5. Az idegen vámpír

Jasper

A síri csendben még tisztábban hallottam azt a szörnyű hangot, mikor Alice feje a padlóhoz vágódót. Rémülettel teli hangon kiáltottam a nevét, de szemei már lecsukódtak. Úgy éreztem magam, mintha szíven szúrnának hiába hallottam lassú szívverését, egyenletes szuszogását, megrémültem. Carlisle felugrott a helyéről és óvatosan felemelve a lányt a kanapéra fektette. Megvizsgálta és nyugodt arccal fordult felém, hogy közölje velem a hírt miszerint csak elájult a sokktól. Nem nyugodtam meg, de egy halk köszönöm félét szűrtem ki fogaim között. Nehezemre esett minden fizikai tevékenység, csak a fekete hajú angyalomra tudtam koncentrálni. Észre se vettem, hogy az egész családom ki sétált a szobából, kivéve Edwardékat. Nem néztem rá, mikor kezét vállamra helyezte, és biztatásképp megszorította. Az egész családom közül ő és szép felesége érti meg a legjobban, min is megyek most keresztül. Felsóhajtottam a tudatra, hogy most minden kezdődik előröl, ami Bella átváltozása és Renesmee megszületése óta napról napra feledésbe merült. Újra átélni a félelmet, a kísértést és mikor úgy véljük már nem történhet semmi baj, akkor, mint derült égből villám csapás úgy jön el a szenvedés időszaka. Nem akarom újra átélni ezeket, bár akkor könnyebben viseltem mikor öcsém idiótasága miatt kerültünk ilyen helyzetbe. De most… most rajtam a sor, hogy én legyek a mazochista önmarcangoló szerelmes vámpír, akinek a sors úgy rendelte el, hogy egy emberi lénybe szeressen bele.
- Sajnálom – nem értettem miért kér bocsánatot tőlem Edward.
- Nincs mit sajnálnod… - szólaltam meg pár másodperc múlva. – nem követtél el semmit. Te nem…
- De igen, ha nem engedem oda hozzá Nessiet, akkor mindez nem történik meg…
- Ahh… - fájdalmasan felsóhajtottam. „Ne marcangold magad számítani lehetett rá, hogy rá jön… „ üzentem neki gondolatba.
- Lehet, de akkor sem így kellett volna megbizonyosodnia.
- Nem lehet vissza fordítani nem igaz? – tettem fel a költői kérdést, amire hiába vártam a választ. – Amúgy is egyszer meg kellett volna tudni, és jobb előbb, mint utóbb – nem néztem a szemébe, csak az alvó angyalomat tudtam nézni, amint itt fekszik egy vámpíroktól hemzsegő házban, és még így is olyan nyugodtan alszik, mint aki egy tündérmesében szerepelne. Leguggoltam mellé és egy kósza tincset füle mögé tűrve, csókot leheltem fehér arcára, ami a fekete hajától még szebbnek tűnt.
- Jasper, ha bár miben segíthetünk, csak szólj! – dalolta Bella. Talán igazuk van, mondhatni már tapasztaltak vagyunk ilyen téren. De ez akkor sem ugyan az, míg Edward nem tudott… tud Bella elméjében olvasni addig én, nem használhatom különleges adottságomat a közelében, mert ha boldogságot, nyugalmat sugárzok akkor hirtelen, elkomorul és a sírás határán van, míg másik esetben fordítva.
- Különleges egy lány vagy… - mondtam ki halkan a szavakat. de tudtam, hogy még ha nem is akartam. akkor is meghallották.
- Az, valóban – suttogta Edward mellőlem. Néma csend szállt az egészházra, egyedül Alice szívverését lehetett hallani, no meg Nessiet.
- Szereted? –kérdezte Bella. Még én sem gondolkoztam el ezen a kérdésen, de legbelül végig bennem volt az érzés mi óta megláttam.
- Igen… - ennyi is elég volt, hogy rá jöjjenek ez már annál jóval több, mint egyszerű szeretett. A kérdés csak az volt, hogy Alice is ugyan így érez e irántam.
- Jazz, fel kéne vinned az emeletre – javasolta Bella.
- De még is hova? A szobámba nem vihetem, mert ott még egy kanapé sincs nem, hogy ágy – akadtam ki.
- Nem is oda gondoltam – morgott rám. – Vihetnéd a mi szobánkba, és én vigyázok rá, míg vadászni mész.
- Kösz, de nem. Én vigyázok rá, és nem engedem, hogy bárki csak rá nézzen – kiabáltam. Edward pulcsimnál fogva felemelt és maga felé fordított. Igaz magasabb voltam nála, de most úgy éreztem magam, mint aki hangya méretűre zsugorodik. Nem akartam, nem mertem szemébe nézni, és vagy százszor visszaszívtam az előbbi tettemet. Tudtam, hogy hibás voltam, de mégis jól esett kiadni – még, ha nem is teljesen – a dühömet. Csak az alany volt rossz, testvérem bárkit képes lenne megölni - még a saját testvérét is -, aki akár csak csúnyán néz szerelmére és lányára. Nem hibáztatom, de meg kellett értenie számomra már semmi sem fontos, csak Alice. Őt látom magam előtt, ha becsukom a szemem, ha bármire rá nézek – még akkor is, ha nincs semmi köze hozzá –, ő jut eszembe mindenről. Új értelmet nyert az életem. Reméltem, hogy Edward mérhetetlen dühe ellenére, amit hiába próbáltam lenyugtatni, eljutott tudatáig gondolataim sora, és megértette fájdalmam. Még, hogy fájdalom nevetem fel keserűen… hogy lehet egy ilyen csodálatos érzést, mint jelen esetbe a szerelmet a fájdalomhoz hasonlítani. Nagyot szippantottam a levegőből, de egyszerre meg is bántam. Olyan hirtelen csapott meg az illata, hogy beleszédültem. Vörös köd kerítette be egy pillanatra az eszem, de felülkerekedtem a szörnyön és befogtam az orrom. Eddig is nehezen birkóztam meg édes illatával, ami csalogatott véréhez, de most, hogy már lassan két hete nem vadásztam nehezebb volt. A számban éreztem, ahogy a méreg termelődik és összefut a nyál a számban. Most azonnal meg akartam kóstolni vérének édeskés ízét. Már előre láttam, ahogy kisöprőm haját a nyakából utoljára bele csókolok és egy könnyed mozdulattal fogaimat bele, mélyesztem vékony bőrébe. Elharapva a nyaki ütőeret ahonnan az éltető nedű, mint vízesés tőr szabadjára. Mikor minden egyes vöröses cseppet kiszívtam törékeny testéből lágyan, lenyalnám fehér elhalt bőréről, majd egy gonosz vigyorral felnéznék karmazsin vörös szemeimmel sokkolva Edwardékat, és várva, mikor támadnak rám. Mikor feleszméltem borzalmas gondolataimból, már hárman fogtak le.
- Jasper térj magadhoz – kérte apám, aki a vállamat fogta, míg másik két fivérem a kezeimet fogták hátra. Hogy nem vettem ezt észre? Ennyire elmerültem volna szörnyűséges elméletembe?
- Sajnálom – hajtottam le a fejem.
- Semmi baj, nem tehettél róla. A szörnyeteg átvette az irányítást az eszed felett pár percre – próbált nyugtatni. – A lényeg az, hogy csak gondoltad és nem cselekedtél.
- De akkor is… nem megbocsátható – nyögtem fel fájdalmas hangon.
- Ne okold magad. Menj, majd Bella és Esme vigyáz rá, míg távol vagy – tiltakozni akartam. De láttam a szemeiben, hogy inkább volt parancs, mint sem ajánlat. A legrosszabb ebben az, hogy igaza volt. Nem maradhatok itt tovább, mert a végén tényleg kárt teszek benne.
- Legyen hát… - adtam meg magam.
- Edward veled tarthat…
- Jobb szeretnék most egyedül lenni – feleltem. Nem akarok most társaságot, csak elveszni a sűrű erdőben. Újra lehajoltam arcához, de az illata ismét befészkelte magát az elmémben, és nem akartam még egy jelenetet. Annyiban hagyva a dolgot elsétáltam az ablakig, majd mielőtt kiugrottam volna egy csókot küldtem felé, végül eltűntem a sötétségbe.

Alice

Mikor felébredtem, egy idegen plafon nézett vissza rám. Pár pislogás után kitisztult a látásom végre, s körül nézhetem a szobában. A falak világos színben pompáztak, az ágy egy nagy francia ágy volt, ami halványbarack színű huzatot kapott. Az ágy előtt lévő falon végig egy fehér szekrény sor húzódott tömérdek CD-vel a polcain. Elfordítottam a fejem az ablak felé, amin jól láthatóvá vált a közelben lévő fák ágaskodása és a nap első sugarai. El tudtam volna még merülni a látványban, de észrevettem a fal mellett ülő barnahajú lányt -, akit én még nem ismertem - térdeit felhúzva nézi a mellette elhelyezkedő ágyat, amin a kicsi csöppség fekszik közben dallamos hangjával, dúdol neki. Nem tudtam betelni a képpel. Megpróbáltam halkan felülni, persze nem sikerült, mert észrevett és vakító fehér mosolyával rám nézett.
- Felébredtél? – tette fel a kérdést, amire a válasz látható volt. Bólintottam egy igent, s félre hajtva a selyem huzatos takarót, lelógattam a lábaimat az ágy szélén.
- Mi… történt? – kiszáradt torkom miatt nehezemre esett a beszéd.
- Sokkot kaptál, és elájultál – felsóhajtott a mondat végeztével. Kerestem a megfelelő szavakat erre, de ahányszor megpróbáltam csak egy szót is kipréselni a számból, az mindig csukva maradt. A lány hirtelen felállt, és a következő másodpercben már ott ült mellettem és magához ölelt. Hideg bőrének érintése remegésre késztetett, de ekkor elfojtott könnyeim is szabad útra tértek.
- Sssh… nincs semmi baj – szorított még jobban. Pár évvel lehetett csak idősebb nálam, de még is érezni lehetett rajta az anyai ösztönöket. Furcsa érzés kerített hatalmába, és engedve ennek az érzésnek visszaöleltem. Az arcán egy halvány félmosoly jelent meg, majd elhúzódzkodott tőlem.
- Jobban vagy? –kérdezte aggódva.
- Igen, köszi. – Szépsége ámulatba ejtő volt. Egy kíváncsi kérdés amióta csak megláttam bennem lakozott és most ki akart törni. Végül szabad utat hagyva kíváncsiságomnak bátortalanul megkérdeztem.
-… téged, hogy is… öhm.. hívnak? – belepirultam ügyetlenkedésembe. Ajkain széles vigyor jelent meg.
- Isabella Cullen – ejtette ki a szavakat nemes egyszerűséggel. – te pedig Alice Brandon vagy, igaz? – éreztem rajta, hogy csak udvariasságból kérdezte meg. Már miért ne tudná egy Cullen, hogy ki is vagyok?! Félénken bólintottam, majd újra feltettem egy számomra kínos kérdést, amit nem tudom miért tartok kínosnak.
- És mi óta laksz a Cullenekkel? – Nem mertem a szemébe nézni. – Mert még nem láttalak velük a suliban.
- Már tizennyolc éves korom óta – válaszolta, az utolsó kijelentésemet meg sem hallva.
- Ó – hülye, hülye... hogy lehetek ekkora idióta? Hát persze, hogy ilyen fiatalnak néz ki még mindig. Csak azt nem értem, hogy ő miért nem jár suliba, mint a többiek. – Szóval, akkor te is… tudod… - Valamiért nem tudom kimondani azt a bizonyos szót.
- Igen – na puff. Ez hiányzott nekem. De most komolyan csak én vagyok ilyen vak, hogy hidegbőréről, aranyszínű szemeiről és emberfeletti szépségéből nem jöttem rá előbb? Ismét szaggatottan kezdtem venni a levegőt és a víz is kivert.
- Nyugodj meg, majd idővel hozzászoksz – ezt úgy mondta, mint ha ő is előbb ember mivoltában ismerte volna meg őket. – Tudom, mire gondolsz most és igen. Én magam is csak az után lettem vámpír miután megszületett Renesmee.
- Bocsi, de nem értelek… - vörösödtem el.
- Semmi gond. Az idő múlásával minden bezárt titoknak rálelsz a kulcsára és mikor már mindent tudsz, akkor már te is a családhoz fogsz tartozni. Persze, csak, ha akarod – tette hozzá gyorsan. Összezavarodtam, és szédülni kezdtem. Nem akartam újra az álomvilágba jutni, de tudtam, hogy ezt a sok információt ki kell vernem egy kicsit a fejemből. Szemeim újra csukódni kezdtek, amikor az ajtó kivágódót és a hercegem lépett be rajta. Arca riadt volt, de aranyló szemei megnyugvást s örömöt sugároztak, hogy ismét láthat.

Jasper

Több kilométerre járhattam szerelmemtől, mikor egy éjszakai szarvas csordába ütköztem. Nem a kedvencem, de minél hamarabb vissza szerettem volna jutni hozzá. A második szarvassal is végeztem már, mikor a korábban érzett ismeretlen vámpír szagot megéreztem. Mivel egyedül voltam, ezért elindultam az illatot követve. La Push felé vettem az irányt, tudtam, hogy hamarosan meg kell állnom, mert a határ egyre jobban közeledett. Így is lett, a képzeletben húzott határvonalnál megálltam, igaz, hogy már békét kötöttünk a közelben élő indián törzzsel. Hála Nessie-nek aki Jacob Black lenyomata lett. Azóta a vérfarkasok szinte napi szinten ott élősködnek a házba ezzel bebüdösítve az egészet, és csak akkor hajlandóak elmenni, ha Rosalie használni akarja az öklét. Eléggé vicces, ahogy a törékenynek kinéző húgom kitessékeli őket. De a legrosszabb az, hogy még most is megborzongok tőle, hogy pár év múlva a kicsi Nessie és az a korcs… persze úgy is el kell költöznünk egy-két év múlva, és nem hiszem, hogy Belláék örömmel néznék, ha alig hat éves kis lányuk – aki arra már kinéz tizenhétnek – egy nála jóval, idősebb férfival állna össze. De Nessie maga sem egy normális jelenség szóval bármi megtörténhet. Elmosolyodtam a tudatra, hogy mi lenne akkor, ha Alice és én… de nem lehet. Őt nem tehetem ki ilyen veszélynek…
- Hé te, hallasz? – szólított meg egy idegen. Elnéztem a hang irányába, és akkor láttam meg alig ötven méterre, északnyugatra tőlem az idegen vámpírt. Felvettem a támadóállást, várva mikor támad rám. De ő csak ott állt és szemmel láthatólag jót mulatott rajtam.
- Mi olyan vicces? – sziszegtem összeszorított fogaim között.
- Te – nevetett fel még jobban. – Amúgy Lionel vagyok – mutatkozott be. Ha nem lettem volna tiszteletre tanítva, akkor csak elé köpök.
- Jasper Hale
- Tudom ki vagy. Már egy jó ideje figyellek téged és a családod – közölte.
- Még is miért? – kezdtem egyre idegesebb lenni.
- Először a félvér gyermek miatt jöttem ide – egy gonosz mosoly jelent meg az arcán. – Aztán megláttam azt az ember lányt, ma este az erdőbe menet. Már méterekkel előtte érezni lehetett csábító illatát, arra gondoltam, hogy magamhoz csalogatom és lesz egy jó vacsorám. De, mikor te is felbukkantál, inkább annyiban hagytam a dolgot – a végére eltűnt az az idegesítő vigyor a képéről és fenyegetően nézett végig rajtam. – Most is csak azért jöttem ide, hogy figyelmeztesselek, ne hagyd egyedül a kiscsajt, mert lehet egy óvatlan pillanatban, el találom törni a nyakát… - az utolsó szavakat már több méterről mondta, de szuper hallásomnak hála így is hallottam. A düh egyre jobban kezdett körül venni csak az állított meg, hogy ne eredjek utána, és szaggassam darabokra majd kárörvendően, nézzem, ahogy minden egyes testrésze szénné ég, hogy Alice lehet már felébredt, és engem keres. Amilyen gyorsan csak tudtam, elkezdtem szaladni a ház irányába, mikor berontottam a házba, első utam a nappaliba vezetett, de ott nem találtam. Lenyugtattam magam, hogy nyugodt fejjel könnyebb gondolkozni s fülelve érzékeltem, hogy Edwardék szobájában van, ahol Bella vigyáz rá. Nem telt bele két másodpercbe, már fent voltam, és rontottam be az ajtón. A bent lévők kérdőn néztek rám, de én csak a fekete hajú angyalomra tudtam koncentrálni. Aki újra kezdett álomba zuhanni. A düh mellett most az öröm és a viszont látás érzése kerített hatalmába, majd amennyire tellett tőlem, emberi tempóban oda sétáltam hozzá és számat ajkaihoz érintettem.