...Mióta elhagytam Port Angeles-t, egyre nyugtalanabb voltam, ám magam sem tudtam, hogy miért. Ujjai idegesen doboltak a kormányon, miközben továbbhajtottam Forks felé, gondolatban sebesebben száguldva, mint a 160-al repesztő sötétkék Porsche alattam. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy mit fog szólni a felbukkanásomhoz. Tudom, hogy rég volt és tudom, hogy megígértem, hogy nem keresem majd, de most már meguntam ezt az egész titkolózást és bujkálást, normális életet akarok élni... Megint... Illetve csak majdnem normálisat. Mélyen beszívtam a levegőt, majd nagyot sóhajtottam és felnéztem a tükörre. Szemeim világos aranyszínben ragyogtak, jót tett a tegnap esti vadászat, minden tagomba visszatért az élet és ismét erősnek éreztem magam. S habár szörnyű ára volt, tudtam, hogy nincs más lehetőségem. Ha sötétedéskor nem az erdő hanem a város irányába indulok, akkor talán most nem lennék ennyire jókedvemben... Még a gondolat is undorító volt, hogy embert öljek, hiába tiltakoztak az ösztöneim elemi erővel és hiába volt egyre nehezebb elfojtanom a valódi énemet, képtelen lettem volna megtenni. Kioltani egy ember életét... Számomra rosszabb volt bárminél, még rágondolni is fájt, hogy mi történne ha mégis megtenném...Mint ahogy Ő akarta annak idején...
Dühösen felmordultam, majd visszafordultam az út felé. A széles országúton alig volt forgalom, csak nagyon ritkán jött szembe egy-egy autó vagy kisteherautó. Odakint zuhogott az eső, az ablaktörlő szaporán járt fel-alá, az esőcseppek gyorsan csúsztak odébb a sima üvegen. Éreztem az autósok fásult közönyét az égi áldás iránt, de én igenis örültem neki.
Forks ideális választás volt a bátyámnak és a családjának, erre már rájöttem, amióta betettem a lábamat az államba. Itt állandóan borult volt az ég, mindennapos volt az eső, a köd, ugyanakkor a nap csak ritkán bújt elő a felhők mögül, ami nekünk különösen kellemes volt. Személy szerint sosem tudtam megszokni a fénysugarak melegének hiányát, de ha az ember lánya egy csillogó gyémántbábunak nézett ki a napfényben, hát, jobb volt elkerülni. Persze ezt mondani mindig könnyebb volt megtenni, nem hiába telt már el annyi évem bujkálással. Bosszantó dolog volt, éjszaka közlekedni és vadászni, napközben pedig egy-egy árnyákos házban meghúzni magamat a kíváncsi tekintetek elől, de itt végre majd világosban is sétálhatok az utcákon... Ajkaim keserű mosolyra húzódtak erre a naiv gondolatra, de még ez is örömet tudott okozni. Gyorsítottam, majd lehúztam a vezetőülés mellette ablakot. A hideg szél azonnal az arcomba csapott és szőke tincseim vad táncba kezdtek, de végre ismét éreztem, hogy szabad vagyok.... Pár pillanatig csukott szemmel élveztem a szél játékát, majd visszafordítottam a tekintetemet az út felé. Éppen jókor, hiszen a következő pillanatban elhagytam a város határát jelző táblát. Forks.... Új remények, új kihívások...

***

Alice fütyörészve ugrált le a lépcsőn, arcán boldog, mégis földöntúli mosollyal. Azóta nem érezte magát ilyen boldognak, amióta meglátta Bella érkezését, most mégis valami megmagyarázhatatlan boldogság uralkodott el rajta és arra késztette, hogy még ezen a borongós, mások számára minden bizonnyal pocséknak ígérkező napon is egyfolytában mosolyogjon, holott semmi oka sem volt rá.
Nyár volt, ám az évszakhoz egyáltalán nem méltó időjárás uralkodott odakint. Ahogy sietve átvágott a nappalin, a lány kutató pillantása azonnal végigszaladt a házat körülölelő erdőn. A fák ragyogóan, már-már szemet bántóan zöldek voltak, az egész erdőből csak úgy áradt az új élet ígérete. Alice érezte a növények minden rezdülését, hallotta a megannyi apró lakó neszezését, a patak csobogását a kert hátsó részén... Minden olyan volt, mint máskor, ám mégis megtorpant egy pillanatra a zongora mellett, kezét a fekete borításon nyugtatva. A boldog érzés egyetlen pillanat alatt szertefoszlott és valami ideges nyugtalanság vett rajta erőt.
Minden érzékszervével koncentrálni kezdett, hallgatva az erdő hangjait,de néhány pillanat után feladta és megvonta finomívű, törékenynek tűnő vállát. A különös érzés olyan gyorsan tűnt el, mint amilyen gyorsan jött és egy másodperccel később, amikor belépett a konyhába, már nem is emlékezett rá.
- Jó reggelt mindenkinek- fuvolázta bájosan, miközben lehuppant az egyik székre.
- Jó reggelt, drágám. Jól aludtál?- kérdezte Esme kedvesen mosolyogva, mire Alice halkan felnevetett.
- Hát persze...anyu.- válaszolt, majd a fiatal nőre kacsintott és mindketten nevettek.
- Úgy látom megint jó a hangulat...- állapította meg Carlise, miután hirtelen belépett az étkezőbe. Nagyon jól tudta, hogy se a felesége, Esme, se az örökbefogadott lánya nem aludt egy szemhunyásnyit se az éjszaka, de egy vámpírcsaládban ez már csak így szokás, hiszen nincs szükségük pihenésre. A férfi megmosolyogta a két nő eszmecseréjét, de mielőtt folytathatta volt a kis társaság tovább bővült, amikor megjelent Rosalie és Emett társaságában Jasper is. Alice mosolya ha lehet még szélesebbre húzódott a szőke férfi érkeztével, miközben felpattant és magához ölelte. Nővére csupán megcsóválta a fejét, majd a búcsút intő Emettel egyetemben már el is hagyták az étkezőt, hogy elinduljanak az iskolába.
- Edward hol van?- kérdezte Esme, amikor feltűnt, hogy a harmadik „fia” nincs jelen.
- Biztos elment Belláért...- válaszolt Carlise, miközben helyet foglalt az egyik étkező széken és elővette az aznapi újságot. Gyorsan átfutotta a cikkeket, de mivel nem talált semmi érdekeset, egyszerűen félretette és Esme-hez fordult:
- Ma nem kell bemennem dolgozni és ha jól tudom, vihart mondanak estére... Nem megyünk ki játszani?- kérdezte és minden jelenlevő aranyszínű szempár azonnal felcsillant.
- Remek ötlet! Ugye jön Bella is? Talán most nem fog úgy elsülni a dolog, mint a múltkor!Juj, már alig várom!- ujjongott Alice, majd megragadta Jasper kezét és húzni kezdte maga után a hallgatag fiút:
- Gyere már, mert még elkésünk... S hülye kifogás lenne, hogy elaludtunk!. - csengő hangon felnevetett, mire Jasper is magára erőltetett egy halovány mosolyt. Ő felettébb sem volt olyan jókedvű, mint fiatal, ámde annál bájosabb vámpírfelesége, erősen nyugtalanította valami. Mint meg nem adott volna, ha valaki most rajta használja az ő képességét, és egy kicsit hat az érzéseire. Egész testében érezte a közelgő fenyegetést, ám fogalma sem volt róla, hogy mi okozhatja ezeket a különös érzéseket és ez igencsak zavarta, ám nem akarta feleslegesen terhelni a többieket. Napok óta nyomasztotta valami, de hiába igyekezett, nem tudott rájönni, hogy micsoda. De majd talán az esti játék egy kicsit felszabadítja a gondolatait...
Finoman megszorította Alice kezét, de a lány hirtelen megmerevedett. Tekintete egyik pillanatról a másikra üvegessé vált és a lány arcára ráfagyott a mosoly. Pár pillanatig ebben a fura, groteszk pózban állt, de aztán hirtelen összerezzent és nagyokat pislogva visszatért az étkezőbe szellemileg is.
- Mit láttál?- kérdezte Jasper azonnal, reménykedve, hogy a lány látomása majd választ ad az őt nyomasztó gondolatokra, de Alice nem válaszolt azonnal. Homloka először ráncba szaladt, majd alig egy perc múlva kisimult és a lány újra mosolygott:
- Ma este látogatód érkezik...- mondta titokzatosan, majd elengedve a fiú kezét a következő pillanatban eltűnt a garázsba vezető ajtó mögött.
Carlise és Esme jelentőségteljes pillantást váltott a döbbenten álldogáló Jasper háta mögött, de bennük is azonnal felmerült a kérdés: ki akarhatja látni őt? Ki az, aki csak így ide fog jönni? Ellenség, barát? Vagy ami a legnagyobb kérdés: halandó vagy halhatatlan?