25. fejezet

Két nap telt el Marion érkezése óta. Edward boldogan figyelte, ahogy Isabella és a vámpírlány egyre jobban kijönnek egymással. Marie mama is elégedetten figyelte őket, mert mindig is arra vágyott, hogy kis neveltje találjon magának egy igazi barátnőt, akivel csacsoghat mindenről, és úgy tűnt, hogy Marion lesz a megfelelő barátnő. A lány éppen annyi idős volt, mint Isabella amikor átváltozatták, és így, hogy még a koruk is megegyezett könnyedén találtak közös témákat a beszélgetéseikhez. Edward gyakran dúlt-fúlt azon, hogy nem tudta, hogy miről tudnak beszélgetni órákon keresztül, mert Isabella fejébe nem látott és tudta, hogy a lány úgysem árulná el, és persze túl büszke is volt ahhoz, hogy megkérdezze. Marion pedig, ha a közelben volt állandóan különböző nyelvek ABC-jére gondolt, vagy saját kis költeményeit szavalta gondolatban, így nem jutott előbbre így sem. Az egész ház izgatottan várta Daniel érkezését, mert az itteniek és Marion kérése Edward már annyit mesélt róla, hogy úgy érezték, hogy már ő is ide tartozik hozzájuk. Az idő csak pergett, de Daniel nem érkezett meg és hírt sem kaptak felőle. Edward próbálta leplezni aggodalmát, de látszott rajta, hogy nagyon ideges, amiatt, hogy semmit nem tud volt tanítványáról. A negyedik várakozással töltött nap éjszakáját Edward kint ücsörgött a kastély előtt és várta, hátha egyszer csak felbukkan a férfi, és akkor megnyugodhat végre. Észre sem vette, amikor Marion leült mellé, amíg a lány meg nem szólította.

• Edward? – szólt Marion bizonytalanul.

• Tessék. Valami baj van? Hol van Ms. Swan? – kérdezte aggódva.

• Isabella elaludt, ne aggódj, nagyon jól van. Kedves lány, nem csodálom, hogy sikerült felolvasztania a szívedet. Azt hittem, hogy soha senkinek nem fog sikerülni a közeledbe férkőzni – mondta a lány és közben elmosolyodott. – Megváltoztál Edward. Ahhoz képest legalábbis nagyon, amikor utoljára találkoztunk. Nem volt benned semmi élni akarás, most pedig, ha ez a lány hozzád ér szinte ragyogsz a boldogságtól.

• Szörnyen bántam veled, igaz? Sajnálom – mondta Edward bűnbánóan.

• Nem, én ezt egy szóval sem mondtam. Mindig is nagyon rendesen és megértően bántál velem, csak nem engedtél közel magadhoz egy pillanatra sem. Távolságtartó voltál. Még azután is, hogy egyik este feltártam előtted minden gondolatom és minden vágyam. Pedig azt hittem, hogy örülnél, ha én lehetnék az új családod. Jól kijöttünk egymással. Nekem pedig te lehettél volna az első családom. Tudod, hogy már emberként is árva voltam, és mindig is csak arra vágytam, hogy családom lehessen – mondta lány szomorúan.

• Tudom, hogy nagyon megbántottalak, amikor egyedül hagytalak téged, de nagyon jól boldogultál. Örülök, hogy találtál magadnak egy olyan családod, ahol szeretnek és befogadnak téged. Jobbat érdemeltél nálam, csak bántottalak volna. Nem lettem volna képes olyan szeretet adni, amit megérdemelsz, és amire vágysz – mondta Edward őszintén.

• Akkor tényleg ez volt a helyzet. Most is így érzel? Vagy most már, hogy Isabella megtörte a jeget, esetleg képes vagy másnak is egy kis helyet adni a szívedben? – kérdezte a lány kíváncsian. – Még mindig ugyanazt szeretném, és csak rajtad múlik. Már napok óta itt vagyok, és egészen máshogy bánsz velem most, mint régen. Soha nem láttalak még ilyen felszabadultnak, és úgy látom, hogy a szerelem közted és Isabella között nagyon erős. Boldoggá tesz, hogy boldognak látlak – mosolygott a lány.

• A szerelem határtalan köztem és Isabella között, ezt én is érzem, de Ő olyan törékeny és addig nem leszek teljesen nyugodt, amíg el nem intézzük Benedictet.

• Soha nem hagynám, hogy baja essen. Én is nagyon megszerettem ezt a lányt. Még mindig lehet új családod Edward, tudom, hogy nem pótolhatjuk azokat, akiket elveszítettél, de talán egy kicsit kitölthetjük az űrt a szívedben, ha te is akarod. Szóval mi a válaszod a kérdésre? Képes vagy Isabellán kívül másnak is egy kis helyet adni a szívedben? – kérdezte újra a lány.

• Azt hiszem, hogy igen, de csak akkor, hogyha meg tudod bocsátani nekem, hogy olyan kegyetlenül otthagytalak miután még gondolatban is megmutattad, hogy mit szeretnél. Nagyon sajnálom, hogy akkor olyan kíméletlenül visszautasítottalak.

• Nem haragszom rád Edward, és igen még mindig nagyon szeretném, hogyha része lehetnék az új családodnak – mondta a lány boldogan.

• Ez esetben – mosolyodott el Edward. – Gyere ide hugi, megérett már neked egy nagy ölelés – mondta Edward, és magához szorította a lányt.

• Igen, ez már szerintem is nagyon kijárt nekem – mosolygott Marion is és odabújt újdonsült fogadott bátyjához.

Percekig így ültek boldogan, egymást szorítva, amikor hirtelen megérezték három közeledő vámpír illatát. Hirtelen mindketten megfeszültek, és támadóállásba helyezkedtek, de amikor Edward megérezte, hogy az egyik Daniel megnyugodott.

• Semmi baj Marion, nem ellenség, az egyik Daniel, hogy a másik kettő kicsoda azt nem tudom, de együtt jönnek vele – mondta Edward halkan.

• Lassan haladnak. Meg sem közelítik a vámpír sebességet – mondta Marion.

• Tudom, azt hiszem, hogy sebesültet hoznak. Már hallom a gondolataikat. Egy férfi és egy nő van Daniellel. A nő nagyon aggódik a férfiért. Valószínűleg összecsaphattak valakivel, és úgy tűnik túlerőben volt az ellenség, de semmi konkrétat nem tudok kiolvasni a fejükből, nagyon össze vannak zavarodva. Eléjük megyek és segítek, te maradj itt és vigyázz a házra. Rendben? – kérte Edward.

• Rendben. Menj csak, de óvatosan, ha nemrég összecsaptak valakikkel, akkor feldúltak lehetnek. Vigyázz nehogy megtámadjanak – fogta meg a vállát a lány.

• Ne izgulj Daniel ismer engem. Meg fogja ismerni az illatomat is. De azért, kérlek koncentrálj rám, ha bajban leszek, akkor azt érezni fogod.

• Rendben. Ezt kérés nélkül is megtettem volna – húzta fel az orrát a lány.

• Tudom, de húgaimat mindig bosszantani szoktam – mosolygott Edward.

• Oh, az más, majd hozzászokom – vigyorgott a lány. - Na eredj, hozd ide őket gyorsan.

Edward abban a pillanatban már el is rohant. Marion egy ideig még látta Edwardot, de aztán eltűnt a sötétségben. Kíváncsian várta, hogy vajon kiket hoz magával Daniel és, hogy vajon mi történhetett a két idegen vámpírral. Biztos alapos bajba keveredhettek, hogyha az egyikük még csak járni sem tud. Különben nem haladnának ilyen lassan – gondolta magában a lány.

Már legalább fél óra eltelt amióta Edward elment. Valami baj lehet, de Edward nem jelzett. Vajon mi tart ilyen sokáig. Ó, bárcsak én is gondolatolvasó lennék. Hol vannak már?- idegeskedett Marion. Legszívesebben Edward után indult volna, de nem akarta magára hagyni a Swan kastélyt, mert nem tudhatta, hogy Benedict vajon a közelben ólálkodik-e vagy sem. Telt – múlt az idő, mikor végre feltűnt egy alak a sötétben, de nem Edward volt az. A vámpír nagy sebességgel közeledett felé, Marion támadóállásba állt a biztonság kedvéért, de amikor megérezte az illatot megnyugodott, hogy nem Benedict közelít, hanem az egyik a három vámpír közül, akikért Edward ment. Amikor odaért Marion elé megállt, a lány elkerekedett szemekkel figyelte a férfit. A haja hosszú volt és hollófekete, a szeme aranyszínű. Magas és izmos.

• Daniel? – kérdezte Marion döbbenten.

• Igen, te pedig biztosan Marion vagy. Igaz? – kérdezte a férfi.

• Igen, én vagyok Marion. Hol van Edward és a másik két vámpír? Ugye nem esett bajuk?

• Nem, rendben vannak, de a két vámpír, akik velem vannak, nem éppen vegetáriánusok és Edward nem akarta ide hozni őket, addig ameddig nem ettek, mert veszélyesek lennének az itt élőkre.

• Tessék? Itt akarja megetetni őket a környéken? – kérdezte Marion döbbenten.

• Nem úgy. Éppen vitába keveredett a nővel, mert a férfi vámpírnak, akit idáig én hoztam nagyon súlyosak a sérülései, és sürgősen innia kell. Edward felajánlotta, hogy fog neki egy medvét, mert sok van a környéken, és az húsevő, ezért finomabb, mint a szarvas lenne, de a nő mindenáron embert akar fogni neki. Ezen most összeszólalkoztak, de a férfi végül is igazat adott Edwardnak, úgyhogy a nő is lehiggadt egy kicsit. Bocsánatot kért Edwardtól is, csak nagyon aggódott a társáért, de nem fogja megsérteni a mi vadászterületünket. Senkit sem fognak bántani a környéken.

• Ez remek hír – nyugodott meg a lány. – Akkor most hol vannak?

• Edward magukkal vitte őket az erdőbe, mert nem akar idáig vonszolni egy medvét. Megitatja őket, azután pedig ide jönnek. Csak nem akarta, hogy jobban aggódj, mint amennyire muszáj, ezért megkért engem, hogy jöjjek előre.

• Értem. Köszönöm, hogy szóltál. Edward rendben lesz? Már úgy értem, hogy a nő nem sebesült meg. Semmi esetre sem fog rátámadni vagy ilyesmi. Ugye? – kérdezte a lány bizonytalanul.

• Nem, ne aggódj. Egyébként is Edward meghallja, hogy mit gondol még mielőtt megmozdulhatna, hogy rátámadjon – próbálta Daniel nyugtatni Mariont.

• Rendben. Igazad van. Azt hiszem szólnunk kéne a háziaknak, hogy mi a helyzet. Ha Edward nem állatevő vámpírokkal toppan be teljesen váratlanul, még megrémülnek, és az nem lenne jó. Menjünk és szóljunk nekik – fogta kézen a lány Danielt.

• Rendben menjünk. Tőlem nem fognak megijedni? Már úgy értem, hogy engem sem ismernek – mondta Daniel kissé zavarban.

• Ne izgulj, azt hiszem, hogy ahhoz eléggé ismernek, hogy ne féljenek tőled – mondta lány mosolyogva.

• Ezt meg, hogy érted? – döbbent meg a férfi.

• Igazság szerint miután ideértem kíváncsi voltam, hogy ki volt még Edward tanítványa rajtam kívül, és egy kicsit kérdezősködtem felőled, és a többiek is kíváncsiak voltak rád. Úgyhogy azt hiszem, hogy be sem kell mutatkoznod, ahhoz, hogy tudják ki vagy te – vigyorgott a lány.

• Oh, remélem, hogy Edward nem vitte túlzásba a rólam való mesélést. Ez egy kicsit zavarba ejtő – mondta Daniel és, ha még képes lenne rá, akkor elpirult volna.

• Hát, legfeljebb csak egy kicsit, de ne haragudj rá, mert mi faggattuk. Nagyon izgalmas volt a történeted – mosolygott rá Marion.

• Legalább tetszett nektek. Remélem, hogy Edward izgalmasan adta elő – mosolyodott el Daniel is.

Hirtelen Marie mama jött velük szembe, és egy pillanatig döbbent arcot vágott.

• Csak nem Danielhez van szerencsém? – kérdezte kíváncsian.

• De igen, én vagyok Daniel. Jó estét, Asszonyom – köszönt udvariasan a férfi és meg is hajolt a hölgy előtt.

• Már alig vártuk, hogy személyesen is megismerhessük – mosolygott az asszony.

• Én is nagyon kíváncsi voltam már azokra, akiket Edward így megszeretet – mosolygott Daniel is.

• Marie mama, akadt egy kis probléma. Beszélnünk kéne Önnel és Mr. Stevensszel. Isabella alszik még? – szakította félbe a meghitt társalgást Marion.

• Igen, Isabella még alszik, de ha kell, akkor felébresztem. Valami súlyos baj van? – kérdezte Marie mama ijedten.

• Nem, de akadt két váratlan vendégünk – mondta Marion. – Ők is vámpírok, de a veszélyesebbik fajtából, ha érti mire célzok.

• Tessék? Ide akarják őket hozni, de hát éppen egy ilyentől akarnak megvédeni minket – mondta Marie mama feldúltan.

• Ne féljen, Asszonyom. Edward megbeszélte velük, hogy nem bántanak senkit a környéken. Az egyikük néhány napig mozogni sem lesz képes, mert nagyon csúnyán megsérült. Csupán nem szeretném őket faképnél hagyni. Ne haragudjon, az én hibám – mondta Daniel bűnbánóan.

• Miért lenne az Ön hibája? – kérdezte a dada meglepetten.

• Útközben akadtam rájuk, amikor harcoltak néhány másik vámpírral. Illetve csak a férfi harcolt. Amikor a nő segíteni akart neki, mindig félre lökte, hogy nehogy baja essen. Nem akartam hagyni őket meghalni, ezért segítettem nekik, és már a Swan kastélyhoz voltunk sokkal közelebb, és nem az én otthonomhoz, ezért indultam velük erre. Attól tartok, hogy még nincsenek teljes biztonságban, mert csak kettőt sikerült megölni a támadóik közül, és a férfivel a nő most védtelenül ott maradt volna. Azt pedig nem akartam – hajtotta le a fejét Daniel.

• Semmi baj, Önök majd vigyáznak ránk, nehogy baj legyen – mosolyodott el az asszony. – Szóval egy férfi és egy nő. Akkor előkészítek nekik két szobát – mondta és elindult.

• Köszönjük Marie mama – kiáltott utána Marion.

• Nincs mit Kedvesem. Daniel?

• Igen, Asszonyom?

• Kérem, ne eméssze magát. Megértem, hogy segíteni akart két bajba jutott fajtársán. Egyébként pedig, kérem szólítson csak Marie mamának – mondta a dada.

• Rendben Marie mama, és köszönöm – mosolygott rá Daniel.