1. fejezet- Túlságosan más
 Lassan haladtam az utcákon, egyenletes tempóban, és tudtam hogy mindjárt elérkezem a célomhoz. Éreztem a hátamon ezernyi tekinetet, de nem törődtem vele. Pillanatnyilag a legkissebb gondom is nagyobb volt ennél.
  Gyorsítottam, és megérkeztem a nagyszüleim házához. Nem vártam ezt a cseppet sem felemelő pillanatot. Soha nem akartam Cathelene-re és Patrick-ra szorulni, ám ez egy olyan ritka pillanat volt. És a szüleim miatt kényszerültem ide, Forksba. Önként soha nem jöttem volna ide.
   A küszöbnél álltam, és tétováztam. Tudtam, hogy van még egy utolsó esélyem... De nem akartam visszafordulni. Erőt vettem magamon, és bekopogtam a hatalmas és teljesen ódivatú tölgyfaajtón.
 Pár másodperccel később kinyílt ez a förtelmes ajtó , és megjelent Patrick, a nagyapám. Túl régóta láttam , de ő már sosem változott.
 - Leanne? Hát megérkeztél! Végre! Csakhogy ittvagy!!- tétovázott, és láttam hogy zavarban van, de gyorsan megköszörülte a torkát- Nos, ez pompás. Máris szólok Cathy-nek. -azzal bement a tágas nappaliba, én meg ott álldogálltam a küszöbön, nem voltam biztos benne, hogy már bemehetek.
-Leanne, kisunokám! -hallottam a nagymamámat, Cathelene-t, aki öregségét meghazudtoló gyorsasságal azonnal ott termett , és szorosan átölelt engem. Alig bírtam kibontakozni öleléséből. Tudtam magamban, hogy biztos nem ez lesz életem legproblémamentesebb korszaka.
 Csak anyu és apu miatt jöttem ide, mert ők elhatározták, hogy elutaznak, és körbejárják a világot második nászútként.( Közben a 13 éves öcsémet lepasszolták a világ másik felére, Romániába a másik nagyszüleinkhez, engem meg ide.) Én nem akartam ezt, de csalódást sem akartam okozni nekik, ezért úgy tettem, mintha ez nekem nem okozna gondot. Pedig túlságosan nagy gondot jelentett. El kellett búcsúznom az otthonomtól, és azoktól az emberektől, akiket szerettem a családomon kívül, köztük rengeteg velem egyidős tinédzser, akiknek szintén nagy gondot okozott az elválásunk... Ugyanis, a szüleim ismerve , ez a 2. nászút túlságosan sokáig fog tartani.
 -Nagymama, nagypapa, én is nagyon örülök nektek- mondtam, miután sikerült kiszabadulnom a túlságosan szoros ölelésből.
- Na, gyere Leanne, felvezetünk a szobádba, hátha nem emlékszel, olyan túlságosan rég jártál itt nálunk! - duruzsolta az én kedves nagymamám. Én csak szótlanul követtem. Ebben a házban nem változott semmi. A falak, a bútorok és minden más, pontosan olyanok voltak, mint a jellegzetes régi holmik, amikre emlékeztem, és még mindig ugyanazt a kellemetlen dohszagot árasztották magukból, mint mikor legutoljára itt jártam. És az egész házról lerítt, hogy öregemberek laknak benne.
 Cathelene kinyitotta annaka szobának az ajtaját, ami az emeleten a harmadik szoba volt, és ez volt régen az édesanyám, Celestine szobája. Néha, régen tébláboltam itt és elnézegettem a bútorokat, a képeket. A szoba sosem tetszett. A tapéta apró, virágos és pöttyös volt  ,a padló kopott és szúrágta ,mint az összes többi bútor a szobában... Az egész túlságosan ósdi volt, és én ezt sosem szerettem. Körbenéztem a szobán, és sóhajtottam egyet.
-Szívem, tudom, hogy nem a te ízlésed, és nagyon nehéz lehet neked, ezért megígérem hogy holnap elmegyünk és veszünk neked , amit tudunk és amit szeretnél!
-Ó nagymama... köszönöm!
-Szívesen kicsim! Csak érezd jól magad! -szólt, majd kacsintott, becsukta az ajtót és lesétált a nappaliba Patrick-hoz.
 Az a tudat nyugtatott meg, hogy már nem sokáig kell ezeket a szörnyű bútorokat látnom, miközben kipakoltam. Aztán erőtlenül ledőltem az ágyra, és átadtam magam a teljes letargiának. Könnyek szöktek a szemembe, és én némán tanulmányoztam a levendulaszínű pöttyöket és virágokat a tapétán. Túlságosan mazochista volt ez az egész. Minden annyira idegen.
Körübelül 1 órát töltöttem el így, és mikor megnyugodtam, lebukdácsoltam a lépcsőn Cathelene-hez és Patrick-hoz. Természetesen kifaggattak mindenről, ami az utóbbi időben történt velem. Közben megvacsoráztunk, utána felvánszorogtam az emeletre, belebújtam az extra hosszú, mackós pólómba, amit hálóingnek használtam, bebújtam az ágyba. Izgultam a holnapi nap miatt... Első napom az új suliban... Furcsa volt erre gondolni. De hamarosan mély álomba zuhantam. Túlságosan fáradt voltam.

***
Másnap reggel aránylag kipihenten ébredtem . Egy kicsit izgatott voltam  , kicsit féltem hogy túlságosan más lesz. Kipattantam az ágyból, beágyaztam és kibotorkáltam a fürdőszoba irányába törülközővel a kezemben. Vettem egy frissítő zuhanyt, és odaálltam a tükör elé.Nem azoon aggódtam, hogy nem akarnak majd barátkozni velem. Nem nagyon érdekeltek eddig mások gondolatai. ..
Csupán amiatt aggódtam, hogy túlságosan is megnéznek majd. Utáltam ha bámulnak. Persze hogy nem attól féltem hogy ronda vagyok, hisz mindig is volt önbizalmam, és hülye sem voltam.
Felvettem a fiókról egy fésűt, és egyenesre és simára "varázsoltam" világosbarna hajamat. Ezután bementem a szobámba és elővettem a táskámból egy sárga-fekete ruhát , és fekete nejlonharisnyát. Bíztam benne , hogy nem fogok megfagyni... Aztán felkaptam sárga, fekete csillagos pulcsim, magamhoz vettem vállra akasztós táskám , és lesétáltam a lépcsőn. Nagymama már ott sürgött-forgott a konyhában, és leültetett az asztalhoz. Nem beszéltünk, nem volt miről. Persze hamar befejeztük a reggelit, én felkaptam a táskám , elbúcsúztam és elindultam. az ajtóban gyorsna előkotortam pulcsim zsebéből egy hajgumit, és lazán összefogtam a hajamat.
 a suliba tartó út nem volt hosszú, 20 perc alatt odaértem gyalog, és volt időm.
 Sejtettem, hogy rendesen meg fognak bámulni, és ez az érzésem nagyon is helyesnek bizonyult. Mikor beléptem az iskolaudvarra, odalépett hozzám egy alacsony, vörös hajú és szeplős fiú, és zavartan hebegni-habogni kezdett.
-He...Helló én... T-Troy W...Whitte vagyok, és na-nagyon szívesen segítek neked hogy megtálald a termeket... A-Akarom mondani, megtaláld.
Szánalmas volt, de legalább a szándék megvolt. Sugárzó mosollyal válaszoltam neki.
- Szia, Leanne Sanders vagyok, köszönöm , de szerintem boldogulok egyedül is.- válaszoltam a srácnak , aki bár az előbb is piroslott, most még jobbnan elvörösödött. A körülöttünk állók kuncogtak.
-Hát, ak-akkor én...
Nem volt ideje befejezni a mondatot, mert ekkor megjelent egy magas, izmos, gondosan zselézett szőke hajú srác.
-Na, mi van Troy? Próbálkozol, kezdők szerencséje? -a Troy nevű fiú behúzta a nyakát, és gyorsan kereket oldott - Szépségem, ne is törődj az aljnéppel, karolj belém, körbevezetlek!
  Nem hittem, hogy ebben a kisvárosban is laknak ilyen hatalmas bunkók. Annyira feldühített, nem tudtam türtőztetni magam. A belekarolás helyett egy balegyenes lett belőle.
-Na, tündérkém, ezt miért kaptam?
Nem volt neki elég? Hát kapott egyet a gyomrába , meg a hozzáfűzött magyarázatomat.
- Ne legyél ilyen biztos magadban, izomagy. Szánalomra méltó a viselkedésed. Szeretném, ha a jövőben messzire elkerülnél.
   A nagyképű gyorsan elhúzta a csíkot. A körülöttem álló diákok mind nevetve tapsoltak.
 A francba- gondoltam. Nem akartam nagy feltűnést, főleg az első nap... Szívesen maradtam volna távolabb tőlük. Nem igazán akartam barátokat. Sőt, hírnevet! Elég jutott nekem mindkettőből Los Angeles-ben.
 A nap hátralevő felében kerültem az embereket, így ők is távolságtartóak voltak velem szemben. Troynak sem volt elég bátorsága, hogy odajöjjön hozzám, és izomagynak se, szerencsére. Ezután fura volt minden.  Itt senkinek sem igazán volt napbarnította bőre, mint nekem vagy a Los Angeles-ieknek. És mindenki kocsival járt, csak én nem. Itt kevesebb diák és kevesebb ember volt. Túlságosan  új, fura volt számomra minden.