy különleges képesség, az ahogy ide jöttem. Majd elmesélem, de most már nincs időm. Nem tudok ennél tovább ilyen messze lenni a testemtől. Szeretlek! – mondta Alice és elkezdett halványodni, de közben még annyit mondott. – Ne vitatkozz vele – bökött a fejével Isabella felé, aki már az utazó ruhája után kutatott a gardróbban. – Veled fog jönni és nem tudod megakadályozni. Makacsabb, mint te – mondta és eltűnt.

Edward mosolyogva nézte mennyasszonyát, akinek már csak a lába látszott ki a ruhásszekrényből és már a fél szekrénye szét volt dobálva a szobában. Majd nagyon sóhajtott és megszólalt.

• Kedvesem, mégis mit művel? – kérdezte mosolyogva.

• Azt mondta, hogy öt perc és indulunk. Gyorsan átöltözök, és már mehetünk is – mondta a lány, de nem bújt elő, csak kutatott. – Én is megyek, felesleges vitatkozni velem jelen pillanatban.

• Nem is mernék, rendben öt perc, és itt vagyok. Beszélek Marie mamával és Mr. Stevensszel – mosolygott Edward és kiviharzott a szobából.

Edward gyorsan megtalálta Marie mamát és Mr. Stevenst és ismertette velük a kialakult helyzetet. A két idős ember szélesen elmosolyodott, amikor megtudták, hogy Edward családja életben van. Nagyon boldogok voltak, hogy minden rendbe fog jönni.

• Azonnal indulunk, de sietünk vissza, ahogy csak tudunk – mondta Edward és már indult is a lány szobája felé, amikor Marie mama utána kiáltott.

• Mr. Masen?

• Igen? Mit parancsol asszonyom? – kérdezte Edward.

• Kérem, szerintem vigye magával a tanítványait is, annak a másik vámpírnak nem mi kellünk, hanem Isabella.

• Nem, asszonyom, valakinek vigyáznia kell Önökre – tiltakozott Edward.

• Ne féltsen minket. Tudom, hogy nem minket akar. Legutóbb sem érdekeltük. Csak Isabellát akarja, és ezt Ön is tudja – mondta Marie mama.

• Kérem, Asszonyom nyugodtabb lennék, hogyha Önökkel maradnának – könyörgött Edward.

• Rendben, de legalább hagyjon nekik egy üzenetet, mert még nem értek vissza és jobb, ha legalább képletesen Öntől tudják meg – mondta az asszony beletörődően.

• Rendben, Marie mama, azonnal írok nekik egy levelet. Átadná, ha visszajöttek? – kérdezte Edward.

• Természetesen – mosolygott a dada.

Edward elrohant a szobájába papírt és tollat ragadott, majd levelet írt Danielnek és Marionnak, amiben kifejtette, hogy mi történt. Azután gyorsan elrohant vele a dadához és átadta neki. Amikor mindennel elkészült visszasietett Isabella szobájába, aki útra készen ült az ágyon. Amikor Edward belépett a szobába felpattant és kérdő tekintettel nézett rá.

• Hogyan fogunk utazni? – kérdezte a lány.

• Futva lenne a leggyorsabb – mondta Edward. – Fel tud mászni a hátamra és belém kapaszkodni ebben a ruhában? – kérdezte a férfi.

• Mindjárt megoldom. Megkérhetném, hogy mint mennyasszonyát most már tegezzen? – kérdezte a lány, majd levett egy ollót az asztalról.

• Örömmel, de csak akkor, ha te is tegezel engem mostantól – mosolygott Edward.

• Nagyon szívesen – mosolygott a lány is. – Akkor, kérlek, hogy fordulj el egy pillanatra.

Edward azonnal elfordult, de nem tudta, hogy a lány mire készül, aztán csak azt hallotta, hogy az anyag hasad az olló alatt. Azután pedig suhogott a ruha anyaga.

• Így ni. Megfordulhatsz. Útra készen vagyok – mondta a lány.

Edward elmosolyodott, amikor meglátta, hogy mit csinált. A lány szoknyája elöl és hátul fel volt vágva középen és nadrágszerűen a lábára csavarta az anyagot, amit a bokájánál megkötött, hogy úgy is maradjon.

• Nagyon hatásos megoldás – nyögte Edward, és nem tudott betelni a látvánnyal, hogy a lánynak milyen gyönyörű és formás combjai vannak.

• Köszönöm. Szóval indulhatunk? – kérdezte a lány.

• Igen, gyere és kapaszkodj fel a hátamra – fordított neki hátat Edward.

• Rendben.

Isabella odalépett mögé, lábujjhegyre állt és a nyakába csimpaszkodott, majd elrugaszkodott a földtől és lábait a dereka köré fonta.

• Így jó? – kérdezte a lány és hirtelen ötlettől vezérelve megcsókolta Edward meztelen nyakát, majd hozzábújt.

• Igen – nyögte Edward kissé kábultan. – Határozottan jó. Indulhatunk? – kérdezte Edward és megcsókolta a gyűrűt a lány kezén.

• Igen – mondta a lány mosolyogva.

Ahogy a lány kimondta ezt a pici szót, Edward abban a pillanatban lendületet vett és nekiiramodott az útnak akkora sebességgel, amekkorával csak tudott. A táj csak úgy suhant mellettük. Isabella Edward lapockájába és a keze mögé rejtette arcát, mert a szél, ami az arcába csapódott bántotta a szemét. Edward így száguldott egészen estig, majd hirtelen megállt egy fogadó előtt. Óvatosan lecsúsztatta a hátáról a lányt és felé fordult.

• Itt lenne az ideje, hogy egyél valamit – mondta Edward gyengéden.

• Nem, minden perc számít, menjünk tovább. Bírom még – mondta a lány határozottan.

• Kedvesem, már az ebédet is kihagytad ugyanezzel az indokkal. Kérlek, egyél valamit. Csak pár falatot, hogy megnyugodjak. Utána rögtön indulunk tovább – simogatta meg az arcát. Isabella gyomra hirtelen korogni kezdett és Edward elmosolyodott, tudta, hogy kivételesen nyert ügye van.

• Rendben – sóhajtotta a lány. – De ahogy ettem pár falatot, már megyünk is tovább.

Mondta a lány és belépett az ajtón, amit Edward szélesre tárt előtte.