11. fejezet

Az éjszaka gyorsan eltelt a Swan kastélyban. Isabella nem sokat aludt, végig azon gondolkodott, hogy mit tegyen ezzel a kialakult helyzettel. Átgondolta Marie mama érveit és rá kellett döbbennie, hogy a dadájának valószínűleg igaza van Mr. Masennel kapcsolatban. Hiszen önszántából jött ide és mesélt el mindent, ami történt, és valószínűleg tényleg megmentett, és az a Benedict nevű vámpír már akkor sem volt szimpatikus, amikor először itt járt. Sokkal inkább találtam félelmetesnek. Természetesen jól nézett ki Benedict, mint minden vámpír, vállig érő barna haja, izmos felsőteste, hófehér bőre, mind nagyon vonzó volt, még az illata is, de az a goromba tűzvörös szempár, ami szinte felfalt a tekintetével, és az az arckifejezés, ami kiült rá, amikor ránézett. Ezzel szemben Mr. Masen még jobban néz ki, mint a másik vámpír, és egyáltalán nem félelmetes. Az a mézarany szempár pedig olyan gyengéden néz rám, teli érzelemmel. Ha tudta volna, biztosan megmentette volna apát. Nem hibáztathatom. Bár akkor sem szép, hogy egy puszta tét voltam, de gyakorlatilag Mr. Masen nem volt benne a fogadás kezdeményezésében. Csak sodorták az események, ahogy most engem is. – gondolkodott el a történteken.

• Na jó, most pedig megyek és kidugom az orrom a szobából, ha nincs senki a folyosón elindulok a konyhába Marie mamához. Ha pedig találkozok Mr. Masennel, akkor megpróbálok normálisan viselkedni. – suttogta maga elé.

Elindult az ajtó felé, de ott meg is torpant, mert eszébe jutott az utolsó találkozása a férfival. Amikor először a férfi visszavonszolta a szobájába, miközben ő püfölte, aztán meg sírva fakadt csak úgy gondolkodás nélkül előtte. Vajon mit gondolhat most rólam? Vajon egy makacs, elkényeztetett kis fruskának tart? Lehet, hogy jobb lenne, ha mégsem mennék ki innen? Nem, Marie mama azt mondta, hogy Mr. Masen igazi úriember, akkor pedig biztosan el fogja nézni neki ezt a kirohanást.

Miután átgondolta a dolgokat újra elindult és most már ki is lépett az ajtón. Legnagyobb örömére a folyosó üres volt. Gyorsan elindult a konyha felé, szeretett volna odaérni még mielőtt Marie mama a szobájába hozta volna a reggelit. Szeretett volna ma reggel már az étkezőben reggelizni és visszatérni a normális szokásokhoz. Bár még egy kicsit tartott a Mr. Masennel való találkozástól. Be kellett ismernie, hogy szégyelli magát egy kicsit a modortalan viselkedéséért, bár Mr. Masen sem viselkedett éppen úriemberként, hiszen egy igazi úriember nem kap hajadonokat a vállára és cipeli őket a szobájukba. Vajon tényleg olyan viccesen néztünk ki, mint ahogy a dadus visszaemlékezett a látványunkra? Hiszen Marie mama percekig kuncogott, amikor eszébe jutott a látvány. – gondolkodott el a lány

Nagyon belemerült a gondolataiba, és sietett is, így észre sem vette, amikor útban a konyha felé egyszer csak Edwardba botlott.

• Jó reggelt kisasszony! – szólította meg Edward és meghajolt a lány előtt, de igazából nem várt választ, hiszen megsértette a lányt, aki haragszik. Ilyenkor a hölgyek legfeljebb biccentenek, és tovább mennek. Egy pillanatra még a lélegzete is elakadt, amikor a hölgy nem csak tovább rohant, hanem megállt előtte.

• Jó reggelt Mr. Masen! – viszonozta a gesztust Isabella és pukedlizett a férfi előtt.

Edwardot borzasztóan bosszantotta, hogy nem hallja a lány gondolatait. Nem is tudta, hogy mit gondoljon hirtelen. Vajon megenyhült az irányomban? Vagy csak udvarias, ahogy egy úrihölgyhöz illik? Most mit tegyek? Próbáljak meg beszédbe elegyedni, vagy inkább hagyjam, hogy tovább menjen? A szemébe kéne néznem, a szeme nem hazudik, de nem merek. Mi van, ha csak a haragot és a megvetést látom majd benne?– vívódott Edward. Isabella csak meredten nézte a férfit és várta, hogy most mit fog tenni. Vajon most mire gondol? Megkérdezzem velem tart-e ismét reggelire? Vagy inkább csak menjek tovább? Vajon elkényeztetett libának tart a tegnapi kirohanásaim után? Most mi legyen? Nem néz a szemembe, ez rosszat jelent, azt hiszem inkább tovább megyek. Azzal Isabella újra elindult a konyha irányába. Hirtelen azonban Edward újra előtte termett. Így a lány rögtön megtorpant. Edward bár még mindig félt, de most a lány szemébe nézett, és ott nem látott sem haragot, sem megvetést, sokkal inkább csak kíváncsiságot. Nagyon őrült a látottaknak, de azért egy kicsit meg is lepődött. Azt hitte, hogy a lány soha nem fog tudni csak gyűlölettel ránézni, azok után, ami történt. Így álltak csendben egymással szemben és a helyzet már kezdett kínos lenni. Isabella megelégelte a dolgot, úgyhogy megszólalt.

• Velem tart Mr. Masen?

• Örömmel kisasszony. – mosolyodott el Edward és próbaképpen a karját nyújtotta Isabella felé, mikor a lány elfogadta, boldogan mosolyodott el – Hová igyekszik?

• A konyha felé tartok, hogy szóljak Marie mamának, hogy az étkezőbe hozza a reggelit és ne a szobámba.

• Rendben hölgyem, tehát a konyha felé. Remélem tudott pihenni egy keveset.

• Igen, köszönöm. Még meg sem kérdeztem, hogy elégedett-e a szobájával.

• Igen, kisasszony. Köszönöm. Nagyon otthonos a szobám.

• Ennek örülök. A csomagjai is rendben megérkeztek?

• Igen, már minden itt van, amire szükségem van, de ne aggódjon, csak addig maradok ameddig szükséges. Komolyan mondtam, hogy nem tartok igényt a birtokára. – komorodott el Edward

• Elhiszem magának, és nem ezért kérdeztem. – nézett Isabella gyengéden, mert látta a bűntudatot a férfi arcán. Mr. Masen tényleg nagyon kedves, úgy látom, hogy nem neheztel rám a történtekért, és komolyan mondott mindent arról, hogy nem tart igényt a birtokra és rám. Igaza van Marie mamának most már biztos.

• Köszönöm, hogy így látja, de tényleg nem szívesen zavarok. Vajon csak udvarias, vagy most már tényleg hisz nekem?

• Nem zavar. Őszintén szólva kedvelem a társaságát, bár tudom, hogy ezt nem igazán képes elhinni a tegnapi viselkedésem után. Sajnálom a kirohanásomat. – sütötte le a szemét szégyenlősen a lány

• Semmi gond kisasszony, megértem. Én sem viselkedtem tegnap kifogástalanul. – mosolyodott el - Tudom, hogy nehéz, ha elveszítjük azt, akit szeretünk. Ezt az utolsó mondatot vajon miért mondtam ki hangosan? Miért vonz ez a lány annyira. Nem lenne szabad ilyen közel engednem magamhoz.

• Tehát már ön is veszített el valakit? – kérdezte döbbenten. Jesszus, ezt nem illett volna megkérdeznem. Hogy jutott ez az eszembe? Hogy elkomorult Mr. Masen tekintete. Gyorsan helyre kell hoznom. – Bocsásson meg, kérem ne válaszoljon. Nem lett volna szabad ilyet kérdeznem.

• Semmi gond kisasszony. Csak tudja nem szeretek erről beszélni. Sőt igazából még soha nem is beszéltem róla senkinek. – mondta Edward, de Isabella látta a szemeiben, hogy nagyon mélyen érinti az, ami történt a szeretteivel, bármi is volt az. A férfi szeme szinte feketén szikrázott és már semmi jele nem volt benne az arany árnyalatnak.

• Még egyszer kérem, bocsásson meg.

Közben megérkeztek a konyhához. Ahol Edward kitárta a lány előtt az ajtót. Isabella bekukkantott és rögtön meglátta a dadáját, aki döbbenten állt, amikor meglátta kis neveltjét az ajtóban, amint Mr. Masenbe karol.

• Jó reggelt Marie mama! – köszönt a lány

• Jó reggelt asszonyom! – hajolt meg Edward

• Jó reggelt Kedvesem! Jó reggelt Mr. Masen! Miben segíthetek?

• Szeretnék az étkezőben reggelizni, ha lehet.

• Természetesen Kedvesem! Örülök, hogy így döntöttél. – nézett jelentőségteljesen a dada Isabellára. – Amint elkészülök a reggelivel, kiviszem az étkezőbe. Csak pár perc és készen lesz.

• Rendben, köszönöm. – mosolygott rá a lány

• Nincs mit. – mosolyodott el a dada is

Azzal Isabella megfordult és kijött a konyhából. Edward meghajolt Marie mama előtt, majd becsukta az ajtót. Ott álltak a konyhaajtó előtt, megint kínos csendben és egymást nézték. Egyikük sem tudta, hogy most mi legyen. Végül megint Isabella törte meg a csendet.

• Van kedve velem tartani Mr. Masen?

• Csak ha nem zavarom, kisasszony. Legutóbb zavarban volt, hogy előttem kellett ennie.

• Csupán addig voltam zavarban, amíg nézett. Miután mesélni kezdett nekem már egy kicsit sem volt kellemetlen a helyzet. – mosolyodott el Isabella

• Ezt úgy értsem, hogy vannak még kérdései? – húzta mosolyra száját Edward

• Tulajdonképpen még lenne pár kérdésem, de csak ha nem zavarja.

• Egyáltalán nem zavar, hogy kíváncsi.

• Nem vagyok kíváncsi! – csattant fel a lány

• Akkor hogy nevezné a kérdésözönöket? – vigyorgott Edward

• Érdeklődésnek.

• Rendben. Tehát szeretne még érdeklődni?

• Igen, de tényleg csak akkor, ha van kedve nekem mesélni.

• Természetesen van kedvem, hölgyem. Indulhatunk az étkezőbe? – kérdezte és megint a karját nyújtotta

• Köszönöm – karolt bele a lány mosolyogva - Igen, indulhatunk.

Elindultak az étkező felé. Amikor odaértek Edward kinyitotta az ajtót a lány előtt, az asztalhoz vezette és kihúzta a székét. A lány illedelmesen megköszönte és helyet foglalt. Majd megvárta, amíg Mr. Masen is helyett foglal mellette. Marie mama néhány perccel az érkezésük után valóban megérkezett a reggelivel és miután mindent lepakolt az asztalra magára hagyta őket. Ám az ajtóból még visszapillantott és elmosolyodott. Uramisten, látszik rajta, hogy nem pusztán azért érdeklődik Mr. Masen iránt, mert a fiatalember vámpír, hanem bizony vonzódik hozzá. Tisztán látszanak rajta az apró kis jelek. A szeme fényesen csillog, már évek óta nem mosolygott ennyit, mint ma reggel és eddig egész életében csupán az édesapjába volt hajlandó belekarolni, ma reggel pedig könnyedén belekarolt Mr. Masenbe, pedig biztosan nem illemből tette, mert eddig akármennyire is illetlen volt, minden egyes férfit elutasított, aki a karját kínálta. Miután megmosolyogta a furcsa párt kiment és becsukta maga mögött az ajtót. Edward természetesen hallotta a nő gondolatait, és nagyon megdöbbentették a hallottak. Micsoda butaság. Még hogy egy ilyen lány vonzódjon hozzám? Hiszen ez lehetetlen. Ugyan mi vonzana hozzám egy ilyen tiszta lényt? – gondolta magában, majd folytatta a mesélést Ms. Swannak az Amazonas szépségeiről, amit mindenkinek érdemes legalább egyszer megcsodálnia élete során. A lány közben csöndesen majszolta reggelijét és tágra nyílt szemekkel hallgatta a történetet. Edward teljesen a lányra koncentrált így esélye sem volt észrevenni, hogy egy dühös, vörös szempár szegeződik rájuk a közeli erdő rejtekéből.