4. Már tudom, hogy mi vagy!

Alice

Telefonom hangos csörgésére ébredtem fel. Csukott szemmel elkezdtem matatni az éjjeliszekrényem tetején közbe leverve az olvasólámpát, és a naplóm is a földön landolt. De erős harc végeztével végül csak megtaláltam azt a rikácsoló szerkentyűt és kapcsoltam ki. Hatalmasat ásítva ültem fel az ágyban, majd kinyújtóztatva végtagjaimat sétáltam el a hatalmas álló tükrömig, ami a ruhás szekrényem mellett foglalt helyet. Végig néztem magamon és csalódnom kellett, hogy arcom olyan fehér, mint az ő arcuk, zöld szemeim alatt halványszürkés folt futott végig az egy hete tartó visszatérő rémálmoktól. Hangosan sóhajtottam, majd bezárkózva a sötétkék csempés fürdő szobámba kezdtem el készülődni. Amilyen gyorsan ellehetett várni tőlem úgy álltam be a zuhanykabinba és nyitottam meg a vizet. A kövér cseppek esőként zúdultak rám ezzel kimosva szememből az álomságot. Élvezve a meleg vízcseppek érkezését meztelen vállamra, csukót szemmel nyúltam a samponos flakonomért. Felpattintottam a kupakját, majd egy keveset a kezembe nyomtam és dörzsöltem szét vizes hajamon a kókusz illatú fehér krémszerű anyagot. A szobámba a mobilom ismét megcsörrent, fájdalmasan felsóhajtottam, hogy nem élvezhetem tovább az apró vízcseppek, kényeztetését fehér bőrömön, majd ki szálltam a bepárásodott kabinból. Egy törülközőt magam köré csavarva, szaladtam be a telefonomért, ami még mindig rezget az ágyamon. De mi előtt oda érhettem volna, dobtam egy hátast a szoba közepén még szerencse, hogy a puha szőnyegre estem, de így beütöttem a hátsó felemet. Mire felszedtem magam a földről, és elcammogtam az ágyig a rezgés abba maradt. Bosszankodva fogtam meg és néztem, meg ki szakított ki a zuhany alól. A számot nem ismertem fel, ezért vacogva leültem az ágyam szélére, majd nyomtam meg a hívás gombot. Két kicsörgés után egy selymes női hang szólt bele… nem ismertem fel, hogy ki lehet az, de sejtettem, hogy biztos Rosalie az, Jasper ikertestvére. Nem mindig hallottam beszélni, de amikor kinyitotta száját azon bársonyos hang jött ki.
- Végre Alice, Rose vagyok –szólt bele barátságosan.
- Öhm… szia… - köszöntem bátortalanul. Nem vagyok hozzá szokva, hogy csak úgy valamelyik Cullen ez esetbe Hale, felhívjon és pont, akkor mikor találkozom, van az egyik testvérükkel.
- Csak gondoltam szólok, hogy… - kezdte kedvesen, de ami utána volt az már nem épp mondható kedvesnek. – jobban teszed, ha elkerülöd a bátyámat, különben velem kell számolnod –sziszegte fenyegetőző hangon, majd rám csapta a telefont. Most már nem csak a vizes hajam miatt remegtem, a félelem remegtetett. Halk sikítás hagyta el torkom, és összeestem. Ismét sírni kezdtem, a mai napon már harmadszorra. Ez így nem mehet tovább… Mit vétkeztem, amiért ezt érdemlem? Néztem ki az erkély ablakon az égre, nem vagyok vallásos, de az elmúlt pár napban elég sokszor fordultam istenhez. Nem számoltam a perceket, de tudtam, ha még tovább ücsörgök itt víztől csöpögő hajjal, akkor előbb vagy utóbb megfázok. A hátam közepére se kívántam most, hogy a láztól ki dőlve feküdjek az ágyamban és várjam minden percben, hogy húgom mikor érkezik meg és lép be az ajtómon. Nincs valami jó testvéri viszony köztünk, de mindig mikor valamelyikünknek szüksége van a másikra akkor bejelentés nélkül, beállítunk hozzá. Én pedig most ezt vártam, hogy a jobbik felem bedugja szőke buksiját és nagy vigyorral az arcán, kezdjen el nekem magyarázni. Milyen rég is láttam utoljára… - jöttek elő belőlem a régi emlékek. Cynthia a húgom elégé az ellentétem. Ha valaki egy más mellé állítana minket, akkor rá jönne, hogy egyedül csak a szemünk színe egyezik de, az övé még is kicsit eltér, és imádunk vásárolni. Hosszú szőke haja mindig egy lófarokba van kötve, imád mozogni, ezért is ő inkább sportosabb alkat. Nagyon hiányzik, remélem minden rendben, van körülötte. – lehunytam a szemem és kitöröltem a könnycseppet, ami újra szabadulni készült. Ma eleget sírtam ahhoz, hogy végre a sarkamra álljak és csak a találkozásra gondoljak. Feltápászkodtam a fölről és vissza mentem a fürdőbe megszárítani a hajam, majd beálltam a ruhásszekrényem elé és néztem mit is tudnék felvenni. Már a tizedik összeállítás landolt mögöttem az ágyon, míg rá nem akadtam a tökéletes darabra. Egy sötétszürke csőfarmer, egy sima egyszerű hosszú ujjú fehér pólót, amin néhány firka található. Belebújtam a ruhákba, majd a kabátomat felkaptam és halkan leosontam a földszintre semmi kedvem nem volt összefutni Paullal, hogy ha itthon van. De péntekhez híven, biztos megint az új nőjénél van, akit én már most utálok, pedig még csak nem is láttam. Amint belehuppantam a tornacipőmbe, bezártam a bejárati ajtót és futni kezdtem hátrafelé. Futár közben a mobilomat kerestem, valamelyik zsebbe, de természetesen otthon felejtettem. Pár percig még zsörtölődtem ezen, végül gondolataim újra a méz szőke hajú különös fiún kezdtek járni. Mire az erdő szélére értem úgy értem magam, mint ha most futottam volna le a maratont. Néhány faág megrezdült a hirtelen jött széltől, majd egy ijesztő alak tűnt fel a semmiből előttem. Összerezzentem, és átfutott az agyamon, hogy most azonnal el kell menekülnöm. De aztán megéreztem Jasper hideg lágy érintését az arcomon és a rettegést egy sokkal szebb érzés, váltotta fel a nyugalom és a mérhetetlen szerelem, amit még magamnak sem mertem bevallani. Szinte bele simultam a kezébe, és erős vágy lett úrrá rajtam, hogy most azonnal meg kell csókolnom. Érezem, hogy ő is ugyan így van ezzel ezért vártam, hogy ő kezdeményezzen. „Már meg történt az első csókunk, már ha azt lehet annak nevezni, hogy mint egy éhes vadállat új tapadtam ajkaira. Abban a szent minutumban el is tűnt előlem…„ Rossz volt mind erre visszaemlékezni, de tudtam most semmi, sem zavarhat meg minket. Tévedtem, ó még milyen nagyot tévedtem. Épp kezdtem lehunyni szemhéjam, - eltakarva szemeim elől a gyönyörű arcát, amit most halványan megvilágított a hold fénye ezüstös csillogást kölcsönözve neki – mikor egy erős rántást éreztem balkaromban és a föld eltűnt a lábaim alól. Semmi mást nem vettem észre magam körül csak annyit, hogy fojtogatóan szorítom nyakát miközben észveszejtő sebességgel, szeli keresztül az erdőt. Be akartam csukni szemeim, és fejemet hátába temetni de nem voltam rá képes. Még szerencse, hogy éjszaka volt és alig láttam el az orrom hegyéig, különben most biztos sikítva kapálóznék, míg meg nem áll. Ekkor hírtelen belém hasított a felismerés, hogy miért is nem akartam megtudni mi ő valójában. Mert annyiban biztos voltam, hogy nem ember. De most már tudom, de még sem bízok magamban száz százalékig. Furcsán meg könnyebbültem a felfedezésemen, ezt gondolom ő is észre vette, mert gyorsan meg állt. Leemelt hátáról és én meg szétnéztem… De mikor megláttam a fehér három emeletes villát, kételkedtem, hogy esetleg a hangulatváltozásom érdekelte annyira, hogy lassítson sebességén. Ránéztem holdfénytől csillogó arcára és ugyan az, az érzés kerített hatalmában, mint az erdő előtt pár perce. Ő is felém fordult, majd halványan végig simított ajkaival homlokomon és fogta meg kezem. Jég hideg bőrének érintésétől kirázott a hideg de inkább remegtem meg a vágytól, mint sem a hidegtől vagy a félelemtől. A ház felé kezdet terelni, míg oda nem értünk csak összekulcsolt kezeinket néztem, és azon gondolkoztam, vajon mi történhetett, hogy most itt vagyok vele kéz a kézben. Gondolat menetemből egy nagy medveszerű ölelés szakított ki. Jasper még mindig a kezemet szorította, de közbe mélyről jövő dühös morgás tört ki összepréselt fogai közt. Megnéztem, ki akarja kiszorítani belőlem az utolsó levegőt, amit kis híján elfelejtettem venni. Nem csalódtam mikor Emmett sötét fürtjeit, aranybarna szemeit és óriási vigyorával találtam szembe magam. Egy áll köhögést bevetve végre elengedet, és újra érezhetem lábaim alatt a biztonságot, nyújtó talajt. Jasper maga elé rántott majd megvizsgálva, hogy nincs-e semmi bajom, majd mikor megbizonyosodott erről egy csókot lehet arcomra. Szégyenemben elpirultam, pedig tudtam semmi értelme. Újra Emmett felé fordultam, de akkor már nem csak ő állt ott, ha nem az egész Cullen család. Minden egyes arcot jól megnéztem és mindegyiken különböző érzést lehetett látni. Edward köztem és Jasper közt jártatta tekintetét, míg a mellette álló lány –kit még nem ismertem- kedvesen mosolygót rám, ahogy a fiú szülei arcán is egy aprócska mosoly ragyogott. Egyedül Rosalie volt az, aki dühös arckifejezéssel és karbetett kézzel állt jóval messzebb tőlem. Visszaemlékeztem a telefon hívására, majd megszorítottam Jasper kőkemény kezét és hozzá bújtam. Nem féltem tőle, annak ellenére sem, hogy már tudom a legnagyobb titkot az egész családjáról, mert tudtam, hogy bármikor megvédene ikertestvérétől… vagyis hát remélem így tenne. Megérezvén rettegésem még jobban magához ölelt, majd utat törve nekünk bementünk az ajtón. Mind utánunk jöttek és hat szempár minden mozdulatomat érdeklődve, követte az ajtótól egészen a nappaliig. Szégyelltem magam, hogy csak így ide állítok és a méz szőke hajú angyalra sem mertem rá nézni fájt, hogy ellenkeztem vele. De legbelül örültem neki, hogy itt lehetek és Rosalie-t ezzel feldühítettem. A nappaliban szorosan egymást ölelve ültünk le és vártuk, míg a többiek is helyet foglalnak. Esme és Carlisle a szembe lévő fehér kanapén foglalt helyet, ahova még Edward és az idegen lány is leült. Emmett az egyik fotelben helyezkedet el kényelmesen, Rose pedig kedvese unszolására oda ment hozzá de még mindig nagyon dühösnek nézet ki. Kezdet rajtam eluralkodni az idegesség a nagy hallgatás miatt, és épp meg akartam kérdezni a mellettem ülő természetfelettien gyönyörű srácot, hogy mi is történt az erdőbe mikor egy kis lány futott le nevetve az emeletről egyenesen Edward karjaiba és apunak hívta. Itt kaptam sokkot, és szaggatottan kezdtem venni a levegőt.
- Nyugodj meg, minden rendben van kedvesem – jött oda hírtelen Esme és nyugtatni kezdet. – Jasper, kérlek…
- Sajnálom, de most nem tehetem… – szólalt meg komoran az említet.
- Jasper, nem lesz semmi baja. Hallom a gondolatait, csak Nessie miatt kapott kisebb sokkot – komolyan úgy éreztem magam, mint aki ott sincs. Nyíltan beszéltek egymással, ami furcsa volt, mert eddig általában csak Emmett szokott egy mondatnál többet szólni hozzám. Összeszorítottam a szemem, majd előre hajoltam és térdeimen támaszkodva befogtam mind két fülem. Nem… ez csak egy álom… Cullenék sem léteznek… ez csak egy rossz álom… és én mindjárt fel ébredek, és szombat reggel lesz. – biztattam magam mind hiába. Egy apró meleg kéz csúszott az arcomhoz és hirtelen, mint ha egy teljesen más világba csöppentem volna. Egy idegen dolgozó szobában voltam gondolom, de aztán meg láttam Carlisle-t és Edwardot amint az én méz szőke hajú hercegemmel, veszekednek. Vajon mi lehetett a vita tárgya? –gondolkoztam el, de ekkor már nem csak képeket láttam, ha nem hangokat is hallottam. Nem értettem pontosan, hogy miről beszélnek de, megmertem volna rá esküdni, hogy többször is az én nevemet emlegették. Majd újra a fehér nappaliban találtam magam és két nagy barna szemet, amik a mosolytól csillogva várják mi kép is, fogok válaszolni.
- Mit mutatott neki? –kérdezte mellőlem egy dühös hang. Nem tudtam semmire sem figyelni, csak a barna göndör hajú kis lányra. Úgy éreztem, hogy nem tudom többé levenni róla a szemem.
- Jasper… - sziszeget fel egy selymesen csengő női hang. Még Rosalie és Esme bársonyos hangja is durvának tűnt, sőt minden Cullen hangja elütött ettől a hangtól. Erre már felnéztem, mert kíváncsi voltam kinek jön fel ilyen szép hang a torkából még akkor is, hogy ha a hercegemet szidta. Az ismeretlen lány volt az, ugyan olyan porcelán fehér bőre és aranybarna szemei voltak, mint a többieknek de még is volt valami emberibb benne.
- Semmi baj… Jasper – kiszáradt a torkom a sok hallgatás miatt és most nehezen ment a beszéd.
- De Alice… - kezdte volna el. De két ujjamat márvány ajkaira tettem, majd köhögtem kicsit és újra megszólaltam.
- Már tudom, hogy mi vagy! – csak ennyit mondtam de ez is elég volt ahhoz, hogy a szobában meg fagyon a levegő. Egyedül az ismeretlen lány és Edward nézet rám mosolyogva, és a kicsi csöppség, aki már a lány haja mögé rejtőzve intett nekem apró kezeivel. Nem bírtam tovább tartani magam, a szoba nagyon gyorsan forgott körülöttem majd a földre estem. Mielőtt elájultam volna meg hallottam hercegem aggódó hangját, amint a nevemet kiáltja, majd minden elsötétült.