Unbelievable
[Hihetetlen]


Fejezet.

A találkozás.


- Ismét megkezdődött az iskola, ahogy minden egyes év szeptemberében ez így van. Immár másodikos lettem, de nem akárhol... mondhatnám az "isten háta mögött". Nem azért, mert kisváros lett volna, vagy bármi ilyesmi, hanem azért mert a körülhatároló települések távolsága vagy 1000 millió km-nek tűntek. Új hely, új barátok, új környezet... pffff nehéz "ügy" lesz, amíg megszokom. Sajnos édesanyám híres színésznő és énekes... így folyton utazik, de nem ez az egyetlen oka, hogy itt lakom, az is, hogy a szüleim elváltak így édesapámmal élek itt Mördentbe.
- Doroty ébredj, tudod hétfő iskola!
- Jajj, Apa had pihenjek még 5 percet!
- Jó! De csakis ötöt egy perccel sem többet!
- Értettem főnök!  - mondtam elmosolyodva.
Egy dudálásra ébredtem fel.
- Te jó ég! Mennyi az idő? Már 07:46. Elkések! - Gyorsan felöltöztem, felkaptam az iskolatáskámat, és rohantam le a lépcsőn.
El is feledkeztem arról, hogy az apám nyomozó tehát reggel elment dolgozni. Megláttam a cetlit, ami a hűtőn volt egy mágnesen.  A rohanásban majdnem elestem a be nem kötött cipőfűzőmben. Ez állt a cetlin: „Kicsim, elmentem dolgozni, a reggelid az étkezőasztalon van. Jó légy! Sietek haza. Apa!” Amikor kimentem ott volt egy férfi.
- Szia, Bent itthon találom?
- Jó reggelt! Sajnálom, az édesapám dolgozik - feleltem köznapos hangszínben.
- Értem. Megmondanád neki, hogy Robert kereste? - mosolyogva rám pillantott.
- Ó, hát, természetesen, de ha most megbocsátana, elindulnék az iskolába, mert mindjárt elkések - mondtam sietve a furgonom felé haladva.  - Persze menj csak! Szia! - felelt mosolyogva!
- Viszlát! - Majd gyorsan elhajtottam, hogy még azelőtt beérjek a suliba, mielőtt becsöngetnének.
Az első nap az új suliban... Kész rémálomnak tűnt, amíg nem estem rá egy helyes srácra. Igen! Szó szerint ráestem, mivel a cipőfűzőm még mindig nem kötöttem be.  
- Jajj, nagyon sajnálom!
- Miért sajnálod? Ha most nem estél volna rám, akkor talán meg sem ismertelek volna. - A szemei végignéztek rajtam. Éreztem, hogy pirulok.
- Hát, talán... amúgy Szia!  Doroty Plácz.
- Szia Doroty! Kevin Treis. - A hangja olyan bársonyosnak tűnt. A lehelete kellemes.
- Hívj csak Dottynak - mosolyogtam rá.
- Rendben Dotty - elmosolyodott ő is.
Megszólalt a csengő. Mennünk kellet a 3. óránkra. Elkísért a tanteremig.
- Most mennem kell sajnos kémiára, de később remélem, találkozunk.
- Igen, persze, hogy találkozunk Kevin! – Elindult, és rám kacsintott.
Éreztem, hogy megint kezdek pirulni, de mielőtt olyan piros lenne az arcom, mint egy sült csirkéé besiettem az órámra. Unalmas volt! Passicel tanár úr azt hiszem éppen környezetvédésről magyarázott. Nem tudom mivel éppen Kevinről gondoltam, hogy miért volt olyan... olyan furcsa... Igen ez lesz a megfelelő szó, amit kerestem. A szája mélyvörös, mint a rózsa, a bőre rózsaszín, a szeme tengerkék halvány arannyal, a haja szőkésbarna, de a tapintata olyan olyan puha, lágy kellemes, megnyugtató és meleg. Megszólalt a csengő... "felébredtem" az álmodozásból. Bementem a következő 2 órámra. Tiszta unalom volt, de viszont megismerkedtem 2 kedves lánnyal és 2 fiúval. Britnivel, Angelával, Josh-sal és Braine-nel. Szóval nagy nehezen ezt a 2 órát is túléltem.
Végre mehettünk haza, bár nem is tudom, mintha azt éreztem volna, hogy nem szívesen akarok hazamenni. Legalábbis nem úgy, hogy nem beszélek még ma Kevinel.  Nem találtam semerre. Elszomorított, hogy ma már nem beszélek vele. De mivel nem tehettem mást, hazaindultam, és elcsúsztam egy banánhéjon. Még mielőtt földet értem volna, valaki megfogott, ismerős volt a tapintása. Igen ez ő volt! Kevin!
- Ismét a "megmentőm", köszönöm! - Nagy vigyor  terült el az arcomon.
- Áhh, semmiség. Jókor voltam, jó helyen csak ennyi. Szeretnék kérdezni valamit. Ha szabad? - A szemei csillogtak.
- Ó, hát persze hogy szabad, bármit! - mondtam lelkesen.
- Lenne kedved ma este eljönni velem valamerre? - rám mosolygott.
- Persze! De hogy érted azt, hogy valamerre? - Értetlenül néztem, vajon hova akar elvinni engem?
- Mutatnék neked egy szép helyet, de egyelőre titok a többi - ravaszan rám nevetett.  Éreztem, hogy mindjárt tűz vörös leszek, így inkább a padló felé hajtottam a fejem.
- Jó benne vagyok, de nehogy aztán... - elakadt a szavam, azt hiszem azt akartam neki mondani, hogy valami "baj" történjen - eltévedjünk. - fejeztem be a mondatot sietve.
- Jajj, ne aggódj, én vigyázok rád akkor is! - Volt valami megnyugtató a hangjában, amitől ha tehettem volna odabújtam volna hozzá. De nem tehettem és így csak egy széles mosolyt kapott tőlem.
- Indulom, kell haza Dotty. Sok otthon a tennivaló - mondta elszomorodva. - Akkor este érted megyek hétre.
- Jó, persze gyere, de ne késs egy percet se! - ahogy Ben mondaná.
- Hát, persze hogy nem kések. Szia! - Intett, beült a kocsijába, és elhajtott. Én is beültem a furgonomba, ami még azelőtt mielőtt az enyém lett volna édesapámé volt. Kicsit rozoga már, de én így szeretem. Otthon sok volt a tennivaló, mert hát a ház nem csillogott-villogott, sőt, inkább poros volt. Mire kész lettem csorgott rólam az izzadság. Egy gyors tusolás után már elég üdének éreztem magam, rápillantottam az órára.
- Na, ne! Mindjárt 19:00 Kevin hamarosan itt lesz, sietnem kell. - Felloholtam a szobámba, és kerestem valami alkalomhoz illő göncöt, de nemigen találtam. Szerencsére anyunak pár ruhája még itt maradt, és volt közte egy csodálatos Vörös "egybe ruha" rögtön fel is próbáltam. Szerintem csodálatosán állt rajtam, de nem egozok. Hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn, kimentem a szobámból, hogy megnézzem, ki lehet az.
- Dotty, kicsim, hazaértem! - megismertem a hangját. Ez apu volt.
- Szia, Apu! - üdvözöltem egy puszival.
- Miért van rajtad az Anyád ruhája? - Meglepettség látszódott az arcán, de enyhe mosoly is.
- Öhm, hát... na, szóval megismertem egy fiút, és elmegyünk ma este valamerre. – Nem tudtam a szemébe nézni, nem mertem.
- Engem nem kellet volna megkérdezned, hogy el-e engedlek..? - Rosszallóan nézett rám.
- Jajj, Apa ne csináld már! - mogorván rápillantottam
- Nyugi csak vicceltem. Mellesleg gyönyörűen festesz ebben a ruhában, "megy" a vörösesbarnás hajadhoz - mosolygott.
- Köszönöm szépen, de azért ne túlozzunk - szégyenlősen visszamosolyogtam rá.
- Nem túlzok, ez az igazság. - Egy utolsó pillantást vetett rám, majd lement a lépcsőn egyenes a hűtő irányába.
Csöngettek *csríng,csrííng*
- Majd én kinyitom - feleltem sietve.
- Szia, Kevin! - üdvözöltem rá mosolyogva.
- Szia Dotty ! Gyönyörűen festesz. – Láttam, hogy kicsit elpirul.
- Köszönöm! Be szeretném neked mutatni az Édesapámat.  Papa idejönnél? - Hívtam
- Persze, rohanok - felelt étellel a szájában.
- Papa-Kevin, Kevin-Ben - mondtam sietve.
- Jó estét! Kevin Treis – kezet rázott Bennel.
- Szia-szia! Ben Plácz - mosolyogva nézett Kevinre. - Aztán vigyázz a lányomra! - parancsolta Ben.
- Természetes, hogy vigyázok rá - válaszolt komolyan Kevin. Eltereltem a szót...
- Na, induljunk! Szia, papa, majd jövök, Kevin hazahoz - hadarva beszéltem.
- De ne későn. Sziasztok! - Megvárta, míg beülünk a kocsiba, intett és becsukta az ajtót.