27. fejezet

Daniel és Marion türelmesen várta, hogy feltűnjön Edward, de csak nem került elő. Amikor már jócskán a délelőtt vége felé járt Marion meggyőzte Danielt, hogy látogassák meg Isabellát, mert biztosan nagyon szeretné tudni, hogy pontosan mi a helyzet.

Isabella a szobájában volt és a Cullen család fényképét nézegette, amit kincsként őrzött a szobájában, amióta Edward áthozta neki, hogy be tudja mutatni a családját a lánynak. Éppen belemerült az arcok tanulmányozásába és elmosolyodott egy emléken, amit Edward mesélt neki arról, hogy Emmett milyen csínytevésekkel boldogította őket állandóan, szinte még hallotta is azt a mackós nevetést, amit Edward még illusztrálni is próbált legutóbb. Aztán hirtelen halk kopogtatás zökkentette ki gondolataiból. Isabella gyorsan a párnája alá rejtette a képet a biztonság kedvéért, és csak utána engedte be a várakozót.

• Szabad – mondta lány.

Az ajtó kinyílt és Marion lépett be rajta, magával húzva a kissé bátortalan Danielt.

• Ne izgulj már, csak gyere – mondta Marion Danielnek.

• De nem lenne illendő berontanom a kisasszony szobájába így ismeretlenül és ráadásul ő Edward párja, még inkább kijár neki a tisztelet – visszakozott Daniel.

• Ne butáskodj már, Isabella is meg akar ismerni. Nem fog megharagudni rád, és egyébként is azt mondta, hogy bejöhetünk – húzta tovább a lány.

• Valami baj van? – kérdezte Isabella csodálkozva.

• Daniel nem mer bejönni a szobádba, mert nem akar tiszteletlen lenni veled. Szerinte megsértené a magánszférádat, hogyha csak így ismeretlenül bejönne – magyarázta Marion a problémát.

• Hát végre megérkezett? Hála az égnek! Mr. Masen már nagyon aggódott – mondta Isabella boldogan.

• Szóval bejöhetünk? Mindketten? Nem sérti meg Daniel a magánszférádat? – kérdezte Marion kuncogva.

• Kérem, jöjjön be Ön is uram. Nagyon szeretném megismerni, és nem veszem tolakodásnak, hogyha átlépi a szobám küszöbét – mondta Isabella mosolyogva.

• Köszönöm kisasszony. Nagyon megtisztel – mondta Daniel, belépett a szobába és meghajolt Isabella előtt.

• Nagyon szívesen. Örülök, hogy végre megismerhetem. Már nagyon sokat hallottam Önről – mosolygott rá Isabella és pukedlizett köszöntésképpen.

• Igen, hallottam, hogy a hírem már jóval megelőzött – mosolyodott el a férfi.

• Mikor érkezett? – kérdezte Isabella.

• Éjszaka kisasszony. Ön akkor már lepihent.

• Értem. Jól utazott? Már nagyon vártuk.

• Igen, de akadt egy kis gond út közben.

• Miféle gond? – kérdezte Isabella aggódva. – Ugye nem esett baja?

• Nem kisasszony, de találkoztam két másik vámpírral, akik súlyos bajba kerültek és az egyikük megsérült – mondta Daniel kissé habozva.

• Jesszusom. Azért jó van? Hol vannak most? – kérdezte a lány idegesen.

• Igen, már jól van. Edward mellettük van és segít nekik vadászni. Viszont lehet, hogy ide fogja hozni őket, hogy el tudja látni – mondta a férfi szemlesütve.

• Természetesen. Mindjárt megkérem Maria mamát, hogy készítsen elő egy szobát – mondta gyorsan Isabella.

• Kisasszony, van még valami.

• Igen? Mi lenne az? – kérdezte a lány kíváncsian.

• Az a két vámpír, nem vegetáriánus – mondta a férfi bűnbánóan.

• Tessék? Nem vegetáriánusok és Mr. Masen segít nekik vadászni? Ezt most nem mondja komolyan. Mégis hogy képzelték ezt? Megértem, hogy a fajtársaik, de akkor sem érdemlik meg az itteni emberek, hogy csak úgy…- Isabella be sem tudta fejezni a mondatot, úgy forrongott a dühtől.

Mr. Masen. Az én Mr. Masenem elvitt vadászni két vámpírt, akik embereket ölnek. Ezt most nem mondhatta komolyan. Ő soha nem tenne ilyet. Nem ismerhettem ennyire félre. Nem ez biztosan csak valami félreértés lehet. Miért nem mondanak semmit? – gondolta Isabella feldúltan. Gondolataiból Marion rángatta vissza a valóságba, aki közben leült odament mellé.

• Isabella. Hallasz engem? – kérdezte aggódó hangon a lány.

• Igen, persze. Csak ezt nem tudom elhinni – mondta a lány megtörten.

• Nem is kell elhinned, mert nem emberekre vadásznak, csak Daniel nem a lényeget mondta. Szóval az történt, hogy tényleg elvitte őket vadászni, de nem emberre vadásznak, hanem medvére. Edward természetesen megtiltotta nekik, hogy bárkit is bántsanak, és mivel ő él itt veled, ez úgymond az ő vadászterületének számit, így természetesen senkit sem fognak bántani – magyarázta Marion.

• Akkor jó – könnyebbült meg Isabella. – Sajnálom, hogy ilyesmit feltételeztem.

• Semmi baj – mondta Marion, majd szúrós szemekkel nézett Danielre.

• Semmi baj, Ms. Swan. Én is sajnálom, hogy nem fogalmaztam egyértelműen – mondta a férfi. – Szépen bemutatkoztam Önnek. Igaz?

• Nem történt semmi baj – mosolygott rá Isabella. – Csak mostanában már néha rémeket látok.

• Ezt meg is tudom érteni, azok után, hogy hallottam mi történt – mondta Daniel megértően.

• Mióta van Mr. Masen vadászni velük? – kérdezte Isabella.

• Már éjjel elvitte őket az erdőbe, lassan meg kell, hogy érkezzenek – mondta Marion.

• Nem kellene rájuk nézni, hogy nincs-e valami baj? Vagy nincs-e esetleg szükségük segítségre? – kérdezte Isabella.

• Nem kell aggódnod Isabella. Nincs veszélyben, folyamatosan figyelem, hogy nehogy bármi történjen. Eddig minden rendben van – mosolyodott el Marion.

• Rendben. Bízom benned – mondta a lány. – És természetesen Önben is – nézett rá Danielre.

• Köszönöm, hölgyem, de azért én azt hiszem, hogy mégis ránéznék Edwardékra, lehet, hogy velem együtt gyorsabban visszaérnénk – mondta a férfi. – Meg tudod védeni egyedül Marion? Vannak ennek a Benedictnek társai?

• Tudtunkkal nincsenek, és igen meg tudom védeni, menj nyugodtan, és keresd meg őket. Mind nyugodtabbak lennénk, ha hírt kapnánk végre – mondta Marion és rámosolygott a férfire.

• Akkor, ha megbocsátanak a hölgyek – mondta Daniel, de a következő pillanatban már a szobában sem volt.

Miután a két lány a szobában maradt beszélgetni kezdtek.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Daniel néhány pillanat alatt kiviharzott a kastélyból és az erdő felé vette az irányt. Érezte, hogy valami történt, mert normális körülmények között Edward már legalább két órája visszaért volna, vagy legalább hírt adott volna magáról valahogy. Gondolataiba mélyedve száguldott az erdő felé, ahova vadászni mentek, és próbálta közben befogni az illatukat, hogy minél gyorsabban megtalálja őket. Gyorsan elérte az erdőt, de nem találta meg az illatot, amit keresett. Edward nincs az erdőben, és a másik két vámpír sem? Vajon mit történt? Remélem nem esett baja, mert akkor saját kezűleg fogom széttépni azt a két vámpírt. Nincsenek már az erdőben, pedig itt voltak, mert mintha halványan kezdeném őket érezni. Akkor viszont merre lehetnek? Talán átmentek a másik erdőbe, mert itt nem találtak megfelelő vadállományt. Bár ez elég valószínűtlen ötlet. A városba kizárt, hogy Edward bevitte volna őket, és a leggyorsabb útvonalon jöttem, tehát, hogyha a kastély felé tartanának, akkor találkoznom kellett volna velük. Nem tetszik ez nekem. Most vajon, merre induljak el megkeresni Edwardot? Azt hiszem átvágok az erdőn, mert ha a túloldalon hagyták el a rengeteget, akkor talán ott be tudom fogni az illatukat – gondolkodott el Daniel, majd bevetette magát az erdőbe és olyan sebességgel szelte át, amilyen gyorsan csak futni tudott. Az erőd közepe táján megtalálta a medvék tetemeit. Három medve élettelen teste hevert a földön. Ezek szerinte a vadászat még megtörtént, és nem bántották Edwardot, mert dulakodásra utaló nyomot sehol sem látok. Akkor vajon mi történhetett? Hova tűnhettek el? A legjobb lesz, ha tovább megyek, és tovább keresem őket – gondolta magában Daniel. Amikor átért az erdő túlsó oldalára mélyen a levegőbe szippantott és halványan megérezte Edward illatát. Egy kicsit megkönnyebbült és azonnal elindult a megfelelő irányba. Sebesen szelte át a tájat, és rá kellett döbbennie, hogy a tenger felé tartottak, méghozzá nagyon sietősen. Ez a két vámpír vagy menekül valaki elől, vagy üldözz valakit, ez biztos. Nem kellett volna belekeverednem ebbe az ügybe. Ki tudja mekkora veszélybe sodortam Edwardot ezzel. Remélem, hogy nem bántották, bár nem láttam dulakodásra utaló nyomokat sehol. Talán csak minél előbb el akarják hagyni az országot, de vajon miért. Az a férfi vámpír nagyon súlyosan sérült, bár ha Edward három medvét is fogott nekik, akkor lehet, hogy most már csak karcolásai vannak. A csontjai már egészen biztos összeforrtak. Ez akkor is érthetetlen – gondolkodott tovább Daniel és közben csak rohant, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak engedte a lába. Edward illata egyre közelebb ért hozzá, de a másik két vámpíré továbbra is egyre csak távolodott tőle. Ezek szerint jól van és visszafele tart. Hála az égnek! – könnyebbült meg Daniel, de nem hagyta abba a rohanást. Már percek óta rohant és arra várt, hogy végre megpillantsa Edwardot, de még mindig nem bukkant fel. Ez nagyon különös az illata már olyan erős, mintha mellettem állna. Hol van? Miért nem látom? Már semmit sem értek – torpant meg Daniel és újra körbe nézett, de nem látta sehol azt, akit keresett. Mozdulatlanná merevedett és koncentrálni kezdett. Edward? Edward hallasz engem? Daniel vagyok? Hol vagy? Az illatod itt van, de nem látlak. Hallasz engem? – próbálkozott Daniel kapcsolatba lépni Edwarddal.

• Itt vagyok lent! – hallotta meg Daniel Edward kiabálását.

• Lent? Hol lent? – döbbent meg a férfi.

• A lábad alatt vagyok egy titkos járatban, ami az erdőből nyílik – kiabált Edward.

• Az erdőből? Miféle titkos járat? – kérdezte Daniel.

• Nem tudom, hogy mikor vagy hogyan került ide, de tökéletesen rejtve volt. Véletlenül bukkantam rá, de vámpírok építették ez biztos – kiabált Edward megint.

• Honnan veszed? – kérdezte Daniel kíváncsian.

• Onnan, hogy Volterra ősi címere van a be- és a kijáratánál. Biztosan arra használták, hogy itt létük alatt nappal is eljuthassanak a tengerhez, ha szükséges – kiabált ismét.

• Akkor hogyan bukkantál rá? A Volterrai járatokat, csak az onnan származók ismerik – döbbent meg a férfi.

• Mondjuk úgy, hogy véletlenül nem rejtették vissza elég jól a bejáratot – kiabált Edward ismét. – Daniel inkább találkozzunk a járat végénél, és mindent megbeszélünk ott, egyszerűbb lenne, mint itt állnom és a föld alól üvöltenem. Elég vastag a fal.

• Rendben, hol érsz a felszínre? – kérdezte Daniel.

• Az erdőben úgy száz méterre a medve tetemektől keletre. Ott találkozunk. Rendben? – kiabált Edward és várta a választ.

• Rendben, sietek, de úgyis te érsz oda előbb – mosolyodott el Daniel.

• Ez valószínű – vigyorgott Edward is. – Akkor ott találkozunk.

Azután Edward és Daniel is elindult az erdő felé, hogy találkozhassanak a felszínen.