A telefon vibrált a zsebemben. 25-ik alkalommal 24 órán belül. Arra gondoltam kinyitom, legalább
megnézni, ki akar kapcsolatba lépni velem. Talán fontos. Talán Carlisle-nak szüksége van rám.
Gondoltam rá, de nem mozdultam.
Nem tudtam biztosan, hol vagyok. Valamilyen sötét, csúszós padlástérben, tele patkányokkal és
pókokkal. A pókok figyelembe se vettek engem, a patkányok pedig nagy ívben kerültek. A levegő
sűrű volt a sütőolaj nehéz szagától, avas hústól, emberi izzadtságtól; s a szennyezésnek ez a csaknem
áthatolhatatlan rétege valóban látszott a nyirkos levegőben, fekete réteggel vonva be mindent.
Alattam a rozoga, lepusztult bérelt lakás négy történetbe foglalt élete. (egy négytagú spanyol család)
Nem okozott nehézséget megkülönböztetnem a gondolatokat – nagy, hangos spanyol lármát csaptak.
Nem figyeltem. Csak hagytam, hogy a hangok eltávolodjanak tőlem.
Minden értelmetlen volt. Az egész létezésem értelmetlen volt. Az egész világ értelmetlen volt.
A homlokomat a térdemhez szorítottam és csodálkoztam, hogy tudtam eddig ellenállni. Ez talán
reménytelen. Talán, ha a próbálkozásom így is úgy is bukásra van ítélve, abba kellene hagynom az
önkínzást és csak visszamenni…
Az ötlet olyan erős, olyan gyógyító volt - mintha a szavak erős érzéstelenítőt tartalmaztak volna,
elmosták azt a kínhegyet, ami maga alá temetett – ziháltam és szédültem.
Bárcsak elmehetnék most, bárcsak vissza tudnék menni.
Lehunyt szemem mögött mindig Bella arca mosolygott rám. Ez az üdvözlés, a megbocsátás mosolya
volt, de nem volt befolyással arra, amit a tudatalattim tenni akart.
Természetesen nem mehetek vissza. Végül is mi az én szenvedésem az ő boldogságához képest? Neki
tudnia kell mosolyogni félelem és veszély nélkül. Egy lélektelen jövő utáni vágyakozás nélkül. Jobbat
érdemel ennél. Jobbat érdemel nálam. Amikor elhagyja ezt a világot, egy olyan helyre megy majd,
amely örökre zárva lesz előttem, függetlenül attól, hogy viselkedem itt.
Ennek a végső elválásnak a gondolata annyival erősebb volt, mint a kín, amelyet éreztem.
Megremegett a testem. Ha elmegy arra a helyre, ahová ő tartozik de én sosem fogok, akkor én sem
maradok itt. Kell lennie feledésnek. Kell lennie megkönnyebbülésnek.
Ebben reménykedtem, de nem volt rá garancia. Aludni, esetleg álmodni. Ajj, itt a bökkenő, mondtam
magamnak. Ha már hamu leszek, fogom még valahogy érezni az elvesztésének kínját? Újra
elborzadtam.
És, a francba is, megígértem. Megígértem, hogy nem háborgatom (szó szerint: kísértem) többé az
életét magammal cipelve a fekete démonjaimat. Ígéretem szerint nem mehetek vissza. Nem tudok
semmi jót sem tenni érte? Egyáltalán semmit?
Az ötlet, hogy visszatérjek abba a borús kisvárosba, amely örökre az igazi otthonom lesz ezen a
bolygón, újra át és átszőtte a gondolataimat.
Csak ellenőrizni. Csak látni, hogy jól van, biztonságban és boldog. Semmi beavatkozás. Sosem kell
megtudnia, hogy ott voltam…
Nem. A francba, nem.
A telefon megint vibrált.
„A francba, a francba, a francba,” morogtam.
Használhatnék elterelést, véltem. Kinyitottam a telefont és fél év alatt először megdöbbenve ismertem
rá a számra.
Miért hívna fel Rosalie? Talán ő volt az egyetlen, aki élvezte a távollétemet. Valami szörnyűségnek
kellett történnie, ha arra volt szüksége, hogy velem beszéljen. Hirtelen elfogott az aggodalom a
családom iránt. Megnyomtam a fogad gombot.
„Mi az?” kérdeztem feszülten.
„Oh, nahát. Edward felvette a telefont. Megtisztelve érzem magam.”
Amint meghallottam a hanghordozását, tudtam, hogy a családom jól van. Csak unatkozott. Nehéz volt
megérteni a motivációit a gondolatainak fonala nélkül. Az ő indítékai általában a logika
legcsavarosabb fajtáján alapultak.
Csattanva zártam össze a telefont.
„Hagyj békén,” suttogtam a semminek.
Természetesen a telefon megint vibrálni kezdett.
Addig fog hívni, amíg át nem adja azt az üzenetet, amivel már eltervezte, hogy bosszantani fog?
Talán. Hónapokig is eltartana, mire belefáradna ebbe a játékba. Eljátszottam a gondolattal, hogy
hagyom neki, hogy az újratárcsázót ütögesse az elkövetkező fél évben…aztán sóhajtottam és újra
felvettem a telefont.
„Ki vele.”
Rosalie sietve mondta a szavakat. „Gondolom, tudni akarod, hogy Alice Forksban van.”
Kinyitottam a szemem és mereven néztem a rothadó fa gerendákra három hüvelykre az arcomtól.
„Mi?” A hangom élettelen és érzelemmentes volt.
„Tudod, milyen Alice – azt hiszi mindent tud. Akárcsak te.” kuncogott Rosalie humortalanul. A
hangja ideges volt, mintha hirtelen elbizonytalanodott volna abban, amit tenni akart.
De a haragom nem engedte, hogy foglalkozzam azzal, ami Rosalie problémája volt.
Alice megesküdött nekem, hogy követni fogja az utasításaimat Bellát illetően, habár nem értett egyet a
döntésemmel. Megígérte, hogy békén hagyja Bellát…amíg én is. Nyilván azt gondolja, hogy végül
összeroskadom a kíntól. Talán igaza van.
De nem. Eddig még nem. Akkor mit csinál Forksban? Szorongatni akartam sovány nyakát. Nem
mintha Jasper olyan közel engedne hozzá, ha megérzi a belőlem kirobbanó dühöt…
„Ott vagy még Edward?”
Nem válaszoltam. Ujjbegyeimmel megszorítottam az orrnyergemet, csodálkoznék ha egy vámpírnak
lehetne migrénje.
Más felől, ha Alice már visszament…
Nem. Nem. Nem. Nem.
Tettem egy ígéretet. Bella életet érdemel. Tettem egy ígéretet. Bella életet érdemel.
Úgy ismételgettem a szavakat, mint egy mondókát, próbáltam megtisztítani a fejemet Bella sötét
ablakának elbűvölő képétől. Egyetlen menedékhelyem ajtónyílása.
Kétségkívül meg kéne alázkodnom, ha visszamennék. Nem érdekelt. A következő évszázadot
boldogan tölteném a térdeimen, ha vele lehetnék.
Nem. Nem. Nem.
„Edward? Nem is aggódsz amiatt, hogy miért van ott Alice?”
„Nem különösebben.”
Rosalie hangja most kissé önelégült lett, elégedett volt azzal, hogy válaszra kényszerített. „Nos,
természetesen nem szegte meg a szabályokat egészen. Úgy értem, te csak azt akartad, hogy maradjunk
távol Bellától, igaz? Forks meglátogatása nem számít.”
Lassan lecsuktam a szemem. Bella elment? Gondolataim a váratlan ötlet (inkább tény, hír, infó) körül
forogtak. Még nem érettségizett le, így vissza kellett mennie az anyjához. Ez jó. Napfényben kell
élnie. Jó, hogy maga mögött hagyhatja az árnyakat.
Próbáltam elfogadni, de nem tudtam.
Rosalie idegesen nevetett. „Így nincs okod arra, hogy mérges légy Alice-re.”
„Miért hívtál akkor Rosalie, ha nem azért, hogy bajba keverd Alice-t? Miért bosszantasz?”
„Várj!” mondta. Jól érezte, hogy le akarom tenni. „Nem ezért hívtalak.”
„Hanem miért? Mondd gyorsan, aztán hagyj végre békén.”
„Nos…” habozott.
„Ki vele Rosalie. Tíz másodperced van.”
„Azt hiszem, haza kellene jönnöd,” mondta gyorsan Rosalie. „Belefáradtam Esme szomorúságába és
hogy Carlisle sosem nevet. Szégyellned kéne magad azért, amit velük teszel. Emmett is állandóan
hiányol és ez az idegeimre megy. Van egy családod. Nőj fel és gondolj másra is magadon kívül!”
„Érdekes javaslat Rosalie. Had meséljek neked egy történetet egy bagolyról és verébről…”
„Én gondolok rájuk, veled ellentétben. Nem érdekel, hogy úgy bántod Esmet, mint még senki? Jobban
szeret téged, mint bármelyikünket, és ezt te is tudod. Gyere haza!”
Nem válaszoltam.
„Azt gondoltam, ha ennek az egész Forks dolognak vége, akkor túlteszed magad rajta.”
„Sosem Forks volt a probléma Rosalie,” mondtam, próbáltam türelmes lenni. Amit Esmeről és
Carlisle-ról mondott, ismerős húrokat pendített. „Csak mert Bella” – nehezemre esett hangosan
kimondani a nevét – „elköltözött Floridába, nem jelenti azt, hogy én képes vagyok… Nézd Rosalie. Én
tényleg sajnálom, de higgy nekem, senki sem lenne boldogabb, ha ott lennék.”
„Um…”
És itt volt újra ez az ideges habozás.
„Mi az, amit nem mondasz el nekem Rosalie? Esme jól van? És Carlisle?”
„Ők rendben vannak. Ez csak…nos, nem mondtam, hogy Bella elköltözött.”
Nem szólaltam meg. Lefuttattam magamban a beszélgetésünket. Igen, Rosalie mondta, hogy Bella
elköltözött. Azt mondta: te csak azt akartad, hogy maradjunk távol Bellától, igaz? Forks meglátogatása
nem számít. És aztán: Azt gondoltam, ha ennek az egész Forks dolognak vége…
Tehát Bella nincs Forksban. Hogy értette, hogy Bella nem költözött el?
Aztán Rosalie elismételte gyorsan a szavait, csaknem mérgesen.
„Nem akarták neked elmondani, de szerintem ez butaság. Így gyorsabban túlteszed magad ezen és
hamarabb tudsz újra normális lenni. Miért búslakodnál a világ sötét zugaiban, ha már nincs rá
szükség? Már hazajöhetsz. Újra egy család lehetünk. Vége van.”
Úgy tűnt, elment az eszem. Nem értettem Rosalie szavait. Mintha valami nagyon nyilvánvalót
mondott volna nekem, de fogalmam sem volt, hogy mit. Az eszem játszott az információval, szokatlan
mintát alkotva. Abszurd.
„Edward?”
„Nem értem, mit mondasz Rosalie.”
Hosszú szünet, olyan hosszú, mint néhány emberi szívdobbanás.
„Meghalt Edward.”
Hosszabb szünet.
„Én…sajnálom. Jogod van tudni, azt hiszem. Bella… két napja levetette magát egy szikláról. Alice
látta, de már túl késő volt bármit is tenni. Bár megszegte volna a szavát, segített volna, ha lett volna rá
idő. Visszament, hátha tehet valamit Charlie-ért. Tudod, hogy mindig aggódik érte…”
A telefon meghalt. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy kikapcsoltam. Sokáig ültem a
sivár sötétségben egy fagyos helyen. Mintha vége lett volna az időnek. Mintha az univerzum megállt
volna.
Lassan, úgy mozogva, mint egy öregember, visszakapcsoltam a mobilom és tárcsáztam az egyetlen
számot, amit megígértem magamnak, hogy soha többé nem hívok.
Ha ő lesz, akkor leteszem. Ha Charlie, akkor megszerzem a szükséges információt és keresek valami
kibúvót. Bebizonyítom, hogy Rosalie beteges kis vicce tévedés és aztán visszamegyek a
jelentéktelenségembe (vagy: nem létezésembe).
„Swan rezidencia,” válaszolta egy hang, amit még sosem hallottam. Egy erős férfihang, mély, de még
fiatal. Nem volt időm ezen a fordulaton gondolkodni.
„Itt Carlisle Cullen.” mondtam, tökéletesen utánozva az apám hangját. „Beszélhetnék Charlie-val?”
„Nincs itt.” felelte a hang és kissé meglepődtem a benne bujkáló haragtól. Csaknem vicsorogva
mondta ki a szavakat. De ez nem számított.
„Hol van most?” követeltem türelmetlenül.
Rövid szünet, mintha az idegen vissza akarná tartani az információt.
„A temetésen van” válaszolta a fiú végül.
Letettem a telefont.

Vége