- Josie ébredj, egy bazi nagy autószállító trailer parkol a ház előtt. – a szemem nehezen szokta meg a reggel fényét, de Adam hangja egyre hangosabban hallatszott. Jézus én nem vagyok egyedül, futott át az agyamon. De ahogy az ágyra néztem magam mellé nem láttam semmit. Edward megint nem volt sehol, egyszerűen kettényílt alatta a föld, és eltűnt, nyomtalanul. Én tudtam, hogy hol van. Az erdő óvó mélyén és figyel, hallgatózik. Kiugrottam az ágyból és az a szoba északi falához léptem, ami egy összefüggő ablakból álló fal volt. És tényleg ott ált az autószállító, épp a Challangert vontatták le róla. Gyönyörű autó.
- Josie remélem fel vagy öltözve, mert bemegyek. – mondta Adam, majd lassan kinyílt az ajtó.
- Gyere csak nyugodtan, épp azt lesem hogy odakint ügyködnek a fiúk, nem hittem volna hogy ilyen hamar kihozzák az aranyoskákat. – mondtam majd elhúztam a tolóajtót, és kiléptem a teraszra. Hallottam ahogy Adam is követett, ropogott a léptei alatt a padló, az ő járása közel sem volt olyan puha mint az én vámpírjaimé. – Az egyik a tiéd a másikat magamnak vettem.
- Hát valahogy azt hiszem, hogy ez a púder kék járgány nem az én világomat tükrözi. – mondta, de nem is tudom, hogy miből gondolta hogy az lesz az övé
- A Sebring az enyém. – válaszoltam, és azonnal láttam, hogy megcsillan a szeme. – Egy kevésbé feltűnő autót akartam, ő olyan. Remélem neked nincs a Challanger ellen kifogásod? – hát mondjuk ha van, ha nincs ezt már akkor is későn kérdezem.
- Az én kifinomult egyéniségemhez egy olyan antracitszürke Aston Marton illene. – mondta viccesen
- Jha meg a James Bond név. Azt hiszem meg kell hogy elégedj ezzel.
- Kislány imádni fogom. – mondta Adam, majd a nyakamba vetette magát. Míg én átvettem a két autó papírjait addig Adam körüljárta az új szerzeményét. Én meg hosszasan néztem. Anyám mennyi női szív fog meghasadni a városban. Ha meglátják őt meg ezt az autót. A szállítok elmentek, mi meg még mindig kint voltunk a két autónál.
- Kell egy új garázs, ahova berakhatjuk őket. – állapította Adam
- Teljesen igazad van. ma intézkedem is ez ügyben
- Carlisle azt mondta pihenned kell. – mondta Adam, és akkor újabb kocsi közelgett a ház felé. Nagy csikorgatás közepette állt meg a murván, néhány apróbb kavicsot meg is táncoltatott maga mögött. Edward Volvója volt. És ő maga tökéletességével szállt ki az autóból. Alice által összeállított ruhatárának egyik gondosan kiválasztott együttese volt rajta, plusz az, az elmaradhatatlan ocsmány Ray Ban napszemüveg. Hogy a fene esne belé annyira idegesít.
- Meg fogsz fázni. – mondta ki gondolatban, majd egy hatalmas vigyor terült el az arcán.
- Hello Edward vagyok. Biztosan te vagy Adam, már sokat halottam rólad. – na szép kis hazug. Szinte semmit sem hallottál róla.
- Szia Edward. – mondta Adam szinte sokkoltan.
- Carlisle küldött, hogy figyeljek oda Josephinere, míg te bemész a kórházba. Carlisle azt mondta szüksége van a segítségedre. – Edward arca mindvégig rezzenéstelen volt, és végig Adam szemébe nézett.
- Akkor felöltözök és már megyek is. – azzal berohant a házba, hallottam a dobogó lépteit fel az emeletre. Edward keze lassan a derekamra simult, majd hang nélkül, a fejemben suttogva így szólt.
- Tényleg menjünk be mert megfázol.
- Nem vagyok már gyerek, és tegnap éjjel sem nagyon érdekelt mikor az erdőszélen voltunk. – válaszoltam neki vissza. Lassan lépkedtünk befelé, és mire a konyhába értünk Adam már felöltözve rohant lefelé a lépcsőn.
- Valaki elvinne a korházba? – kérdezte miközben a cipőjét húzta.
- Ott van az új autót kulcsa, azért van hogy használd. – azzal a Challanger kulcsaira meg papírjaira mutattam.
- Angyal vagy. – ő meg egy puszit nyomott az arcomra, és felmarkolta a papírokat, meg a kulcsot, és már csak az ajtócsapódásra eszméltem. Túlságosan elfoglalt Edward gondolata, és a mardosó érzés ami belőle áramlott.
- Mi volt ez? – kérdeztük egyszerre.
- Mi így búcsúzkodunk egymástól. Jobb lesz ha hozzászoksz. – válaszoltam mosolyogva. – Mi a baj? - Kérdeztem mikor megint egy újabb érzelemhullám rohant végig rajtam
- Csak utálom, hogy ő bármikor hozzád érhet anélkül, hogy lilabőrös lennél.
- Az ő érintésétől, akkor sem lennék libabőrös ha olyan lenne mint te. Ilyen hatást csak a te bőröd érintése vált ki belőlem. És ezt te pontosan tudod, hiszen látod a fejemben hogy mit érzek iránta. Miért mentél el az előbb?
- Nem akartam, hogy együtt lásson bennünket reggel. Jobb ez így mindenkinek, ellentétben veled, én azt is látom, hogy ő mit gondol.
- Túlzásba viszed ezt a hallgatózást, nem gondolod?
- Nem tudom elengedni a fülem mellett, úgy üvölt, mint 1000 meg 1000 hangosító.
- És mit üvölt, ha szabad tudnom? – faggatóztam tovább miközben a reggelimet készítettem, vagyis inkább csak befejeztem, amit Adam már előkészített.
- Nincs tisztában azzal, hogy az a testvéri szeretet amit eddig érzett irántad, egy új mederbe terelődött, és nem tud vele mit kezdeni. – mondta a hangja pont olyan fagyos lett mint a bőre.
- És te azt hiszed, hogy az én testvéri szeretetem is majd egy új alakot ölt? – kérdeztem vissza szinte azonnal.
- Azt hiszem igen, ettől félek a legjobban, hogy a te érzéseid is megváltoznak, és vonzódni fogsz hozzá. Nem élném túl, ha te azt mondanád, hogy nem szeretsz.
- Hisz még egyikünk sem mondta ki azt a szót.
- Josephine az én lelkem és szívem már több mint 80 éve halott. Egy kőszörny vagyok, egy átkozott, és nem tudok neked adni mást csak a szerelem és a hűség bilincsét. Fáj minden lépés mi messze távolít tőled, így hal ki a szíved hangja is, örökre, de ezt nem kérhetem tőled. Nem kérhetem tőled hogy a szerelem és a hűség bilincsével láncod a szíved az én holt lélektelen szívemhez. Nem tehetem ezt veled, önző lépés lenne. Így vagyok én egy test mely mozog de nem él. Lassan lehull a bilincs, a szerető és a hű, szabaddá téve a szerelmet ami örök életű. Így leszel te szabad, én meg halott szívű.
- Edward engem nem érdekel az élet amit nélküled kell élnem. Az nem élet az csak sínylődés, egy fodrozódó víztükörből visszaverődő látomás, a megélt évek nélküled, semmit nem jelentetek, az én szívem eddig volt holt. Most kezdek igazán élni, és remélni, az én szívem most még dobok kettőnk helyett, aztán ha itt lesz az idő akkor már a halott halhatatlanában élünk együtt a világok végéig. – az utolsó szavakat már csak suttogva mondtam ki. Mert éreztem, hogy alig jön ki hang a torkomon. Annyira megbabonáz Edward közelsége, hogy az már fájdalmas. Hogy is mondta Carlisle, hiába küzdök majd ellene, nincs menekvés. Már nem is akarok menekülni.
- Mi a napi program? – kérdezte Edward, a hangja újra visszarántott ebbe az angyalporral hintett jelenbe, ahol lenni akartam.
- Nem tudom, el kellene intézni hogy összedobjanak egy fészert a ház mellett, ahova beparkolhatom a két új járgányt.
- Minek vettél még két autót?
- Hát az egyiket mindenképp Adamnek szántam, a másikat meg magamnak hogy legyen egy hétköznapi autóm is, olyan kevésbé felvágós, olyan mint neked a Volvo. Meg persze hozzá akartam járulni az amerikai piac fejlődéséhez, ha már ti csak az Európaiakt részesítitek előnyben.
- Tévedsz, Emmettnek egy Jeep Wrangler van a tulajdonában.
- Anyám az egy mekkora gép, imádom azt az autót. Tudtad, hogy az amerikaiak a hadsereg számára fejlesztették ki a második világháborúra. De mint mindig elszaladt velünk a ló és most már minden második gigantomániás ilyen autóval futkos.
- Az elsők meg Hummerrel.
- Pontosan. – vágtam rá helyeselve.
- Csak ezt meg ne említsd Emmettnek, mert Rosetól kapta ajándékba, és Rosaline szent és sérthetetlen a számára.
- Oké, ezt megpróbálom észben tartani. – és arra a bizonyos incidensre gondoltam, mikor sikeresen ellöktem magamtól a lányt, aki a falnak csapódott. Olyan érzésem van mintha már legalább száz éve történt volna.
- Mi a baj? – kérdezte és megsimította a hátam.
- Semmi csak megbolondulok itt a négy fal között. Valamit csináljunk.
- Mit? – láttam hogy az arcán egy kaján vigyor terül szét.
- Menjünk motorozni, elviszlek egy körre.
- De az veszélyes, nem ülök mögéd, ha olyan hajmeresztő mutatványokat csinálsz mint mikor kikezdtél Rosalinenal. Tudod mennyi energiájába került Jaspernek hogy lenyugtassa.
- Sajnálom, tudom, hogy az hülyeség volt, de nem lehetett kihagyni, és ígérem, hogy többször nem lesz ilyen. Meg amúgy is túl sok figyelő, aggódó szempár vesz körül.
- Akkor sem hagyom, hogy motorozz.
- Csak nem félsz tőlem? – kacérkodtam vele.
- Én ugyan ne viccelj, már hol félnék.
- Akkor menjünk, - azzal megragadtam a kezét, és a garázshoz vonszoltam, majd mind a ketten felpattantunk a motorra, ő szigorúan mögém, és elindultunk hogy magunkba szívjuk az erdő és a táj illatát. Dél felé hajtottam a 101-esen , aztán nyugat felé fordultam közvetlenül a város után. A tengert akartam látni, még nem voltam a parton mióta itt vagyok. Edward mögöttem ült, és a derekamra fonta a karját, de abban a pillanatban mikor eldöntöttem hogy a partra megyünk. Elengedte a derekam, és elkapta a kormányt, majd megállította a motort.
- Nem mehetünk a partra. – mondta miután lehúzódtunk az út szélére.
- Miért nem? Ne gyere azzal, hogy nekem nem szabad.
- Nem neked nem, hanem nekem. Mi Cullenek egy szerződés miatt ki vagyunk tiltva arról a területről.
- De hisz szabad országban élünk, miért ne mehetnél oda ahova neked tetszik. – éreztem a remegést, újra, de ez nem az a vágytól átitatott remegés, ez telve van fájdalommal.
- Szabad ország egy embernek, de én nem vagyok ember. És nem vagyok szabad, valaki elrabolta a holt szívem. – mondta és egy csókot nyomott az ajkamra. Hát nem édes, még élvezném is, ha nem lenne ez a rohadt remegés. Könyörgöm csak most ne. Abban a pillanatban egy alak jelent meg az erő szélén.
- Még nem léptük át a határt. – mondta mérgesen Edward.
- Nem is azért jöttem vérszívó. – a srác végig engem bámult. Anyám hogy lehet valaki ekkora, aztán eszembe jutott Emmett, de ő nem ember. Viszont ez az indián fiú itt velem szemben, ő kézzel fogható és mindenképp emberi lény. – Végre beteljesült a legenda és te visszatértél hozzánk. – mondta nekem a srác. Milyen legenda, mi az hogy hozzájuk. Most látom őt életemben először. – Jacob vagyok, a testvéred, és már régóta várjuk az érkezésed. – lépett elém, közben a kezét nyújtotta, hogy üdvözöljön.
- Josephine Sanders, ő Jacob Black a kutyák vezetője. – mondta fancsali képpel Edward.
- Fogd be vámpír. – szólt rá a Jacob nevű fiú, aki mindvégig engem bámult. – A jövendölés elmondta, hogy eljössz majd és hogy együtt harcolunk majd az átkozottak ellen. – Jacob olyan ijesztő átéléssel beszélt, hogy remegésem egyre csak fokozódott.
- Ideje lenne menni. – hallottam Edward hangját de olyan távoli volt, olyan mintha egy fal lenne kettőnk közt, vagy mintha a fél világ választana el tőle.
- Pontosan, ideje lenne ha mennél. – bökte oda neki Jacob.
- ÁÁÁ. – hagyta el a torkom egy kontrolálatlan üvöltés. Mind a ketten rám néztek, és én is a kezemet bámultam, megint kiserkent a vér a kezemből. És megjelentek a pengék.
- A te hibád. – mondta a két fiú egymásnak. Amint kint voltak a pengeszerű nyúlványok a kezemből a remegés és a fájdalom is elmúlt.
- Oké fiúk ideje lenne ha elmondanátok, hogy mi van.
- Ez az egész átkozott átváltozás a vámpírok miatt van. Az ő hibájuk, hogy előhozzák belőlünk a farkast. – magyarázta Jacob, én Edward figyeltem, hogy cáfolja a dolgot, de csak a talajt bámulta, nem mert rám nézni. – Te egy vagy közülünk, és itt a helyed mellettem, a testvérem vagy.
- Én nem vagyok a testvéred.
- Nem a szó szoros értelmében. De te is az én törzsemből származol, az én ősömtől. Te is Quilete vagy, hiába is küzdesz ellene. – a hangja tele volt büszkeséggel.  
- Bocs de most nem vagyok vevő a vicceidre. Edward kérlek vigyél haza. – mondtam azzal hátat fordítottam a fiúnak.
- De neked itt van az otthonod. – kapta el a kezem Jacob, és újra szemtől szemben álltam vele. Edward torkát egy erőteljes morgás hagyta el. Én meg kikaptam a kezem a szorításából.
- Nem Jacob Black a Quilete törzsből. Nekem ott az otthonom ahol a szívem, és a szívem Edwardé. Egyszer még találkozunk. – mondtam, majd ott hagytuk őt az erdő szélén. Hazafelé Edward vezette a motort mert a karmok még mindig nem húzódtak vissza. Elég rendesen elkóboroltak a gondolataim, mert csak azt vettem észre hogy elsuhan mellettünk a táj és nem az én házam előtt állunk hanem a Cullen rezidencia előtt.
- Miért jöttünk ide? – kérdeztem miután lekászálódtam a motorról.
- Nem maradhatsz egyedül otthon.
- De hisz Adam ott van.
- Igen de ő csak egy ember, mit kezdene egy falka felbőszült kutyával.
- Mi van már megint a bolhazsákokkal? – ezzel a kérdéssel lépett ki az ajtón Rosaline. Féltem az viszontlátástól, azóta nem is találkoztunk, mióta az a bizonyos incidens történt. – Szia Josie, jó hogy újra köztünk. – anyám ezt most tényleg Rosaline mondta, ez elég furcsa nekem, ő nem az a nagy barátkozós típus, most mégis úgy üdvözöl mintha már a homokozó óta ismernénk egymást. – Találkoztatok a kutyákkal?
- Csak Jakekel, a part felé vezető úton.
- Edward te átlépted a határt?
- Nem, dehogy időben megálltunk.
- Figyi skacok én is itt vagyok egészen elviselném ha elmesélnétek hogy mi a frász ez az egész. – szóltam közbe mert már egészen idegesített, hogy csak úgy semmibe vesznek.