6. Rémálom

Alice

Egyre nehezebben bírtam nyitva tartani a szemem, végül csalódottan de feladtam a harcot, és utoljára még ránéztem szőke hercegemre. A megnyugtató sötétség átölelve vezetett át az álmok földjének kapuján. Ahol újra találkozhattam vele csak már én is közéjük tartoztam. Vagyis csak reméltem, hogy ez vár ott azon a gyönyörű helyen… helyette egy sötét ijesztő erdőben találtam magam. A nap már rég lement és a holdat se lehetett látni a fák leveleitől. Ijedtség kerített hatalmába a tudat, hogy nem tudom hol vagyok, mit keresek itt és legfőbbként, hogy egyedül vagyok. Körül néztem de minden oldalról csak a vak feketeség fogadott. Rémület átjárta az egész testem, remegtem. Bár merre néztem csak a sötétség fogadott. Kezdtem elveszteni a fejem, sikítani akartam. A legszörnyűbb az, hogy tudom ez csak egy álom de, még sem akarok itt lenni. Fel akarok ébredni, átölelni hideg kőkemény testét és elveszni szemeiben. Érezve, hogy a vér az arcomba száll, elveszni karjai közt, majd egy lágy csókot nyomni márvány ajkaira. A bokrok levelei megrezdültek egy pillanatra mellettem, majd fölöttem a fák levelei kezdtek mozdulni. Minden irányba kapkodtam a fejem, de akkor sem láttam semmit. Biztos csak a szél volt. – nyugtattam magam. Eljátszottam még párszor, hogy ide-oda kapkodva követtem a szél játszadozását velem. Mikor ismét előre néztem alig tíz méterre tőlem egy árny húzódott meg a fa tövében. Nem értettem, hogy lehet árnyéka mikor sem nap de, még a hold sincs fent az égen. Közelebb akartam menni, megnézni mi vagy ki tett bolonddá. De erre nem volt semmi szűkség. Az árny maga lépet elő a fa takarásából. A fénytelen világ miatt nem ismertem fel de szemeit annál inkább. Arany barnán ragyogtak. Fizikai kínzás lett volna más hova nézni. De muszáj volt pislantanom, mert szemeim már tiltakoztak a szárazság miatt, és szúrni kezdtek. Alig fél másodperc múlva kerestem a szemeit, amiben elveszhetek, és fényt hozz erre a sötét helyre. De azok már nem megnyugtató aranysággal ragyogtak a helyén. Nem, ezek a szemek vérvörösen izzottak és közeledtek. Minden pillanatban egyre jobban érzékeltem az alakot. Teste körvonala kezdet kirajzolódni. Én csak pislogtam, hogy tűnjön el a fenyegető piros szem és helyébe a megnyugvást hozók, kerüljenek vissza. De, mint ha föld nyelte el őket, csak nem akartak előbukkanni. Hátrálni kezdtem, mire a titokzatos személy akinek már csak az arca nem látszott ott termet előttem és már láttam az arcát. De nem akartam hinni szemeimnek… jobb karjával hirtelen átölelt közel vonva magához. Reszketni kezdtem, a felismeréstől és a félelemtől, hogy soha többé nem láthatóm az aranyszínű szemeket. Hajamat eltűrve, nyakamhoz hajolt. Száját hozzá érintette a bőrömhöz, ügyelve minden mozdulatára. A jéghideg lélegzettől kirázott a hideg, éreztem, ahogy ajka mosolyra húzódik amint végig, csókolja a vállamtól egészen a szám széléig minden egyes négyzetcentimétert. Míg végül remegő ajkaimon állapodik meg. Nem mertem meg mozdulni. Falni kezdte az enyémet, utat törve magának, de én nem engedtem a kísértésnek és amennyire tőlem, egy embertől elvárható összeszorítottam fogamat védekezően. Dühös lett, morgás tört fel torkából. Elege lett a szórakozásból, vadul hátra billentve fejem a nyakamba mélyesztette éles fogait. Minden maradék erőmet és bátorságomat összeszedve a nevén szólítottam.
- Ne… Jasper! - zihálva ültem fel.
A víz patakokban folyt rólam, amiben még könnyeim is besegítettek. Előre meredtem a semmibe, vége az álomnak de még is félek. Izmos karok lágyan fogtak magukhoz védelmezően, közben gazdájuk nyugtatni próbált. Hangokat nem hallottam, szemeimmel is csak elmosódott képeket érzékeltem. Feltételezéseim szerint a szoba tele volt, és mindenki, aki a házban tartózkodott ott tolongott. Az idő múlásával újra látni tudtam, de szájak között kiszökött szavak már nem érték el füleim. Körbe néztem egyetlen egy személyt keresve de, öt nem találtam meg. Utolsó esélyként oldalra néztem arra a valakire, aki mellkasához vont és a sósvizet hideg ujjaival törölte le arcomról. Megláttam az arcot, amelyet előbb kerestem és a nyugalom végig borzongott testemen. Kezeim önálló életre kelve kiszabadítottam meg az erős kezek alól, arcát két tenyerem közé fogtam s édes ajkaira tapadtam. Változtatva testhelyzetünkön maga felé fordított és egy pillanat leforgása alatt ölében ültem, jobban kóstolgatva ajkát. Tudtam már túlmentem minden határon. Amúgy sem bírja visszafogni a démonját - ami minden percben szabadjára akar törni a ketrecéből -, de én csak rosszabbítok a helyzetén állítása szerint. Nyakamra tévedt és ekkor eszembe jutottak az álmomban történtek. Újra remegni kezdtem és ki akartam szabadulni öleléséből. Nem tőle féltem, ha nem a szörnyetegtől, ami újra és újra véremre szomjazott. Kiabálni kezdtem a külvilág egy csíkká mosódott össze körülöttem. Minden érzék szervem cserben hagyott, öntudatlan állapotba kerülve sodrottam az árral.

Jasper

Megijedtem Alice viselkedésétől. Egyik pillanatban még vadul csókolózunk, a másikban meg, mint egy őrült úgy kiabált és tolt el magától. Bella és Esme hirtelen ott termett mellettünk, lefogták kedvesem és mikor abbahagyta a kapálózást óvatosan megfogták és mellém fektették az ágyra. Megdermedtem, levegőt se vettem rettegtem... Nem, azért mert az illata megcsapott, sokkal inkább, mert miattam rémült meg. Én ijesztettem meg. Ez ezerszer rosszabb, mint az, hogy rémálma volt. Minden vágyam az volt, hogy sose jöjjön el ez a pillanat mikor öntudatlanul, retteg és menekülni akar. Mindenki csak Alice körül ugrált. Carlisle nyugtatót fecskendezet be neki, Nessie bevetve érdekes és nem mindennapi adottságát, képeket, emlékeket mutatott szerelmemnek. Emmett oda jött hozzám és valamit mondott, mert szája mozgott hang is jöhetett ki rajta de, én csak a lányra tudtam figyelni. Rövid fekete haja arcára tapadt, gyönyörű szemei lecsukódtak szempillái ritkán megmozdultak, bőre a miénkhez hasonlított de az édes pír ott tündökölt rajta. Szaporán vette a levegőt és ajkai közül az én nevemet, engedte ki. Ismét rólam álmodott… érzelmei féltést, nyugtalanságot, szerelmet, hiányt és még megannyi ezekhez fogható érzelem hullámot küldtek felém. Aggódásom elmúlt helyébe a vágy költözött. Vágytam, hogy megérintsem bőre puhaságát, keresztül fusson rajtam a csodálat iránta, megízleljem csókja édességét, elmerüljek csillogó íriszeiben, ujjaim közt érezzem haja selymességét egy hosszú szenvedélyes csók közbe. Karcsú derekát átkarolva ölelném magamhoz többé el nem engedve. Hazudnék, ha azt mondanám csak a vérére éhezek, mint vámpír és a testére, mint férfi. A lénye iránti koslatásom, amit sose kapok meg hiába való volt, de még nálam is a remény hal meg utoljára. A másodpercekből percek, percekből órák lettek. Rohamosan telt az idő, én csak ott ültem alvó teste mellett, míg gondolatban egy teljesen ismeretlen helyen voltam vele. Meleg kezek simítottak végig arcomon, amit egy puszi követett, lenéztem Nessie-re, arcán hatalmas vigyor foglalt helyet göndör fürtjei összefogva simultak fejéhez. Integetett nekem de annyira kizártam magamból mindent főleg a hallást, hogy nem értettem mit mond. Kíváncsiságom úrrá lett rajtam és újra visszafogadtam a külvilágot.
- Jasper bácsi, hallasz? – kérdezte gyémánt csengésű hangján.
Nevetést csalt elő belőlem a gondolat, hogy talán nekem és Alice-nek egyszer… Nem megint miket gondolok! Jasper verd ki a fejedből ezeket mind örökre… - szidtam le magam. Most már magamba beszélek, csak ez hiányzott nekem, nevetésem fájdalmas kacajba ment át végül.
- Mit akarsz Nessie?
- Holdfény angyalka mikor ébred fel? – nem tudtam kiről beszél.
- Ki?
- Ő – mutatott Alice-re, és egy fény ragyogott fel szemében.
- Oh - alig hozzá érve végig simítottam angyalom arcán. – bárcsak tudnám Nessie… bárcsak tudnám.
Felmászott az ölembe és kezét arcomra rakta. Megannyi kép pörgött le szemeim előtt, ami mind a többiekről szólt és arról milyen boldogok, de főleg Bella és Edward arca jelent meg. Meg mikor ők így hárman együtt vannak és minden odaadással, elfelejtve egy kis időre a gondokat örülnek egymásnak. Miért mutatta nekem ezeket Renesmee? Mire akar utalni? Meg akartam ezeket kérdezni tőle persze máshogy, mikor mozgolódni kezdett szerelmem. Kicsi lány leugrott az ölemből és az ajtó felé vette az irányt boldogan futott le a lépcsőn.
- Anya, apa, nagymama, nagypapa, Em, Rose néni –szólított meg mindenkit egyesével.
- Mi a baj kicsim? – dalolta Esme
- Holdfény angyalka felébredt… - több nem is kellett ott állt az egész családom. Amíg néztem Alice ébredezését, muszáj volt hallgatóznom és még egyszer meghallanom Nessie szájából azt a nevet, ahogy őt hívja. Milyen furcsa… ez a kicsi lány ilyen titokzatosan szépen csendülő nevet talált ki az én életemnek. De a legfurább az, hogy illik rá. Haját a fekete éjszakához lehetett hasonlítani, amiben eddig éltem. De az egész mindenségét meg a holdfénynek, ami angyal formájában jött el hozzám világosságra ítélve gyógyíthatatlan sötét lelkemet. Zöld csillaga újra felragyogott az égen és a csengő szó is megirigyelhetné hangjának csengését.
- Bocsána… - kitörölve az összes rossz pillanatot, - ami ájulásához vezetett két nap alatt negyedszerre – csókoltam meg. Újra érezni akartam mind azt amire nem is olyan rég vágytam.