23. fejezet

Edward mosolyra húzta a száját és visszaült Isabella mellé a fényképpel. Miután mindketten kényelmesen elhelyezkedtek Edward törte meg a csendet.

• Kivel folytassuk? – kérdezte kíváncsian.

• Én igazából ezt a lányt néztem ki, nagyon aranyosnak látszik – mutatott Isabella a fekete hajú lányra a képen.

• Igen, valóban nagyon aranyos. Ő itt Alice. Néha nagyon idegesítő az apró termetéhez képest. Ki sem nézné belőle senki, hogy mennyit tud sündörögni. Állandóan szervezkedett. Már meg sem tudom mondani, hogy hány partit és esküvőt szervezett meg. Amikor nem valami hivatalos eseményen ténykedik, olyankor családi programokon gondolkodik. Alice állt hozzám a legközelebb a testvéreim közül. A többieket is nagyon szerettem, de ez a lány – mutatott Alicere a képen. – Ő egészen más volt mindig is, mint a többiek. Mindig pozitívan állt mindenhez, nem lehetett letörni a lelkesedését, meg lehetett próbálni, de úgyis véghez vitte, amit akart. Már emberi életében sem volt hétköznapi, látomásai voltak, és azzal segített mindenkin, akin csak tudott.

• Látomásai? – lepődött meg Isabella – Ez nagyon érdekes. Hogyan működik? Ő idézi elő őket, vagy csak úgy jönnek? Tudja irányítani? – lett kíváncsi a lány.

• Igazából hirtelen megjelentek előtte a képek. Úgy működött, hogyha valamit konkrétan eldöntött valaki, akkor látta Alice, hogy mi fog történni, de ha a döntés változott, akkor a látomás is változott. Eleinte még nem tudta ezt a képességét tudatosan használni, de utána egyre ügyesebb lett. Nem könnyű képesség, mert a döntések állandóan változnak és így a jövő is. Alice mindig remekül megállta a helyét a látomásaival. Kedvelte volna Önt – nézett Edward a lányra.

• Gondolja? Szerintem is jól kijöttem volna vele – mosolyodott el Isabella.

• Ebben egészen biztos vagyok. Makacssági versenyeket is rendezhetnénk Önök között – vigyorgott Edward.

• Én nem is vagyok olyan makacs – bökte oldalba a lány és szúrós szemekkel nézett rá.

• Valóban nem kisasszony? Pedig Ön volt az első, akit vissza kellett cipelnem a szobájába, hogy maradásra bírjam, és ez csak egy eset volt azok közül, amikor megmakacsolta magát – mosolygott az emléken Edward. – Még életemben nem találkoztam olyan lánnyal, aki így tudott volna tiltakozni. Már attól féltem, hogy eltöri a kezét, miközben püföl – mondta és leplezetlenül vigyorogni kezdett.

• Ez egyáltalán nem vicces, maga sem volt éppen úriember – háborgott a lány. – Úriemberek nem szoktak ilyesmit tenni. Maga legalább olyan makacs, mint én. Egyébként pedig vigyázzon magára, mert nem vagyok olyan törékeny, mint hiszi – mondta Isabella és közben figyelmeztetően megrázta a mutató ujját Edward előtt.

• Kezdek félni Öntől kisasszony – nevetett fel Edward.

• Nagyon helyes. Végre belátta, hogy félelmetes vagyok – kuncogott Isabella is. – Ki az a férfi Alice mellett?

• Ő itt Jasper, Alice szerelme. Katona volt, mielőtt vámpírrá változott. A családunk stratégája, ha mondhatok ilyet. Bár nem nagyon volt szükségünk a tapasztalataira, mert nem volt ránk jellemző, hogy bajba kerüljünk – komorodott el Edward.

• Sajnálom, ami történt velük – fogta meg a férfi kezét gyorsan Isabella. – Nem kell folytatnia, ha nem akarja.

• Nem, nincs semmi baj. Mindjárt mesélek még Jasperről, csak elgondolkodtam – mondta Edward.

• Min gondolkodott el? – kíváncsiskodott Isabella.

• Tudja Jasper rengeteget harcolt a fajtánkkal, és nagy túlerővel szemben is mindig győzedelmeskedett. Nem fér a fejembe, hogy mi történhetett akkor, amiért feladta a küzdelmet. Sosem kapták volna el, hacsak nem adja meg magát.

• Biztosan menteni akarta a családját és nem egyedül menekülni. Ön sem hagyta volna ott őket. Nem igaz? – tűnődött a lány.

• Azt hiszem igaza van kisasszony. Valószínűleg ez történt – nézett a lányra Edward.

• Azt mondta, hogy Alice szerelme Jasper. Házasok is voltak, vagy még csak udvarolt? – próbált vidámabb témákra váltani Isabella.

• Házasok voltak. Gyönyörű esküvőjük volt, amit természetesen Alice szervezett meg. Nem bízta volna másra a tökéletes esküvőjét. Már az egész családot teljesen kiborította az aprólékosságával, de Jasper csak mosolyogva figyelte és mindent megadott neki, amire vágyott. A család többi részét meg folyamatosan nyugalomban tartotta.

• Ez nagyon kedves. Nem lehetett könnyű egyfolytában öt vámpírt csitítani, miközben odafigyelt a szerelme minden rezdülésére is – mondta Isabella meghatottan.

• Neki nem volt olyan nehéz neki csitítania minket, csak nyugalom hullámokat szórt a nap minden percében néhány hónapig. Mondjuk a végére már elfáradt egy kicsit – vigyorgott Edward. – Még jó, hogy mi nem alszunk, különben elaludt volna az oltár előtt olyan kimerült volt már a végére.

• Egy pillanat – döbbent meg Isabella. – Azt mondta, hogy nyugalmat küldött mindenkire?

• Igen, Jasper is különleges volt. Átérezte mások érzéseit és irányítani is tudta őket. Nagyon hasznos képesség volt, főleg, hogyha Alice-t kellett megvédeni a család indulataitól – kuncogott megint Edward.

• Akkor jól kiegészítették egymást, így ketten – mosolygott Isabella is.

• Igen. Csodálatos pár. Soha nem veszekedtek, mindig megtalálták a számukra legjobb megoldást.

• Ki a másik lány? – kérdezte Isabella.

• Ő itt Rosalie. Egészen más, mint Alice és Esme. Rosalie nagyon nehezen fogadja be az új jövevényeket. Van benne egy alapvető bizalmatlanság, de ha már ismer valakit és megkedveli az illetőt, akkor ő is képes volt olyan szeretett adni, mint amilyet Esme és Alice adott mindig mindenkinek, akiket szerettek. Egyetlen kivétel volt ez alól. A párját Emmettet azonnal megszerette. Meg is lepődött mindenki, hogy Rosalie első pillantásra beleszeretett valakibe. Ő is haldoklott, amikor Carlisle rátalált és átváltoztatta, de arra apám nem is gondolt, hogy Rosalie ezt esetleg nem akarja. Tudja ő szerette az emberi létet, és egy kis kertes házat akart, férjet és gyerekeket, de vámpírként ezt nem kaphatta meg. Jó ideig szenvedett emiatt és boldogtalan volt, azután pedig jött Emmett és minden megváltozott. Azóta már azt sem bánja, hogy vámpír. Csak boldog, hogy megtalálta a szerelmet. Abba pedig sikerült beletörődnie, hogy nem lehet saját gyereke. Sokat jártak Esmevel árvaházba és ajándékokat vittek a gyerekeknek és játszottak velük. Ilyenkor élte ki a határtalan anyai ösztöneit. Biztosan csodálatos anya lett volna belőle. A gyerekek soha nem tudtak betelni Esme és Rosalie szeretetével – mosolygott Edward.

• Ha lassan is, de biztosan összebarátkoztunk volna – sóhajtott Isabella.

• Igen, ebben biztos vagyok. Bár lehet, hogy eleinte ez nem lett volna olyan könnyű, de ha türelmes lett volna a nővéremmel, akkor biztosan jó barátnők lettek volna.

• Ezek szerint, akkor Ő lehet itt Emmett? – kérdezte Isabella és az utolsó alakra mutatott a képen.

• Igen. Emmett volt a legerősebb közöttünk. Hihetetlen ereje volt. Azt hiszem, hogy már emberként is nagyon erős lehetett. Őt is Carlisle változtatta át. Egy vadászat alkalmával balesetet szenvedett és haldoklott, amikor Rosalie megtalálta és azonnal beleszeretett. Gyorsan elhozta Carlisle-hoz és megkérte, hogy gyógyítsa meg. Amikor apám megvizsgálta kiderült, hogy nincs mit tenni, már nem lehet megmenteni, mert túl súlyosak voltak a sérülései. Akkor döntött úgy Rosalie, hogyha megmenteni nem lehet, akkor változtassuk át. Mindenki beleegyezett a kérésbe, így apám megtette. Onnantól kezdve Emmett és Rosalie boldogan éltek együtt. Azért az ő kapcsolatuk nem olyan felhőtlen, mint Alice és Jasper kapcsolata. Szoktak veszekedni, de soha nem annyira komolyan, hogy bármi is történjen. Néhány percig duzzognak, utána pedig már megint nem tudnak betelni a szerelemmel – mosolygott Edward a lányra.

• Ők is házasok voltak? – kérdezte Isabella.

• Igen.

• Feltételezem, hogy azt az esküvőt is a másik húga szervezte – mosolyodott el Isabella.

• Igen, jól feltételezi. Az az esküvő sem volt egyszerű – kuncogott Edward.

• Ezt mindjárt gondoltam – sóhajtotta Isabella. – Köszönöm, hogy mesélt a családjáról. Csodálatos lények voltak – szorította meg a lány Edward kezét.

• Én is így gondolom kisasszony – mondta Edward és végigsimított a képen.

• Kérdezhetek valamit? – mondta a lány pironkodva.

• Természetesen – nézett Edward a lány szemébe.

• Szóval arra vagyok kíváncsi, hogy Ön…hogy is mondjam? – jött zavarba a lány.

• Nyugodtan kérdezhet bármit kisasszony. Nem nevetem ki, ne féljen – mosolyodott el a férfi.

• Igen tudom. Csak nem vagyok biztos benne, hogy ezt meg szabad-e kérdeznem. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni Önt – mondta Isabella szemlesütve.

• Kérdezzen bátran.

• Rendben – szedte össze a bátorságát a lány. – Szóval, arra vagyok kíváncsi, hogy én vagyok-e a kivétel a képessége alól.

• Igen kisasszony. Nem látom a gondolatait, és Ön az első egész létezésem során, akinek nem látok a fejébe. Ez önmagában is frusztráló egy picit, de az Ön esetében talán még rosszabb.

• Miért olyan szörnyű, hogy nem látja a gondolataimat?

• Azért, mert senki gondolataira nem vágytam még annyira soha életemben, mint az Önére – mondta Edward kissé zavarban.

• Oh – lepődött meg Isabella.

• Valami rosszat mondtam? – ijedt meg a férfi.

• Nem, éppen ellenkezőleg. Tudja még soha senki nem mondott nekem ilyen szépet – mondta a lány komolyan, majd hozzábújt Edwardhoz, aki boldogan ölelte magához a lányt.

Lassan eldőltek az ágyon, és a Cullen családról készült fényképet nézegették csendben. Isabella egyre nehezebbnek érezte a szemhéjait és már majdnem elaludt Edward mellkasához bújva, amikor az ajtó hirtelen kinyílt és egy gyönyörű, barna hajú vámpírlány lépett be a szobába.