Holdvarázs

Prológus

Odakint már végre alkonyodott. Megkönnyebbülten felsóhajtottam és a remény, hogy végre ismét kiléphetek az utcára és tovább mehetek, új erővel töltötte meg a szívemet. Amikor a Napnak már csak a pereme látszott ki a szembelévő házsor mögül, elléptem az ablak mellől és felvettem a dzsekimet. Puszta megszokás volt, mivel ugyan szükségem nem volt a ruhadarabra, de azért nem szerettem nem emberi külsővel mutatkozni az utcán éjszaka. Ahogy végigmentem a kopott, gyér berendezésű szobán, akarva akaratlanul megtorpantam a tükör előtt és végignéztem magamon. Hiába telt el már több mint 100 év, akkor is szokatlan volt látni magamat ebben a formában. Hosszú, mézszőke hajam hullámos tincsekben hullott a vállamra és keretezték finommetszésű arcomat. Amikor még ember voltam nem találtam magam különösebben szépnek és valahogy most se voltam teljesen megelégedve önmagammal. Egy leheletnyit oldalra döntöttem a fejemet és így a lemenő nap fényében egy pillanatra megvillant a szemem. Ismét mélyet sóhajtottam, és a vonásaimon szomorú árnyék futott át. Nehezen szoktam meg ezt az új létformát, s hiányzott a szemem valódi, annak idején mélybarna színe. Most is fekete volt, ébenfekete, ijesztően és fenyegetően sötét. Saját magamtól is megijedtem, de nem tehettem már mást, csak azt, amit évtizedek óta teszek: elfogadtam, hogy éhes vagyok. S az is voltam... Elvégre is egy napok óta utazó,magányos, ereje teljében lévő vámpír meg szokott éhezni... Vékony ajkaim kegyetlen mosolyra húzódtak, s tükörképem vonásai is elégedetten megváltoztak. Eljött a vadászat ideje...

Ahogy kiléptem az utcára, a szagok olyan erővel rohantak meg, hogy szinte megszédültem. A város még így éjszaka is csak úgy hemzsegett az emberektől, akik egymást taposva rohantak az utcán a parádé helyszínére. Elfintorodtam, de aztán csak a vállaim közé húztam a fejem és átsiettem a forgalmas főút túloldalára. A sofőrök szinte észre se vették, ahogy átsuhantam közöttük és a következő pillanatban már bent ültem a kocsimban. A kezeim enyhén remegtek, ahogyan a kormányra tettem őket és sok-sok másodperc után végre levegőt vettem. Az autó megszokott,enyhén virágillatú belső tere megnyugtatott, de még így is feszültebb voltam a megszokottnál. Nehezen nyertem vissza az önuralmamat, s a harc az ösztöneimmel nem volt egyszerű...

-Persze...Telihold van, ráadásul nem vadásztál napok óta... Érthető...- morogtam bele a szélvédőben tükröződő arcomba, majd indítottam. A motor elégedetten felbúgott , miközben gázt adtam és elindultam. Kifelé hajtottam a városból, az erdő,a szabadság, a jövő és a múlt felé...

Mert meg kell találnom Őt. Ennyi év után sem felejtettem el sem az arcát, sem a hangját... Se azt amit értem tett... Hiszen megmentette az életemet... Másrészről pedig a bátyám volt...

Meg fogom találni. Elhatároztam, s akkor így is lesz. Muszáj. S nagyon is jól tudtam hol kell keresnem...

Forks, Washington állam....

By: Jane