Úgy döntöttem hogy az  ebéd utáni órákat egyszerűen ellógom. Lesz ami lesz. Szóval amint kiléptünk az étkezőből én egyenesen a parkolóba vettem az irányt. A zöld színű kocsim dögösen csillogott a lágy napsütésben, csábított, hogy tegyek pár kört a környéken. De mégis egyenesen a kórházhoz mentem, vágytam arra hogy lássam a dokit, és halljam a hangját, ahogy a nevemet mondja. Josie elment az eszed, megvesztél ettől a pasitól, akinek van 5 gyereke és egy felesége, és ráadásul még vámpír is. Leparkoltam a kocsit a fekete Merci mellé. Kiszálltam és egy pillanatig csodáltam a látványt ami elém tárult. Imádom a szép és gyors kocsikat, és ezek biztosan állíthatom, hogy talán a világ legszebb autói.
- Látom lázadsz. – mondta egy hang mögöttem. Jézus hogy a frászba került ide. Wáááá
- Mert? – kérdeztem
- Csak megy Che van a felsődön.
- Jha, szerettem a pasit egyéniség volt. De ő ugye nem?
- Nem, dehogy azért a történelem nem minden nagy alakja közülünk való. De nem kellene neked órán lenned?
- Ma láttam a gyerekeidet? A fiad Edward elég csúnyán nézett rám.
- Hát ő már csak ilyen, és nem értett egyet az ötlettel hogy mesélek neked rólunk. – mondta Carlisle, de a hangja semmilyen érzelmet nem árult el arról, hogy ez most bosszantja őt. - Ritkán vannak összetűzések köztem és a fiam közt. Harmonikus család vagyunk, de te megzavartad ezt a harmóniát.
- Én? Mivel?
- Az illatoddal. Pont úgy hat ránk mint ahogy a miénk az emberekre. – kezdte magyarázni. – Mint a húsevő virág aki magához csábítja az áldozatát. Edward sosem jön be a munkahelyemre. Bár neki van a legnagyobb önkontrollja akkor is túl nagy lenne a kísértés. Mégis itt volt mikor te megjelentél. Ez mindkettőnket megrémít. – a hangjában bizonytalanságot fedeztem fel egy fél pillanatra. Ez most miattam van, nem hiszem. Én csak étel lennék, egy játékszer, táplálék. – Látom nem érted miért ekkora baj ez. – megráztam a fejem, kíváncsi lettem hogy miért rémült ennyire. – A vámpírok életükben egyszer lesznek szerelmesek, és az örök. A te esetedben ez elég veszélyes, mivel te egy haladó ember vagy Edward pedig vámpír. – még mindig nem értettem mi ebben a baj. Nekem nem áll szándékomban összejönni Edward Cullennal - Látom rajtad, hogy azt hiszed te nem akarsz tőle semmit. Esélyed sincs ellenállni a vágynak, amit a halandó szíved pumpál majd szét a testedben.
- Szóval nincs esélyem?
- Nincs, és nem érdemes küzdeni, ez a sorsod. A lányom Alice látta hogy egy leszel közülünk. – és ezt olyan átéléssel mondta hogy magam előtt láttam a jövőt, hogy én és Edward boldog vámpírok vagyunk.  
- És biztos hogy én vagyok neki az az egyetlen és igazi? Mi van ha csak a szomjúsága miatt van?
- Nem tudom neked ezt megmagyarázni. Voltál már igazán szerelmes? – érzem hogy az arcomba szökik a vér.
- Nem. – ráztam meg a fejem. – Soha.
- Elmesélem neked Esme történetét. Vagyis hogy én hogyan találtam rá, nem biztos hogy megérted de legalább tisztábban látsz majd. – mondta és akkor vettem csak észre hogy már újra az irodájában vagyunk. Én megint az egyik kényelmes bőrfotelban ücsörgök, és egy újabb mesét várok. Talán egy gyönyörű szerelmes történet lesz majd, boldog befejezéssel.
- Majd 250 évig életem az életem egyedül, a szomjúságommal, amit nap mint nap le kellett küzdenem, ahhoz hogy tükörbe tudjak nézni és ne gyűlöljem magam. Láttam meghalni az apám. Láttam vámpírokat, akik már századok óta embereket öltek, hogy élni tudjanak. Köszönöm, de ebből nem kérek, új világ, új kontinens, új élet, irány Amerika és az új lehetőség. Sosem kóstoltam emberi vért, sosem azért mert szomjas voltam. Csak azért érintette ajkamat ember vére mert vámpírrá tettem őket. Nem volt más választásom. – olyan volt a hangja mintha bocsánatomért esdekelne. – Nem volt más lehetőség. 1911-ben láttam először Esmét. 16 éves volt és csodaszép. Már akkor tudtam, hogy nekem ő az igazi, olyan volt mint a villámcsapás. Ott feküdt az ágyon, fájdalmak közt, fát mászott és eltört a lába. Én meg csak dermedten álltam és bámultam magam elé. A pillanat tört része alatt száz és száz tervet szőttem arra hogy viszem el innen és hogy iszom majd a vérét. De leküzdöttem a szomjamat, arra gondoltam, hogy ő még csak egy gyerek és joga van a boldogsághoz. Sosem gondoltam volna hogy ilyen létezik, hogy szerelemre lobbanhat a már 250 éve halott szívem. Nem akartam mást csak örökkön örökké, őt mellettem. 10 évekig próbálkoztam, azzal hogy esetleg találok valakit aki Esmére hasonlít, de senki sem volt olyan, senkinek sem volt olyan az illata, a bőre. Chicagóban megtaláltam Edwardot. Azt hittem, hogy csak mi ketten leszünk a lét végéig, ő lesz a társam, fiam helyett fiam. De a sors kegyes volt hozzám és újra Esme mellé sodródtam. De amennyire kegyes volt hozzám annyira kegyetlen Esmével, mert elvette tőle az egyetlent ami miatt még érdemes volt élnie. Meghalt a kisbabája. És hamarosan ő is haldoklott. 26 éves volt mikor a mélybe vetette magát bánatában. Alig lélegzett mikor behozták a kórházba. Haldoklott, és nekem nem volt más választásom. Önző voltam mikor ott álltam a haldokló szerelmem ágya mellette, nem tudtam ellenállni  annak hogy ne változtassam át, hogy hagyjam meghalni, és hogy örökre lemondjak róla. Tudod mit kérdett először mikor már egy volt közülünk? – kérdezte Carlisle, én csak megráztam a fejem, nem mertem megszólalni. Attól féltem hogy az én durva hangom szertefoszlatná az egész történetet. – Azt kérdezte hogy hol van a kisfia. Akkor azt éreztem, hogy hiba volt ezt tennem, hogy elloptam az életét. Tudom hogy meghalt volna, mégis abban a pillanatban mikor láttam a fájdalmat a szemében úgy éreztem hogy szörnyeteg vagyok.
Pontosan ezért küzd Edward ellened, meg az érzései ellen. Te ember vagy és amint látható egészséges, szóval igen kicsi az esély arra hogy vámpírrá válj. Te pont az vagy ami ő már sosem lehet. Boldog ember. Gyűlöli magát azért amit irántad érez.
- Szerintem megint tévedsz. – hallottam egy fagyos hangot az ajtó felől. Carlisle arca pont olyan rezzenéstelen és sima volt mint eddig. Ott ült az íróasztalának peremén és az ajtó felé emelte a tekintetét. – Pont mint Rosaline esetében. – mondta a hang és én is megfordultam, hogy lássam a hanghoz tartozó arcot. Pont olyan fagyos tekintet mint a hang. Nem bírtam elviselni a megvetést amit benne láttam. Wááá hogy mi ketten egy pár legyünk, lehetetlen, inkább meghalok.
- Most megyek. – mondtam és felugrottam a helyemről.
- Eljössz még? – kérdezte Carlisle esdeklő hangon. Egy hang sem hagyta el a torkom, nem volt erőm válaszolni. A kimondatlan szavak égették a torkom. Amilyen gyorsan csak tudtam el akartam rohanni. Nem én nem leszek egy vámpír játékszere inkább meghalok. Éreztem hogy minden porcikám remegni kezd. A testemet mardosó fájdalom járta át. Vajon mi lehet, ökölbe szorítottam a kezem, hátha jobb lesz. Aztán valami forró folyt végig az ujjaimon. Hát ez jó, annyira erősen feszítettem a kezem hogy a körmeim a tenyerembe fúródtak. Viszont a kezemben érzett fájdalom elnyomta a remegést és már nem is éreztem. De véres kezekkel mégsem ülhetek be a Ferrariba, összetaknyolnám a bőrborítást. Ott álltam a Ferrarim és a Volvo közt. Edward kocsija, anyám dögös gép. Na ez vagyok én egy jó kocsitól full végem van. A tenyerem még mindig vérzett és néhány csepp már a hűvös aszfalton pihent. Úgy döntöttem hogy megrázom a kezeimet és még a felesleget lesegítem a tenyeremről, és a vércseppek össze vissza cikáztak a levegőben. Persze gravitáció meg a tehetetlenség törvénye, néhány csepp Edward kocsiján landolt. Nem is gondoltam volna hogy ezzel akár bajt is csinálhatok. Belenyúltam a farmerom zsebébe és előkotortam pár zsepit. Majd úgy fogtam meg a kocsi kormányát, és amilyen gyorsan csak lehetette hazahajtottam. A ház előtt ott parkolt a Cadillac, Mike. Futott át az agyamon. És tényleg ő volt az. A Ferrarit nem akartam a ház előtt hagyni, ezét még út közben kinyitottam a garázs ajtaját. Behajtottam, és mire kikászálódtam a kocsiból Mike már ott is termett. Sajnos nem egyedül jött, Ash és Lucy kísérte.
- Aggódtunk érted. – mondta Mike. Akinek még örültem is volna ha egyedül jön, de így Ashley kíséretével már elég gázos volt.
- Kicsit rosszul éreztem magam és elmentem a kórházba.
- Hisz a suliban is van orvosi ügyelet. – mondta Ashley, tuti az zavarja hogy Mike ennyire aggódik értem.
- Veled meg mi tértén? – kérdezte Mike és elkapta a kezeimet. Arról már meg is feledkeztem, hogy vérzett a tenyerem. Jó lenne bemenni és legalább megmosni a kezeimet, mert elég ijesztőnek látszottak az alvadt vértől.
- Á semmi csak eltanyáztam és felhorzsoltam a tenyerem. – hazudtam, azt azért mégsem mondhatom hogy a saját körmeimmel csináltam ezt. Eléggé hülyének néznének. – Bejöttök? – kérdeztem, közben pedig az ajtóval matattam. De valahogy nem nagyon sikerült a dolog, Mike kivette a kulcsot a kezemből és kinyitotta az ajtót. Ashleyt ez meglehetősen bosszantotta. Nem érdekel jóban leszek Mikekal és akár még járni is fogok vele. Kit érdekel a sors, kapja be. Ideges voltam, megint remegni kezdtem, és éreztem hogy valaki belemászik a fejembe Edward volt az. Éreztem a haragját. Upsz a vérem a kocsija tökéletes fényezésén. Bocsi nem direkt volt, gondoltam magamban. Anyám Josie te egy a fejedben üvöltöző vámpírtól kész bocsánatot. Ennél már csak a remegésed rosszabb, valami bajod van, ami közel van az elmebajhoz, és az egyenes beutalóhoz a viccosztályra. Ezek itt mellettem meg olyan furcsán néznek rám, mintha valami szellemet látnának. Oké hogy a földön fekszem és rángatózok, de akkor is, még nem láttak embert rosszul lenni.
- Josie, valami baj van, - kérdezte Mike rémülten.
- Nem hiszem, csak ami délután, minden okés lesz csak kicsit rosszul lettem.
- Hogy engedhettek haza ilyen állapotban? Elég felelőtlen orvos volt.
- Nem nagyon tehetett mást mivel nem voltam hajlandó ott maradni. – oké szép volt, és ha most megkérdi hogy ki volt az orvosom, Carlisle-en kívül senkit sem ismerek, szóval tuti kiakad majd. – Nem lesz semmi bajom, beveszek egy fájdalomcsillapítót és eldöglök aludni. – mondtam és már talpra is szökkentem, a konyha felé vettem az irányt.
- Akarod hogy valamelyikünk itt maradjon? – kérdezte Ashley.
- Nem erre semmi szükség, jól leszek. Holnap találkozunk. – mondtam, miközben bekaptam egy vitamint, de ezt ők nem tudták. Ahogy lenyeltem láttam rajtuk hogy megkönnyebbültek. Azt lassan indultak az ajtó felé. Mikorra odaértünk egy FedExes kocsi állt meg a járda szélénél. Biztos Joseph küldött valamit, amit elfelejtett elpakolni. Épp akkor szólalt meg a telefonom, mikor a srác kiszállt a kocsiból és hátrament a csomagért
- Hello Joseph, küldtél nekem valamit? – kérdeztem rá rögtön. Ő meg elmagyarázta, hogy a motorozós szerelésemet elfelejtette becsomagolni, és aggódott hogy nélküle fogok hajkurászni az utakon. – Kösz hogy gondoltál erre is, épp most ért ide. Megyek is aláírom a papírokat. – azzal letettem a telefont és a srác már ott is volt mellettem.
- Miss Sandersnek hoztam csomagot. – mondta és várt hogy ki szólal majd meg először. Persze Ashleynek sikerült megelőznie.
- Ő az. – mutatott rám. A srác közelebb lépett hozzám, és az orrom alá nyomott egy PDA-t hogy ott írjak alá. Ashley kíváncsian fürkészte a dobozt ami már a lábamnál pihent. Mike már a Cadillac mellett állt, és idegesen kopogtatta a körmeit a motorház tetején. Látszott rajta hogy az ő oldalát is fúrja a kíváncsiság de nem volt olyan bunkó hogy ott álljon a fenekembe mikor kinyitom.
- Mehetnénk végre? – kérdezte végül, mikor már a FedExes autó is elment.
- Persze, persze. – válaszolta szórakozottan Ashley. – Ha bármi van nyugodtan hívj fel telefonon. – ajánlotta nekem, majd megölelt és már ment is Mike felé. Miközben beült az autóba, Mike egy mosolyt küldött felém, én meg integettem nekik. Alig vártam, hogy elmenjenek, és nagyon hálás voltam Mikenak hogy nem hagyta hogy Ash tovább maradjon. Bementem a házba és kibontottam a csomagot. Egy vadi új bőrszerkó volt benne, egy fekete sisakkal és egy pár Sidi motoros cipő. De jó, holnap mocival megyek suliba.  Ezalatt Carlisle és Edward együtt hagyták el a kórházat, hogy hazamenjenek.
- Nem hiszem el. – mondta Edward ahogy kiléptek az épületből. Carlisle egy pillanatra megállt és vett egy mély levegőt. – Hát ez felfoghatatlan, hogy lehet valaki ennyire elvetemült. – akadt ki teljesen
- Nyugodj meg, lehet nem készakarva csinálta.
- Hanem miért, ilyet az ember véletlenül nem csinál. – mondta Edward és elindult a kocsija felé. – Most nézd meg, nem vihetem haza, a többiek tisztára kiakadnának ettől az illattól. – még mindig ideges volt, az orrcimpája kitágult és megremegett ahogy átjárta annak a pár csepp vérnek az illata. Kutatni kezdett a hangokban, megtalálta Josiet. Bocsi nem direkt volt., hallotta ahogy a lány elnézést kér.  
- Hagyd itt az autódat, és gyere az enyémmel, majd holnap elintézzük. – mondta Carlisle és egy pajkos mosoly jelent meg az arcán. Edward erőlködött hogy ne hallja meg a férfi gondolatait, nem akarta tudni, hogy most arra gondol, hogy mennyire elégedett, és hogy igaza van Josieval kapcsolatban. Hazamentek, Edward még mindig bosszús volt, szerette azt az autót, és így holnap kénytelen lesz Rosaline mellé ülni a BMW be. Nem szereti ahogy Rosaline vezet, de ezt most muszáj lesz lenyelnie. Látta a többieken ma a suliban, hogy mennyire megbabonázta őket az új lány. Nem akarta hogy érezzék az illatát, és ha hazajön a Volvóval ez elkerülhetetlen lett volna.
- Szia édesem. – mondta Esme, aki mindig az ajtóban várta Carlislet. – Edward mi a baj? – Esme azonnal észrevette hogy Edwardnak valami baja van.  Ő nem válaszolt, csak megrántotta a vállát és felment a szobájába. Zenét kell hallgatnom, az megnyugtat. Becsapta maga mögött az ajtót, és odalépett a HiTech hifi-berendezéshez, majd elindította az épp aktuális cd-t.
- Belé meg mi ütött? – kérdezte Alice miközben egy kecses mozdulattal belibben az ablakon, nyomában Jasperrel.
- Majd ő elmondja ha akarja. – válaszolta Carlisle.
- Felmegyek hozzá. – indult el a lépcsőn Alice, de Carlisle elkapta a karját.
- Jobb ha most kicsit magára hagyjuk, majd ha úgy érzi hogy tisztában az érzelmeivel akkor úgy is elmondja.